- Na, ehhez mit szólsz? - mondtam neki, miközben ő A milétoszi hajóst olvasta. - Azt írja itt ez a fickó: "A létről az gondolkodik, akinek nincs léte... az ontológia iránt a senki érdeklődik. Csak a nem-ontologikus ontologikus."
Mire ő: - És mit jelent az az izé, hogy "ontologikus"?
- Hát az olyasmi, hogy a létezés alapkérdéseivel foglalkozó. Hogy miért létezik a világ, meg hogy létezik-e egyáltalán.
- Akkor ez tök egyszerű - mondta. - Ha mindig van valamink, mondjuk, mindig van pénzünk, akkor nem tudjuk, hogy milyen az, amikor nincsen. Úgyhogy nem is gondolkodunk róla. Bár persze lehet, hogy mégis... Mert azért el tudjuk képzelni. Úgyhogy ez szerintem hülyeség. De azért jó lehet annak, aki ilyeneket tud írni. Mindenki azt hiszi, hogy milyen okos.
- Oké - mondom -, akkor ezt kapd ki: "A történelem a minden szubsztitútumaként helyettesíti a helyettesítést... a változtathatóságig viszi magát a változtathatóságot."
- Ezen most mit nem értesz? Kicsit nyakatekerten fogalmaz ez az ember, de csak azt mondja, amit folyton szoktál emlegetni, tudod, amit az a Fukuyama mondott: hogy vége a történelemnek. Ha megváltozik a változtathatóság, akkor nincs többé változás. De szerintem ez is hülyeség. Épp most olvastam A milétoszi hajósban, hogy minden változik, csak a változás örök.
Csak hát nem zargathatom a lányomat minden apró-cseprő mondattal, így aztán a segítsége nélkül kellene valami értelmeset mondanom Igor Szmirnov könyvéről, aki a fülszöveg szerint 1941-ben született, orosz emigráns filozófus, "korunk jelentős teoretikusa-kultúrantropológusa", és a könyve alapján "képet alkothatunk az orosz posztmodern filozófiai gondolkodás jelenlegi helyzetéről" (bár a könyv 1989-ben született). Nos, Szmirnov könyve valóban jellegzetes abból a szempontból, hogy az oroszok - mint mindent, ami Nyugatról jön - a posztmodern elméletet is gyanakodva fogadták: egy nagy és eredeti kultúra már csak büszkeségből (és persze a történelmi tapasztalatokból fakadó óvatosságból) sem kebelezheti be változtatás nélkül azt, ami egy másik nagy kultúrából érkezik. Mihail Epstejn - az orosz posztmodern talán legismertebb teoretikusa - például ravasz elemzésekkel bebizonyítja, hogy szó sincs a posztmodern nyugati keletkezéséről: Derrida, Baudrillard és a többiek csak jócskán megkésve foglalták elméletbe azt a folyamatot, amely igazából Oroszországban kezdődött (mert először Oroszország "szemantizálódott", itt alakult ki először olyan posztmodern valóság, amely tökéletesen elszakadt a mélyvalóságtól). A művészetekben meg az oroszok a posztmodern alternatívájaként is értékelhető konceptualizmusra esküsznek, s ennek saját szótára, kifejezésrendszere van, s amellett a konceptualista művek jóval radikálisabban szakítanak a hagyományos narratívákkal, mint a posztmodern szellemében született nyugati művészeti termékek. Amikor meg Brezinski (A nagy sakktáblában) rászól a történelemre, hogy "Most jó, ne mozogj!", akkor az orosz szellemi élet egy emberként üvölt fel, hogy honnan veszik az amik a bátorságot: lefagyasztani a történelmet éppen akkor, amikor Amerika áll nyerésre - ez olyan, mint a nagy lóvéval lelépni a pókerpartiról. Csúnya dolog.
