Globális finom (Don Byron: A Fine Line)

  • 2001. január 4.

Zene

Don Byron: A Fine Line (Arias & Lieder)

Lemez

Lehet-e érvényesen megszólaltatni ma egy áriát? Vagy akár írni? Működhet-e egy dal, ha kiemeljük a kontextusából? Mi történik, ha értő zenészek tolmácsolásában találkozik a klasszikus zene az afroamerikai populáris kultúrával?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ Don Byron a legújabb albumával. Egymás mellé rendelődik itt Leonard Bernstein, Ornette Coleman, Robert Schumann, Stevie Wonder, Puccini, Mancini, Chopin és Roy Orbison, sőt egy darab erejéig maga a zenekarvezető is. A fiatal zenészgeneráció konzervatóriumban végzett, közben otthon rapzenét hallgatott, dzsesszklubokba járt, vagy esténként klezmert játszott a barátaival. Be kell látni, megszűntek a műfaji határok, csak jó ízlés kell, némi bátorság, és akármi felhasználható, bármilyen formában.

Tulajdonképpen egyetlen klasszikus ária feldolgozása szerepel az albumon, Puccini utolsó operájából, míg a Candid című Bernstein-musicalből elszármazott dal átmenet a század második feléhez kapcsolódó populáris slágerek felé. A dolgozat számomra arról szó, hogy tulajdonképpen az összes darab a romantikus harmóniákra épül. Ha a környezetünktől elvonatkoztatunk, akkor az úgynevezett könnyű-, illetve komolyzene megkülönböztetése mára teljesen értelmetlenné vált.

Amúgy Byron nagyon tud klarinétozni, meleg, barna tónusa van, hajlékony, virtuóz, és közben alázatosan szolgálja a zenét. A csapat portfóliója első osztályú, és a feladatnak megfelelően sokszínű. A régi harcostárs Uri Caine zongorázik - aki szintén kacérkodik a klasszikus zenével -, a gitáros Jerome Harris többek között Sonny Rollins, Oliver Lake, Brian Eno felvételein működött közre, míg Patricia O´Callaghan énekesnő Erik Satie, Arnold Schönberg és Kurt Weill értő tolmácsolójaként lett ismert. Paulo Braga, a brazil ütős pedig Antonio Carlos Jobim zenekaraival kúszott be a zenetörténetbe.

Ha konzervatívok vagyunk, akkor vélhetjük a dolgot iróniának vagy provokációnak, ha nem nyomaszt a zenei műveltség terhe, akkor egy érdekes, különös, kissé eklektikus, de szép zenét találunk az albumon. Kamaradzsessz, ahol a klarinét és a zongora dominál, képzett énekesekkel, erősen szubjektív hangszerelésben. Finom, mégis van benne élet, és a zenekarvezető stilisztikai érzékének köszönhetően egységesnek hat.

Dr. Cz. Gy. Karburátor

Blue Note, 2000

Figyelmébe ajánljuk