Könyv: Írószökevény Argentínában (Witold Gombrowicz: Napló [1953-1956])

publikálva
2000/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Witold Gombrowicz: Napló (1953-1956)

Gombrowicz háromszor lett író, először Varsóban, a harmincas években ismerte el a szűk körű, de nagyon művelt és nagyon mísz Varsói Intellektuális Formáció. Évekkel az eset után, immár az emigrációban nem volt egyszerű honosíttatni Argentínában a másik földrészen aratott, szintén agrár-ipari országban elért kávéházi sikereket. Itt kellett másodszor íróvá válnia. Ennek a küzdelemnek egy viszonylag késői időszakáról szól a Napló, a XX. századi világirodalom egyik remekművének most végre magyarul is megjelent első kötete. A kitűnő fordítás Pályi András munkája, és őszintén reméljük, a másik két kötetre nem kell majd annyit várni, mint erre az elsőre (és azokból nem spórolódnak ki a megértést segítő jegyzetek sem). Gombrowicz kész íróként, a Ferdydurke című remekmű szerzőjeként kezdte a nullánál egy ismeretlen, a lengyel írói halhatatlanság kivívására eleve alkalmatlannak látszó közegben. Bár minden vágya az volt, hogy a Banco Polacco pad alatt olvasgató és írogató, lesajnált hivatalnokából ismét íróvá magasztosuljon ("attól tartottam, hogy teljesen leépülök, és végképp elmerülök a hétköznapi élet hullámaiban, amelyek már az államat verdesték"), mindent elkövetett annak érdekében, hogy ez még véletlenül se sikerüljön neki. Rendületlenül kitartott a lengyel nyelv mellett, ráadásul olyan regényt írt (Transz-Atlantik), melynek olvasásához is - a fordításról vagy interpretációról inkább ne beszéljünk - ajánlatos kiegészíteni a kortárs filozófiáról szerzett alapos ismereteinket a szarmatizmus, a lengyel nemesi barokk egzotikus hagyatékával. Nem csoda, hogy csak nem akart elindulni a kanonizáció folyamata.

Egy senki akart egyenrangú félként vitatkozni az egzisztencialista, marxista, katolikus stb. sztárírókkal és filozófusokkal (és persze győzni is, mint azokban a bizonyos kávéházakban). Lehetetlen helyzet. Argentínában a felszabadulás után sem létesítettek a felelősségteljes írói munkát strandolási lehetőséggel, alkohollal és élelmiszerrel támogató üdülőtelepeket, nem voltak népi kollégiumok, ahol az értelmiségiek megvitathatták volna a társadalommal kapcsolatos elképzeléseiket, az íróknak nem volt elnökük, aki a legfelsőbb fórumokon is kifejthette volna annak a korszakos gondolatnak a helyi megfelelőjét, hogy az értékteremtő, alkotó ember magyar és európai egyszerre. Nem maradt más hátra,

Párizst kellett meghódítania

Ehhez azonban ki kellett lépni a jól ismert műfaji keretek közül, a tiszta művészet magaslatairól le kellett ereszkedni a küzdőtérre.

Először is beszerzett Martin Bubertől egy írásos igazolást arról, hogy Gombrowicz zseniális író. Ezután már csak azt kellett bizonyítania, hogy ő Gombrowicz, nem pedig valamiféle ál-Petőfi. Lássuk, milyen érveket tudott fölhozni emellett, milyen titokzatos analógiákat teremtett önmaga és Gombrowicz között. Mindjárt a legelején négyszer egymás után leírja a mű eszmei mondanivalóját képező fő tételt: Én. Naplót ír, mintha hatalmas, türelmetlen olvasótábora nyomást gyakorolna rá, mert nem tudja kivárni újabb regényeit, drámáit, minden hónapban hallani akarna kedvenc írójáról, a közönség kíváncsisága elől pedig nem tudna menekülni a körülrajongott szerző.

A naplóíró minduntalan Gombrowicz nézeteit ismételgeti. A Lengyel Bank csekély jelentőségű figurája pszeudoarisztokratikus lényként fordul hozzánk, mert tudja, hogy a tizenöt évesen Kant filozófiáját tanulmányozó Gombrowicz elsőként a családi levéltárból merített ihletett, így készült Illustrissimae familiae Gombrovici című korai, sajnos mindmáig kéziratban maradt műve. De a vétkes könnyelműség itt megbosszulja magát: az Én részletesen beszámol stockholmi útjáról, Gaetano herceggel folytatott arisztokrata-tipologizáló kísérleteiről, de csúnyán lebukik, mert elfelejtett utánanézni annak, hogy Gombrowicz járt-e Svédországban (nem járt). Még egy árulkodó mondat: "A könyveim nem azt mondják: az légy, aki vagy, hanem játszd el, hogy az vagy, aki vagy."

Ezzel persze nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy az Én csak hézagos ismeretekkel rendelkezne Gombrowiczról.

