Az Agyarországon a Tankcsapda felhagyott a kísérletezéssel, és visszatért a bevált punk-rockandroll menetekhez: darálós, húzós témák, egyszerűségükben hibátlan futamok, szöveg, refrén, szöveg, gitár, refrén, mindig is ebben voltak nagyok.
A szövegek meglehetősen egyenetlenek. Talán ott a legnagyobb baj, amikor Lukács Lászlóból kitör az osztályöntudat, és a maga sajátos módján megpróbálja felhívni a figyelmet a társadalmi egyenlőtlenségekre, ilyenkor leül kissé a lemez, hogy aztán újra szárnyalni kezdjen a bulizós-pinázós részeknél. Az Üvölts, mint egy állat alcímet viselő klasszikus garázs-opusban például egészen kiváló és szellemes rímekkel örvendeztet meg Lukács, de a Nem verhet átban is költőien domborodik ki a sokat megélt rocker kiforrott nőgyűlölete, hogy aztán - a feminista kritikákat megelőzendő - megcsillogtassa trubadúri hajlamait az Ez az a házban.
Lukács hangjában még elég sok tartalék van, ezért is érthetetlen, miért kell a keverőpult potmétereinek bazgurálásával modulálni, amikor magától is csodákra képes; hagyni kellene egyszerűen érvényesülni, talán egy kicsit előbbre hozni a zene takarásából, és esetenként - mint például az Ez az a házban vagy régebben az Egyszerű dalban - jobban rá építeni egy-egy számot. (Azért szarozok, Cseresznye, mert szeretem a zenekart, és azt akarom, hogy tökéletes legyen.)
Az Agyarországon legalább három-négy olyan szám van, amit ráveszek a Tankcsapda-válogatáskazettámra, az utóbbi néhány lemez egy-két számával szemben, ami mindenképpen örvendetes, még akkor is, ha ez elsősorban a gyökerekhez való visszatérésnek és nem a kivezető út megtalálásának köszönhető, bár kérdéses, hogy kell-e egyáltalán ilyet keresni, hisz a korábbi próbálkozások egyértelműen neccesek voltak, a Motörhead például egészen jól elvan, és senki sem kéri számon rajtuk a fúvósokat. Mindenesetre nagyon fontos lemez lesz a következő, ez meg mehet a polcra.
Önöknél, nálam.
Para-Kovács Imre
CBS/Sony, 2001
