A drogkérdés az a társadalmi probléma, amely képes még a magyar rendőrséget is differenciált gondolkodásra késztetni. Bár a kényszeríteni ide illőbb kifejezés volna, nyilván nem egyszerű a Btk. utasítására gyakorolni az empátiát. Jogalkotásunk szerencsére bölcsebb végrehajtó szervénél, így azt legalább annyira korlátozza, mint az állampolgárokat. Ugyanaz a szervezet, amely nappal függőket segítő és preventív programokat támogat, este elküldi tagjait fogyasztók lábát terpeszbe rúgni. Rendőrnek lenni se lehet könnyű (köztünk szólva: ne is legyen).

n1999 óta kábítószerrel való visszaélésért életfogytig tartó fegyházbüntetés is kiszabható. A civil szféra azonban szabadságunk helyett inkább egészségünkért aggódik. Ez az attitűdje pedig összefogásra és egy szabálytalan drogkiállítás létrehozására sarkallta Köztes átmenetek címen. Ez a fogalomtorlódás jelképes értelmet kap, látva a későbbiekben következetessé váló zsúfoltságot. Támogatóként képviselteti magát mind a négy érintett minisztérium, Budapest önkormányzata, valamint az Országos Közbiztonsági és Bűnmegelőzési Közalapítvány. A hitelességet biztosítja, hogy a megvalósításban a segítő szervezetek önállóan dolgoztak. Ezúttal tehát olyanok beszélnek a témáról, akik már láttak elvonási tüneteket. Teret a szándéknak a Természettudományi Múzeum adott, túlméretezettnek nem nevezhetőt, így az előember és az eszközhasználó emlős után az evolúcióban most rögtön az anyagos következik. Az aktivisták úgy tartják, minél pontosabb és több az információ, annál nagyobb az esély ellenállni a kísértésnek. Ennek jegyében a kiállítás az alapozásra vállalkozott, azaz arra, hogy minden lehetséges művészeti eszközzel a lehető legélethűbben bemutassa, mit él át a kábítószer-használó, anélkül hogy kokaint adnának a jegy mellé.

A négy gardróbszoba és az összekötő szűk folyosók miatt az ember máris a pokol bugyraiban érezheti magát, és ezt a benyomást a tartalom csak elmélyíti. Az elgondolástól ez nem is áll távol, sőt. Minél rosszabbul érezzük magunkat, a szervezők nyilván annál jobban. Elvégre elrettentésre invitálnak, nem teadélutánra. Nem is láthatunk spéci fecskendőket és gyanús matériákat üvegtárlókban, helyettük a szellemvasút vizualitását idéző installációk riogatnak. A drogos családi ebédjét félbehagyva, a drogos gyerekszobáját feldúlva jutunk a drogos kapcsolatrendszerébe. Az ő szemszögéből felvett élményrekonstruáló kisfilmeket láthatunk, tükrökkel torzítva. El kell mondanom azoknak, akiknek nincs ennél biztosabb forrásuk, hogy a heroin lila érzés és halak úsznak benne, az LSD-től hullámzik a villamos, a speedtől másnap nem kell az étel, és a fű reggae zenét okoz. A helyszűke miatt a kiállítás igyekszik minden érzékszervünkre építeni, feldolgozhatatlan párhuzamossággal érkeznek az álló-, mozgóképi és hanghatások. Legalább van mivel elfoglalni magunkat, amíg az előttünk haladó gimnáziumi fakultáció teljes létszámban kiolvassa a túladagolásban elhunyt fiú búcsúlevelét. A levelet az anya által rendelkezésre bocsátott gyerekkori képekkel együtt állították ki. Ezekkel a dokumentumokkal szíve szerint nem kerülne egy szobába az ember, mert nem érzi magát erre följogosítva. Ha már így alakult, és nem állja meg, hogy beleolvasson, jobb volna, ha egyedül tehetné. De szigorú tárlatvezetés van, nem nézik jó szemmel, ha lemaradunk a csoporttól.

Sok a jó ötlet, persze minél létközelibbek, annál erősebb impulzusokhoz vezetnek. Végigkísérhetjük két, csaknem egy napon született fiatalember, Olaszy Csaba és Kovács István életének krónikáját. István élete azt példázza, mi lehetett volna Csabából, ha nincs a heroin. 1970 augusztusában születtek Budapesten, illetve Kapuváron. Az Ihász Dániel Ipari Szakközép 311-1-es számú autószerelő-bizonyítványából kiderül, hogy Kovács magyarból, szerkezettanból és szerelési ismeretekből elégséges jegyet érdemelt, történelemből viszont már súrolta a közepes szintet. Ez évben Pápán Csaba sem jeleskedett, de neki legalább testnevelésből négyese volt. Kokónál erről nincs adat. ´t 90-ben Hódmezővásárhelyre rendelik katonai szolgálatra, Csabát a pszichiátriai bizottság elé alkalmazkodási zavarai miatt. Még ez évben végrehajtási értesítő érkezik, majd ´94-ben levél nyomozás felfüggesztéséről. Két év múlva már tart a bentlakásos terápia. Éppen, mikor Kovács István átveszi oklevelét Atlantában.

Évente körülbelül háromszáz emberrel végez a drog, és ennél sokkal többet tart még kíméletlenebbül életben. Alattomos, mint minden élvezet a szextől a csirkebecsináltig. Akinek tizennégy elmúlt a gyereke, vigye nyugodtan a kiállításra, jobb annál, mint ha időnként ráüvöltene: "Ne szipuzzál, mert letöröm a derekad!" Bár az indirekt módszer egyértelmű pozitív hatása sem bizonyított. Ági és Fecó szerint például a heroinflash egyáltalán nem olyan, mint a filmen, Erika tanárnő a hatást rögtön mérhette a lányán, az ugyanis ott helyben rosszul lett, Laca azt kéri, hogy őt borzasszák el, ne kedvet csináljanak neki, egy kiolvashatatlan nevű látogatónak meg ennyi hozzáfűznivalója volt: "Mindig tudtam, hogy Kokó nem egy agytröszt."

Kempf Zita

A kiállítás szerzője, szakmai rendezője: Hay Éva; filmanyagát, fotóit Beck György, a falfestményeket, installációkat Osgyányi Sára és Szily Boldizsár készítette. Megtekinthető május 31-éig, naponta 10-17 óra között, kedd szünnap.

Drogtémában dolgozó nonprofit társadalmi szervezetek: Önkontroll Egyesület, 350-6425; Magadért Alapítvány, 06/20/385-5175; Kék Vonal, 06/80/505-000; Drog Stop, 06/80/505-678.