Ellenkezőleg, jó érzékkel figyel föl a Cselédlépcsőn című kötetben olvasható elbeszélés, a Stefan Czarniecki emlékiratai fő problematikájára. A gimnáziumi irodalomtanár itt azt fejtegeti, hogy

"ami a lángelmék, kiváltképp az előfutárok számát illeti,

annyi van nálunk, mint egész Európában. És váratlanul sorolni kezdte:

- Dante? (...)

- Krasinski!

-Moliére?

- Fredro!

- Newton?

- Kopernikusz!

- Beethoven?

- Chopin!

- Bach?

- Moniuszko!"

Helyben vagyunk. Ez a Zrínyi és Tasso típusú irodalomtörténet-írás örök időkre szóló, megváltoztathatatlan ptolemaioszi világképe. Bele van írva a génjeinkbe, hogy nem tudjuk másmilyennek látni a kultúránkat: a világkánon sztárjai mellé protezsáljuk helyi nagyságainkat, bár igazából magunk sem hiszünk az egészben, hisz látjuk, hogy ez a fajta hitelesítési eljárás fordítva nem működik (az angol irodalom Gribojedovja definíció is lengyel találmány).

A Gombrowiczra hivatkozó naplóíró nem véletlenül ígért kopernikuszi fordulatot. Elhatározta, hogy véget vet e lehetetlen, rá nézve pedig kifejezetten sérelmes állapotnak - és kijelenthetjük, hogy fenyegetését valóra is váltotta. Ha művét egybevetjük az intellektuális napló kortárs nyugati képviselőivel, tárgyilagos értékelés után megállapíthatjuk, hogy itt ő Tasso, az összes többi pedig maximum Zrínyi (én legalábbis nem tudok arról, hogy a számításba jövő szerzőknek is életműsorozatuk jelenne meg a Kalligramnál). Szóval most a francia patrióta gimnáziumi tanár mondhatja: "Gombrowicz? Julien Green!" Ehhez a puccsszerű hatalomátvételhez volt szüksége a Keletet, Nyugatot egyaránt lenéző, kóros önbizalomtúltengésben szenvedő szarmata barokk (elfelejteni próbált, szégyellt) groteszk hagyományára.

Kicsit előreszaladtunk az időben, egészen a ´68-ban épp hogy, egy szavazaton elbukott Nobel-díjig. Az első kötet még csak kijelöli azokat a nyelvi kereteket, ahol az Én megvívhat a világgal, rátukmálhatja magát az olvasóra. Persze már ekkor leszámol olyan mítoszokkal, mint a tiszta költészet, Sienkiewicz, egyebek. E mítoszrombolás igen szórakoztató, mindig a túldimenzionálódott kultúra terrorja alól szabaduló egyén emancipációját szolgálja, de

a bálványok szorgos döntögetése

már olyan méreteket ölt, hogy ha e minden vidámság ellenére is gyászosan tragikus világkép hatása alá kerülünk, Poe kísértetes palotájában érezzük magunkat, ahol van kacagás, de nincs mosoly, borzadva figyelhetjük az új, emberközi egyház erőszakos rítusait.

Ez a Gombrowicz műveiből is ismert világkép az Én naplójában az egzisztencializmussal, a katolicizmussal, a marxizmussal és a hülyére vett, lerombolt, majd egy egész más szinten visszafogadott lengyelséggel, a nemzeti hagyománnyal folytatott párbeszédből bontakozik ki. Hogy mennyire nem kategorizálható ez ma sem, láthatjuk, ha megnézzük közelebbről a kommunizmus kritikáját. Hűvös eleganciával, balladisztikus átkozódás nélkül söpri félre (akkor!), használhatatlannak, kártékonynak tartja, de nem azért, mert sírig hű marad a galádul megdöntött jó pásztori hatalomhoz. Megütközve állapítja meg: "az Úristenből meg pisztoly lett, amellyel Marxot szeretnénk lepuffantani. (...) Ha én lennék Marx, büszke lennék magamra; ám ha én lennék az Isten, abszolútumként kicsit furcsán érezném magam."