Egyszóval két ellentétes szándék mozgatja az orosz posztmodern gondolkodást: egyrészt radikálisabb akar lenni a nyugatinál, ami részben a versengésből fakad, részben abból, hogy az oroszok tudvalevően régóta rá vannak kattanva az apokaliptikus eszmékre - ha a posztmodern apokalipszist hirdet, akkor ne mismásoljon, hanem vigye végig a gondolatot a logikus végkifejletig; másrészt egy orosz gondolkodó, aki az anyatejjel szívta magába Dosztojevszkijt és Tolsztojt, aligha mondhat le arról, hogy az apokaliptika meghaladásának egyetlen reménye az orosz eszkatológia: a nyugati civilizáció végbeérkezése után el kell jönnie a "szobornoszty" - azaz valamiféle vallási-szellemi egység - új birodalmának. Szmirnov könyvét valósággal
szétszakítja ez a kettős törekvés,
melyből a fülszöveg mintha csak az utóbbit venné komolyan: a szerző e szerint "egy olyan lehetséges elkövetkező teóriát keres, amely biztosítaná és egyben bizonyíthatná a kultúra folyamatosságát a filozófia elutasítása és felszámolása, a kultúra lezárultának deklarálása után".
Mielőtt megpróbálnám összefoglalni, mit is próbál mondani Szmirnov a történelem végéről (hiszen a könyv lényegét azért csak el kellene mesélnem valahogy), kicsit panaszkodnék - mert bizony alaposan próbára tette a türelmemet azzal a fajta posztmodern beszédmóddal, amelyről Weöres Sándor jut az eszembe, mármint hogy egyszer olyasmit mondott (vagy írt?), hogy olvassunk verseket idegen nyelveken, és akkor átérezhetjük a költészetnek mintegy a kvintesszenciáját, a mágikus zeneiséget. Amint kicsit nem figyeltem oda, így olvastam Szmirnov könyvét is: a mondatok értelme helyett csak a posztmodern beszédmód mágiáját felfogva, amely a banalitást is tudományosnak tetsző gondolattá tudja bűvölni. "Az ekvivalencia létével az ekvivalencia léte ekvivalens" - ez majdnem olyan szép, mint a "panyigai ü". Szmirnov legtöbb eszmefuttatását légkalapáccsal kell szétszedni, hogy megadja magát az értelmező akaratnak, ráadásul a példák egy része a magyar olvasó számára tökéletesen értelmezhetetlen, mivel az orosz posztmodern irodalom alapszövegeinek jó része nem jelent meg magyarul, például Szasa Szokolov Bolondok iskolája és Andrej Bitov Puskin-ház című regénye. Az olvasó mégis úgy érezheti, hogy megéri az erőfeszítést, a szerző ugyanis
nagyon oroszos totalitásigénnyel
valóban azt a benyomást kelti, mintha mindig csak egy pici lépésre lennénk attól, hogy megértsünk valami nagyon fontosat, valami alapkérdést. A harmadik fejezetben például "a lét értelmének" magyarázatával ismerkedhetünk meg, s mellesleg megtudhatjuk, hogy miben különbözik egymástól a profán és a vallásos lét. Ez utóbbi esetében, miután Szmirnov az egész szövegre jellemző stílusfordulattal bevezeti a kérdést ("csak annyiban különbözik"), ez a "csak" egy olyan gondolatmenetet jelöl, amelynek tökéletes megértéséhez tudnunk kellene, hogy mit mondott egy bizonyos M. Mauss az ajándékcseréről, és értelmeznünk kellene "annak az aktusnak a konverzióját, amelynek során valami a birtokunkba kerül" (tán csak nem egyszerűen az ajándékozásról van szó?). És ez a gondolatmenet aztán elvezet a "puszta lét beköszöntéhez", "amit már és még nem terhel az értelem", "a létnek a lét tudatától letisztult megmutatkozásához". Hasonlóképpen tudhatja meg a nyájas és figyelmes olvasó, hogy mi az "egylényegű" történelem lényege (hogy "helyettesítse a létet a maga egészében"), hogy mi a halál ("a születéssel megegyező" és "a legmagasabb fokon ambivalens"), hogy miért van szükség a vérfertőzés tabujára ("hogy a nem-megkülönböztetés megkülönböztetődjék"), hogy mi szükséges az alkotáshoz ("az alanyiság önfeladása") és még hosszan sorolhatnám - lényegében minden alapkérdésre választ kapunk, s ha ez néha a "nesze-semmi-fogd-meg-jól" határán mozog (na jó, a maguk kontextusában azért a fenti, kiragadott idézetek úgy-ahogy értelmezhetők), abban persze legalább annyira ludasak maguk ezek a kérdések, mint Szmirnov, aki orosz gondolkodótársaihoz hasonlóan nem hajlandó elfogadni Wittgenstein diktumát bizonyos beszédmódok lehetetlenségéről.
