MaNcs, XIII. évf. 09. szám, (2001.03.01. (2001-03-01)
Jól rendelték azt az istenek, hogy a február legyen a legrövidebb hónap. Ha csak néhány nappal hosszabb, nem bírom ki. Éreztem ezt anyám hasában is - valahogy ki kell bírni -, csak még nem tudtam, a február rövidebb, mint. Ha, mondjuk, harmincegy napos, március 1-jén születek. Március van, március van, de jó rugdalózni a szabadban, ordítottam, csodálkoztak, március korábban kidugta fejét, viráglott. Átvertek, már az elején.
Ellenben az én karakán és marcona öregemberemnek minden foga megvolt. Ha akarta volna, bármikor kettéharapja a Miért háromdimenziós a tér? című könyvet, hozzáfogva még a Hová tettem a gereblyét? című kertészeti útmutatót is, ugyanakkor ruházata a saját testén való vasaltságát mutatta.
Akormányváltás napjaiban már csak nosztalgiából is figyeltem, hogy a kampányhoz és az előző nyolc évhez képest miként változtatják meg a privatizációról vallott nézeteiket a Fidesz vezetői. A külföldi befektetők is figyeltek, a hazaiak nemkülönben; olyannyira, hogy a tőzsde kis híján összeomlott. Ha ugyanis a polgári kormány a magántulajdon fontosságát úgy hangsúlyozza, hogy közben az állami vagyon lebontásához kapcsolódó minden korábbi kormányzati döntést nem egyszerűen bírál, hanem azok jogszerűségét vitatja, akkor a legkevesebb, hogy az érintettek elgondolkodnak. Chikán Attila súlygyarapodásának nem kevés köze van azokhoz a reggeli-, ebéd- és vacsorameghívásokhoz, amelyeket a hazai és külföldi tőketulajdonosoktól, befektetőktől kapott, és amelyek alkalmával a gazdasági miniszter folyamatosan a jogbiztonságról, a jogfolytonosságról, a magánosítás eredményeinek tiszteletben tartásáról tartott előadásokat. Ezen alkalmakkor Chikán, ha az előző kormány privatizációs gyakorlatáról faggatták, nagyon tisztességesen legfeljebb csak annyit mondott: lehet, hogy ő másként döntött volna. A Vasárnapi Újság és a kormány számára fontos más orgánumok ösztökélésére Orbán Viktor miniszterelnök dicsérően nyilatkozott: biztos, hogy nem indítunk pereket a privatizáció felülvizsgálatára, mert azokat sorban elveszítenénk.
Van ugye az az ismert eset, hogy hazamegyünk munka után, és egy ismeretlen, nagydarab, szakállas, erős hónaljszagot árasztó férfit találunk kedvenc kanapénkon. Megkérdőjelezhető tisztaságú alsóneműben terpeszkedik, és a mi papucsunkat viseli; tekintete magabiztos, bár mellszőrzetének vakarászása és az állandó harákolás némi idegességről árulkodik. Látszik rajta, hogy szeretné megúszni, de ha a helyzet úgy hozza, ütni is képes. ´ Lajos, bök a szakállasra az eddig feleségünknek vélt nőszemély, itt fog lakni. Te majd elalszol a kisszobába´. Vele sokkal jobban szeretek villamosozni, szépen csilingel. De elválva nem vagyunk, adjad ide a kosztpénzt, meg a betétkönyved, és maradjá´ magadnak.
Mikola István, a szinte vadonatúj egészségügyi miniszter megnyilvánulásai az elmúlt tíz napban leginkább egy komplett katasztrófasorozat képét mutatták.
Magyar Narancs: Miért késik a kedvezménytörvény meghozatala (a tervezetről magáról lásd keretes anyagunkat) az előzetes ígéretekhez képest?