Az Én nem az Isten, haza, család eszmebokréta nevében utasítja el a kommunizmust. Ebben is Gombrowiczra emlékeztet, aki kamaszkorában kezdett távolodni a hittől, ez akkor még nem tagadást jelentett, mégsem volt már visszaút. A haza is ekkor veszítette el nemzeti színű dicsfényét. Gombrowicz tizenhat éves gimnazista volt 1920-ban, amikor az újjászülető Lengyelország útjába akadt a Moszkvából exportálni próbált világforradalom légióinak. Tizenhat évesen még nem kell harcolni, de már lehet (gondoljunk a kisdobosra). Gombrowicz józanul belátta, hogy még e grandiózus történelmi esemény keretei közt sem akarja hazájáért áldozni életét. ´t megvédi a "gyerekeket verbuváló, szabadkőműves marsallt", azaz Pilsudskit átkozó édesanya, de más ifjak vérüket ontják a csatamezőn, meghatványozva ezzel szexepiljüket. A kettő közti közvetlen kapcsolatot már idézett elbeszélésében is bemutatta: "És íme katona voltam, ulánus, együtt énekeltem a többivel: Ulánus, ulánus, daliás legények, futnak utánatok menyecskék, szegények! (...) Imádottam pedig most először csókra nyújtotta a száját; a parkban történt, a kávéházi kvartett muzsikált hozzá egy hanga- és mentaillatú estén - csak úgy, minden magyarázat és előkészület nélkül csókra nyújtotta a száját. Észbontóan szép volt! Majd elsírtam magam! Ma már értem, be akarta hozni a mulasztását az emberölés terén, mert mi férfiak, mi vállaltuk a mészárlást, és a maguk módján a nők is munkához láttak." Nincs áldás, nincs áldozat, nincs beteljesülés, az ösztönökből kitörlődnek a hangaillat kiváltotta feltételes reflexek.

A család...

Gombrowicz sötét erotikája homályban marad. Hiába gúnyolódik Sienkiewiczen, ezen a téren ő is éppolyan illedelmes marad. Nem tesz intim vallomásokat, hisz Lengyelországban még a napló is "az értelem kalandja, nem a szívé". Nyilván úgy gondolta, nem árt az óvatosság. Ha regényeiben szóba kerül a homoszexualitás, rögtön háttérbe vonul a Witold Gombrowicz nevű szereplő, mindenféle hasonmások kerülnek előtérbe, akik elviszik a balhét. E témához özvegye, Rita Gombrowicz is hozzászólt. És ki lehetne nála illetékesebb? Azt mondja, kezdettől fogva tudott férje homoszexualitásáról, sokat beszélgettek róla. "Voltaképpen közelebb lenne az igazsághoz, ha biszexualitásról beszélnénk, mert a nők iránti szerelem is helyet kapott az életében." De ahelyett, hogy túlkomplikálnánk a dolgot, jobban tennénk, ha inkább alapvetően aszexuális lénynek tekintenénk, akinek magányát az erotika sem oldotta. Nem sokkal a halála előtt azt mondta feleségének: "Mindenki magányos. Ezt természetes állapotként kell elfogadnod. Az állatok is magányosak. Láttál már kutyákat, amint kart karba öltve sétálnak?"

Pálfalvi Lajos

Witold Gombrowitz: Napló (1953- 1956), fordította: Pályi András; Kalligram Könyvkiadó, 2000, 470 oldal, 2850 Ft

Witold Gombrowicz (1904-1969) jogot végzett a Varsói Egyetemen. A harmincas években elbeszéléseket, egy drámát és egy nagy művet adott ki, a Ferdydurke című regényt. Bruno Schulz és Stanislaw Ignacy Witkiewicz mellett ő "a modernség szentháromságának" harmadik tagja. A háborút egyedül Gombrowicz élte túl közülük: 1939 nyarán világ körüli útra indult, és már Argentínában volt, amikor a német és szovjet csapatok elfoglalták Lengyelországot. (Schulzot a háború alatt szülővárosában, Drohobyczban lőtte agyon egy német tiszt, Witkiewicz 1939. szeptember 17-én, azon a napon, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kelet-Lengyelországot, öngyilkos lett.) Gombrowicz Argentínában maradt, és nem volt semmi esélye arra, hogy valaha is író lesz. Végül a párizsi lengyel Kultura című folyóirat és az Instytut Literacki kiadó szerkesztői, elsősorban a nemrég elhunyt Jerzy Giedroyc tették naggyá a hatvanas évek közepére. 1963-ban a Ford Alapítvány ösztöndíjával Nyugat-Európába utazott, majd Franciaországban telepedett le, feleségül vette a nála jóval fiatalabb kanadai francia Marie-Rita Labrosse-t. Világhírét drámáinak és Naplójának köszönheti, a regények akadályait nehezebben vették az olvasók. Magyarul eddig megjelent művei:

- Ferdydurke, ford. Kerényi Grácia, Magvető, Budapest, 1982;

- Drámák, ford. Eörsi István, Pályi András, Spiró György, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984 (tart.: Yvonne, burgundi hercegnő; Esküvő; Operett. Pályi András utószavával), 1999-ben újra megjelent a Kalligramnál, kiegészítve a Történelem című töredékkel, Körner Gábor fordításában;

- Transz-Atlantik; Pornográfia, ford. Kerényi Grácia, Fejér Irén, Magvető, Budapest, 1987;

- Testamentum, ford. Pálfalvi Lajos, Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest 1993;

- Cselédlépcsőn, ford. Körner Gábor és Pálfalvi Lajos (Pályi András utószavával), Magvető, Budapest 1997;

- Kozmosz, ford. Körner Gábor, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1998.

publikálva
2000/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...