Videomozi: Császkáló legendák (Cseh Tamás-film)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2001/9. (03. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy újszülöttnek minden Cseh Tamás új, reméljük. Különben mi is magyarázhatná ez újabb, élete és pályája körül motozó darab, videoparlandó létjogosultságát. Az, hogy az énekes érdekes harminc éve egyfolytában, vizsgált esetünkben aligha lehetett szempont, hiszen kevéske nagy ember mamuszban-jellegű, határozottan magántermészetű közlésen túl most semmi olyat meg nem tudhatunk, amit eddig ne hallhattunk volna. Könyvek, szöveggyűjtemények, tanulmányok, újságcikkek igyekeztek már a lehető legszélesebb publikum számára közel hozni mindazt, ami a dalokban, dalok mögött, mellett van. Ezen publikációk zöme nagyon is érthető okokból fogant. Cseh Tamás ugyanis nemzeti kincs. Múlt század végi kultúránk egy olyan jellegzetessége, amitől még mindig várhatunk valamit. E várakozás hiánya nem róható fel e műalkotás készítőinek sem (a befejezés során egy új, eddig még sose hallott, 1999-es dalt énekel Cseh T.), így még kevésbé magyarázható a megvalósítás.

Egy újszülöttnek minden Cseh Tamás új, reméljük. Különben mi is magyarázhatná ez újabb, élete és pályája körül motozó darab, videoparlandó létjogosultságát. Az, hogy az énekes érdekes harminc éve egyfolytában, vizsgált esetünkben aligha lehetett szempont, hiszen kevéske nagy ember mamuszban-jellegű, határozottan magántermészetű közlésen túl most semmi olyat meg nem tudhatunk, amit eddig ne hallhattunk volna. Könyvek, szöveggyűjtemények, tanulmányok, újságcikkek igyekeztek már a lehető legszélesebb publikum számára közel hozni mindazt, ami a dalokban, dalok mögött, mellett van. Ezen publikációk zöme nagyon is érthető okokból fogant. Cseh Tamás ugyanis nemzeti kincs. Múlt század végi kultúránk egy olyan jellegzetessége, amitől még mindig várhatunk valamit. E várakozás hiánya nem róható fel e műalkotás készítőinek sem (a befejezés során egy új, eddig még sose hallott, 1999-es dalt énekel Cseh T.), így még kevésbé magyarázható a megvalósítás.

Hogy Cseh Tamás mit tart fontosnak, mit szeret, mit tud közölni magáról és a dolgairól, azt az említett publikációkból pontosan volt módunk követni, ha akartuk, leltárba venni. Ennek fényében rábízni egy róla szóló műsor tartalmi részét olyan hiba, amely minden különösebb következmény nélkül tekinthető műhibának. Ez pedig a választott műfaj esetében leginkább egyvalamiről árulkodik, hangozzék bármennyire paradoxonként: a készítőket hihetetlenül nem érdekelte Cs. Tamás. Hagyták, hogy mondja, amit szokott, s kerestek egy-két filmes természetű leleményt az előre kiszámítható szöveghez. Ami azt illeti, ezzel sem fárasztották magukat túlságosan. Cseh Tamást fiával fölültetni a krakkói expresszre, hogy ott csináljon sörfoltos abroszt, nos, ezen alig is kellhetett sokkal többet gondolkodni, mint azon, hogy a stáblista alatt az Utóirat című dal szóljon. Ugyanakkor az sem elképzelhetetlen, hogy ilyen közhelyek tartalommal teljenek meg.

Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a krakkói utazás határozottan intim betétjét, a végső megvalósulás eredményeihez jutunk. A híres énekes fényképeket mutat, női portrék zömmel, imponál a gyereknek, milyen szép barátnői voltak, aztán megejtő intenzitással (Krakkó nem esik messze a fiától) leittasodik. Arról, hogy ez mennyire imponál sarjának, már nem értesülünk, ami következik, merő turisztikum, galambok, amikor odaér a dal (hah!), mintha azért lett volna érdekes akkor ez a város, mint amiért ma. Ehhez képest Krakkó kétségtelen artisztikuma nekünk még ma sem csupán turistalátványosság, legfeljebb német nyugdíjasok lehetnek ezzel így.

Másfelől, ugyan kit érdekel, hogyan részegedik le Tamás? Hogy miért, arról már beszélhetnénk, de ez meg a mozi készítőit nem érdekli. Nincsen is itt alkotó és választottja viszonyában másról szó, mint ami mondjuk az RTL Klub és a Fekete Angyal között áll jelen pillanatban fönn.