Diáktudósok különös Mars-felvételeTöbb mint tízezer jelentkező közül két magyar diáklány, Bodó Zsófia (Budapest, 15) és Gaál Bernadett (Hódmezővásárhely, 15) is bekerült abba a kilenc- fős nemzetközi csapatba, akik februárban egy hetet töltöttek a San Diegó-i Malin Space Science Systems űrközpontban, és a Mars Global Surveyor űrszonda kamerájával felvételeket készítettek a vörös bolygó felszínéről. Ez volt az első eset, hogy diákok vezérelték egy működő űrszonda műszereit, és a "szűz kéz" szerencsét hozott: a NASA Mars-kutatói is tudományos szenzációként értékelik az egyik felvételt, amelyen rejtélyes fekete sziklák láthatók - ilyesmit még soha senki nem fedezett fel a Marson.
TRENETTöbb mint kétezren vettek búcsút Párizsban Charles Trenet-től: Franciaország egyik legnépszerűbb énekese 87 éves korában hunyt el. A Le Fou Chantant (az éneklő bolond) becenéven emlegetett Charles Trenet a sanzon egyik utolsó klasszikusa volt, legismertebb dalát, az 1943-as La Mert négyezernél több verzióban rögzítették világszerte, több mint ezer szerzemény fűződik a nevéhez.
Március 2-ától Járai Zsigmond a Magyar Nemzeti Bank elnöke. Az Orbán-kormány korábbi pénzügyminiszterének el nem kötelezettségét új pozíciójában (ami a hiteles monetáris politika garanciája) többen annak ellenére megkérdőjelezik, hogy a kinevezése előtti meghallgatásokon Járai többször hitet tett a jegybank függetlenségének növelése mellett. A kétkedők nem elsősorban cselekedetei, hanem "pénzügyminiszterhez nem illő", kemény hangú megnyilvánulásai miatt neheztelnek az egykori sztárbankárra, akinek többek között felróják: kormánytagként szembefordult
az előkerült pulóvert, pólót, zoknit viselte 1998. január 14-én. A lezárt műanyag zsákban - amely a teljesen ép csontvázat rejtette - ugyanakkor nem volt benne Niki lila kabátja, nadrágja, bugyija, cipője és iskolatáskája.
Ahannoveri "tuják" kálváriája tavaly ősszel kezdődött, amikor Vajda Pál szocialista főpolgármester-helyettes bejelentette: remek ajánlatot kaptak Németországból. A villamosok ugyan használtak, és túl vannak huszadik évükön, ám Budapesten még így is csodaszámba mennének; a külvárosokban harminc kilométeres végsebességgel araszoló fél évszázados lélekvesztőkhöz, az UV villamosokhoz képest mindenképp. A zörgő, csörömpölő kocsik mára sokszorosan amortizálódtak, néha porrá égnek, gyakran csütörtököt mondanak, zabálják az energiát - nemcsak az utasok, a BKV is utálja őket -, így a szocialisták. Csakhogy van belőlük háromszáz, s amikor a nagykörúti villamoscsere is évek óta húzódik, aligha gondolhatja bárki, hogy új járműveket állít be helyettük a fővárosi önkormányzat.
Stadler József vádlott "levele" az MSZP-nek
Magyar Narancs: Annyi mindenről beszélnek, ezért szögezzük le már az elején: most akkor mit is nevezünk eutanáziának?
Bár az egészségügyi törvény lehetővé teszi a passzív eutanázia alkalmazását, a törvény e részének gyakorlati alkalmazásáról még az orvostársadalomnak is kevés elképzelése van. Keskeny mezsgye választja el az emberölést a kegyes haláltól: ezért aztán nem csoda, hogy e kérdéskört mély hallgatás övezi az orvosok között; elvben az sem lehet biztonságban, aki ha nem csinálja is, de tud róla és nem tesz feljelentést. A Narancs e tárgykörben csak névtelenül nyilatkozó orvosokat és ápolónőket tudott megszólaltatni: az általuk elmondottakat ellenőrizni nem állt módunkban, ám más lehetőség e szürkezóna kitapogatására nincs.
Afelsorolt rémtetteket a borneói bennszülöttek követték el, akiket átfogó elnevezéssel dajakoknak hívnak, de szakértő források szerint több, független kultúrában élnek. A leginkább hagyománykövető csoportok a trópusi őserdőben, teljes mértékben naturális viszonyok között, cölöpökre épített, hosszú házakban laknak, együtt, egy rakáson az egész, húsz-egynéhány családból álló faluközösség. Vadásznak, halásznak, rizst termesztenek, amennyi feltétlenül szükséges a túléléshez.