Vagyis látszólag nem hajlandó, és ebben áll a dolog lényege és izgalma - Szmirnov ugyanis, miközben
minden ontológiai
kérdésbe belekap,
mindegyiket kicsit megcsócsálja, valójában derék orosz konceptualista módjára könyvével konceptuálja a világ végbeérkezettségét, magyarán: e koncepció szerint az ő könyve az utolsó filozófiai mű. "Az utolsó idők közelségéről való elmélkedések nem igényelnek Zárszót, mivel azt feltételezik, hogy annak szerepét maga a tényleges valóság fogja lejátszani." Pontosabban, már játssza is, máshol ugyanis azt írja: "az az erő, amely elpusztítja az adott világrendet, már érlelődik, vagy már meg is ért a látható valóságban." Olyasmiről van tehát szó, amit Pelevin a Generation "P"-ben úgy fogalmazott meg, hogy "a világ vége egyszerű tévéadás".
Végül is az a kérdés, hogy Szmirnov valóban felmutat-e valamilyen alternatívát a nyugat-európai posztmodern filozófiával szemben, miután "leleplezi" Derridáék nagy illúzióját, mármint, hogy a végbe érkezett kultúra továbbra is kultúra maradhat, hogy lehetséges "a lét megismerése azután, hogy a szövegekben lezárta önmagát". A kultúrának ez a szemiotizálódása Szmirnov szerint egyet jelent azzal, hogy "a posztmodern felfalja önmagát, hogy a közönséget az általa megemésztett produktummal lakassa jól" - azaz a nyugati posztmodern gondolkodás a tömegek szarral való etetésének apológiája. S a tömegek előbb-utóbb rájönnek arra, hogy szarral etetik őket, másrészt - hogy a rengeteg szubtilis érvből a legkönnyebben felfoghatót idézzem - az a világ, "amely nem teremt semmilyen új szellemi értéket, el fogja veszteni a régiek iránti érdeklődést". A gondolatmenetet kiegészíti egy antinietzscheánus tétel arról, hogy a történelemben eddig mindig szemben állt egymással a nép, valamint az adott kor szellemi értékeit megteremtő "pszichotípus" (az elit), csakhogy az önmagát kimerített kultúrában ez az utóbbi eltűnik, s "a kultúra vége utáni világról nem lehet semmit mondani azon kívül, hogy ez a világ semmit sem tud mondani". Most, innen nézve, még el lehet mondani róla, hogy "a jövő a népé, amely végül is megszabadul az alkotók diktátumától", a jövőben azonban ennek kimondása is értelmetlenné válik, mivel minden différence (a nép és az elit közti is) jelentését veszti.
A jó és következetes filozófus pedig nem tehet mást, mint az utolsó mű megírásával a maga részéről befejezettnek tekinti az egész cécót. Bár az azért gyanús, hogy a kiadó Igor Szmirnov egy újabb művét ígéri a borítón, Homo homini philosophus címmel. Lehet, hogy Szmirnov nem is veszi annyira komolyan magát?
M. Nagy Miklós
Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000, Kukucska Csilla fordítása