Ezzel együtt adódik, voltaképpen függetlenül a mozidarabtól, néhány megkerülhetetlen kérdés. Az, hogy mi miért nem került bele az opusba, például ki a csuda az a Csengey Dénes, nyugodtan megkerülhető, hiszen arra ott a válasz az eddigiekben.

Viszont nem hagyható figyelmen kívül a főszereplő. Cseh Tamás. Tényleg, ki ez, és mit akar? Miért érdekes, még mindig, nemcsak a pályája, hanem a személye is? Miért érdekes az a történelmi közeg, ami őt olyan jellemzően veszi körül, mint a félmúlt hősei közül csak nagyon-nagyon keveseket. (Hirtelen csak Jancsó Miklós jut eszembe. Az ő nevéhez tapadó primer történelem tapintható olyan természetességgel, mint Cs. T.-nál. Ez tényleg csak véletlen példa, nem azért hoztuk, hogy kiderüljön, hogy a dolgozat Jancsó kétségtelen szerepéről a csehtamásság létrejöttében sem tud semmit se.)

Ha a dalok kapcsán valamiről szólni kellene, az nyilván olyasmi, hogyan hámozható ki mögülük az a történelmi közérzet, melynek megélése nélkül több generáció is másként gondolkodna, látná a világot, mint ahogyan ma teszi. E nélkül már-már az eszképizmusig nosztalgikus nóták tömege, az, amit egy napjainkban is futó bárka színházbéli sorozaton is hallhatnak a rászorulók.

Van itt két elég csúf hívószó, amit kerülni igyekeztünk, de aligha kételkedtünk benne, hogy csak sorok kérdése, hogy mikor bukik elő. A nosztalgia és a generációk emlegetése a kínos. Bereményi Géza és Cseh Tamás dalai, engedjük meg, eszközként alkalmazták a nosztalgiát. Ami a közlemény (mit akar a dal) tartalmával és az előadói módszerrel (úgy, ahogy Cs. tud, tudott mosolyogni, legfeljebb Bruno Ganz tudott, ellenkező előjellel meg Orbán Viktor) együtt alkotott olyan egészet, melyben maximum mint fogyasztást serkentő izé, ostya jelent meg. A hús, a tartalom máshol volt. Ott, ahol ez a film nem járt.

Ha a kiszemelt hősénél több mint húsz évvel fiatalabb alkotó készül akár egy vázlatra is, izgalmas különbözőségekre, adott esetben brutális nézetkülönbségekre lehet józan ésszel számítani. Fonyó Gergely úgy csinál, mintha ő nem is volna, ez persze lehetne szándékosan alkalmazott módszer is, ha bárki számíthatna arra, hogy majd a hős elárulja magát, és felfeslik a múlt s jelen szövete. Ugyan már! Cseh Tamás annyit hallatott már magáról, hogy erre senki sem láthatott valós esélyt. E tekintetben közvetlen környezetében sem igen lehetett bízni, nyilván nekik is a legendáriumhoz a legkönnyebb igazodniuk, pláne egy provokációmentes közegben.

Így a generációzás csak szósz, hála például a honi lemezkiadásnak, egy csomó, az énekes utáni korosztálynak talán még fontosabb (ma is) az egész, mint a hatvanhoz közelítő közvetlenül érintetteknek. Fonyó filmje fesztelen és unalmas. Merő nosztalgia, a generációs probléma meg annyira van jelen benne, hogy az akár vígjátéki (mert tragikomikus) elemnek is felfogható. Konkrétan annyiban, hogy ez a magát valamiért nagy generációnak nevező társulat még mindig mennyire képes meghatódni saját magától. Nagyon, szinte a könnyekig, egészen a pohárig. Ha belegondolunk, meg is van rá minden okuk: fénykoruk a hatvanas-hetvenes évekre (a háború utáni magyar történelem legreménytelenebb, csak felejtést és butulást felmutatni tudó és örökkévalónak hitt korszakára) esett, vívmányuk a farmernadrág és a hosszú haj. Ha ehhez mai vezető állásaikat is hozzácsapjuk, a végeredmény akkor sem több a szánalmasnál.

Ennél és a filmben fölmutatottaknál egy, akár csak egyetlenegy, bármelyik Cseh Tamás-dalban százszor több van.

Turcsányi Sándor

Cseh Tamás-film; színes magyar videó, 2000, 85 perc; rendezte: Fonyó Gergely; fényképezte: Halász Gábor; szereplők: Cseh Tamás, Bereméyi Géza, Cseh Ferencné, Bereményi Márk, Császár Bíró Éva; forgalmazza a Budapest Film

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2001/9. (03. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...