ASouth Park története médiaszempontból klasszikus sikersztori. Két főiskolás összeállt, hogy valami olyat csináljon, amilyet még senki sem, és az átlaggal ellentétben nekik tényleg sikerült. A South Park dramaturgiailag a Twin Peaksszel és A Farm, ahol élünk című sorozattal rokon: szereplői egy zárt közösségben élnek, és el vannak foglalva ügyes-bajos dolgaikkal, miközben reagálnak a külvilágból érkező ingerekre. Innentől aztán minden a fejére áll.
Egy újszülöttnek minden Cseh Tamás új, reméljük. Különben mi is magyarázhatná ez újabb, élete és pályája körül motozó darab, videoparlandó létjogosultságát. Az, hogy az énekes érdekes harminc éve egyfolytában, vizsgált esetünkben aligha lehetett szempont, hiszen kevéske nagy ember mamuszban-jellegű, határozottan magántermészetű közlésen túl most semmi olyat meg nem tudhatunk, amit eddig ne hallhattunk volna. Könyvek, szöveggyűjtemények, tanulmányok, újságcikkek igyekeztek már a lehető legszélesebb publikum számára közel hozni mindazt, ami a dalokban, dalok mögött, mellett van. Ezen publikációk zöme nagyon is érthető okokból fogant. Cseh Tamás ugyanis nemzeti kincs. Múlt század végi kultúránk egy olyan jellegzetessége, amitől még mindig várhatunk valamit. E várakozás hiánya nem róható fel e műalkotás készítőinek sem (a befejezés során egy új, eddig még sose hallott, 1999-es dalt énekel Cseh T.), így még kevésbé magyarázható a megvalósítás.
Ha egy kortárs műnek már a címében is benne van a dugás, azt határozott elutasítással szokás kezelni a magyar kőszínházi berkekben. A Shopping and Fucking című, kilencvenhat óta egyébként már nemzetközi sikereket aratott, korfestő kortárs brit dráma sorsa ezért törvényszerűen az volt, hogy egy független, hontalan társulat vigye a poklot jelentő deszkákra.
Kacsóh Pongrác-Heltai Jenő: János vitéz
A drogkérdés az a társadalmi probléma, amely képes még a magyar rendőrséget is differenciált gondolkodásra késztetni. Bár a kényszeríteni ide illőbb kifejezés volna, nyilván nem egyszerű a Btk. utasítására gyakorolni az empátiát. Jogalkotásunk szerencsére bölcsebb végrehajtó szervénél, így azt legalább annyira korlátozza, mint az állampolgárokat. Ugyanaz a szervezet, amely nappal függőket segítő és preventív programokat támogat, este elküldi tagjait fogyasztók lábát terpeszbe rúgni. Rendőrnek lenni se lehet könnyű (köztünk szólva: ne is legyen).
- "Honnét kerül ez a sok mocsok a zenédbe, miért kutakodsz ennyire a mélyén?"
Megvan az esélye, igazán sajnálom, hogy ez a cikk másról szóljon. Alighanem a toleranciaszintemmel van baj: nagyon tudom rühellni, amikor el vagyok így igazítva: ez most az eredeti Kocani zenekar. Ahelyett, hogy megköszönném szépen.
Labdán kívül én már nem szívesen rúgok bele semmibe, de az ilyesmi kikezdi a tűrőképességem: "Trabant: Az 1980-ban alakult zenekar az intellektuális punk képviselője. A nyolcvanas években működő demokratikus ellenzékkel is kapcsolatot tartó Trabant vezéregyénisége Vető János fotós-grafikus. Énekesnőjük a filmszínésznő Méhes Marietta." Tudom, embert próbáló feladat lemezborítókra pontos négy sorokat írni zenekarokról, de mégse kéne intellektuális punknak nevezni őket, és kihagyni Lukin Gábort meg Víg Mihályt. A demokratikus ellenzék idecitálása pedig értelmetlen, ráadásul sejthető célját sem éri el: ettől senki nem fog homlokára csapva megvilágosodni, hogy jééé, ha a Trabant kapcsolatot tartott a demokratikus ellenzékkel, a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat pedig 1984-ben megjelentette a Trabantot, akkor az MHV is kapcsolatot tartott a demokratikus ellenzékkel, tehát igenis csupa fasza gyerekek dolgoztak a Vörösmarty téren, együtt bomlasztottak a Galamb utcai és a lakiteleki fiúkkal.
Amagas irodalom persze mindig is kereste a széles olvasóközönség kegyeit, Petőfi, az első megélhetési költő legalább akkora elánnal formálta imidzsét, mint a verseit. És az is vitathatatlan, hogy a kilencvenes évek elejének sztenderd írói szólamánál, hogy tudniillik az irodalom azért veszít a súlyából, mert nincs többé politikai tétje, és a rendszerváltás utáni hatalmi garnitúrák regénypoétikai finomságok iránt tanúsított mélységes közönye lenne okolható a hülye olvasók elhidegüléséért, nos, ennél a gőgös rinyálásnál biztosan jobb stratégia az önostorozás. Csak éppen hamis. A kortárs irodalom nem az a magába forduló, önemésztő lény, aminek egynémely kortárs írók láttatni (és látni?) szeretnék, nem mondott le az általános érvényről és az örök emberiről, nem mondott le az olvasóról, hiszen neki mondja, amit mond; ahhoz képest például, hogy "Azt mondja, aki él" (Kukorelly), az hogy "Talán eltűnök hirtelen" (Attila): magánbeszéd. A magam részéről nem örülök annak, ha a kortárs irodalom (melynek részét képezem) úgy nyeleti le magát, mint valami keserű pirulát, ha kényszeresen hastáncba csomagolja és acidpartyval turbózza fel a felolvasóestet, mint ahogy azt se szeretném, ha a büfézésből beterelnének egy eposz utolsó akkordjaira, pedig én hastáncolni jöttem. Abból, hogy a felolvasások jórészt unalmasak, ami tagadhatatlan, nem az következik, hogy a felolvasás mint műfaj vált unalmassá (meghaladottá), hanem az, hogy unalmasak a felolvasott művek. Arról, hogy az irodalom mit gondol saját közönségéről, mi sem árulkodik jobban, mint hogy mit tekint közönségbarát megnyilvánulásnak. Rendszerint a néhol szellemességbe átcsapó jópofizást.
Már az egyiptomi múmiáknak is volt, hogy melyiknek, azt sajnos nem tudom, de II. Ramszeszre gyanakszom. Európában a római kori sírokból kerültek elő lapostetű-maradványok, de a 8. századi Izrael sem panaszkodhatott tetűhiányra. A perui múmiákról nem is beszélve. A lapostetű a vérszívó tetvek rendjébe (Anoplura) tartozik, és az, hogy az embert rögtön három tetűfaj veszi kezelésbe, kivételes eset. A vérszívó tetvek kizárólag az emlősállatokon élősködnek, és minden állat kifejlesztett magának egy konkrét tetűfajt. Azzal, és csak azzal aztán ragaszkodnak is egymáshoz. Nem úgy a csélcsap, háromtetves ember - még egy remek példa természetünk mértéktelen mohóságára. A tetvek tehát ugyanúgy ragaszkodnak a gazdaállat fajához, mint például a kutyabolha, mely csak akkor csíp a bokánkba, ha Burkus épp házon kívül tartózkodik. (Na jó, egy esetben, 1951-ben találtak lapostetűt egy francia-kongói csimpánzon, khm, szerintem ne firtassuk, hogy került oda.)
a hazában elsőként, országos amatőr sztriptízversenyt rendezett, férfi és női kategóriában, ami tényleg kuriózum, ha jobban belegondolunk. Hát akkor gyerünk.
Amíg az ember nem talál egy kutyát, könnyen hiheti, hogy a lépten-nyomon hirdető, egy százalékot kunyeráló, önfényező alapítványok alig várják, hogy befogadhassák a talált ebet, de ez közel sincs így.
