Globális finom (Don Byron: A Fine Line)

  • 2001. január 4.

Zene

Don Byron: A Fine Line (Arias & Lieder)

Lemez

Lehet-e érvényesen megszólaltatni ma egy áriát? Vagy akár írni? Működhet-e egy dal, ha kiemeljük a kontextusából? Mi történik, ha értő zenészek tolmácsolásában találkozik a klasszikus zene az afroamerikai populáris kultúrával?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ Don Byron a legújabb albumával. Egymás mellé rendelődik itt Leonard Bernstein, Ornette Coleman, Robert Schumann, Stevie Wonder, Puccini, Mancini, Chopin és Roy Orbison, sőt egy darab erejéig maga a zenekarvezető is. A fiatal zenészgeneráció konzervatóriumban végzett, közben otthon rapzenét hallgatott, dzsesszklubokba járt, vagy esténként klezmert játszott a barátaival. Be kell látni, megszűntek a műfaji határok, csak jó ízlés kell, némi bátorság, és akármi felhasználható, bármilyen formában.

Tulajdonképpen egyetlen klasszikus ária feldolgozása szerepel az albumon, Puccini utolsó operájából, míg a Candid című Bernstein-musicalből elszármazott dal átmenet a század második feléhez kapcsolódó populáris slágerek felé. A dolgozat számomra arról szó, hogy tulajdonképpen az összes darab a romantikus harmóniákra épül. Ha a környezetünktől elvonatkoztatunk, akkor az úgynevezett könnyű-, illetve komolyzene megkülönböztetése mára teljesen értelmetlenné vált.

Amúgy Byron nagyon tud klarinétozni, meleg, barna tónusa van, hajlékony, virtuóz, és közben alázatosan szolgálja a zenét. A csapat portfóliója első osztályú, és a feladatnak megfelelően sokszínű. A régi harcostárs Uri Caine zongorázik - aki szintén kacérkodik a klasszikus zenével -, a gitáros Jerome Harris többek között Sonny Rollins, Oliver Lake, Brian Eno felvételein működött közre, míg Patricia O´Callaghan énekesnő Erik Satie, Arnold Schönberg és Kurt Weill értő tolmácsolójaként lett ismert. Paulo Braga, a brazil ütős pedig Antonio Carlos Jobim zenekaraival kúszott be a zenetörténetbe.

Ha konzervatívok vagyunk, akkor vélhetjük a dolgot iróniának vagy provokációnak, ha nem nyomaszt a zenei műveltség terhe, akkor egy érdekes, különös, kissé eklektikus, de szép zenét találunk az albumon. Kamaradzsessz, ahol a klarinét és a zongora dominál, képzett énekesekkel, erősen szubjektív hangszerelésben. Finom, mégis van benne élet, és a zenekarvezető stilisztikai érzékének köszönhetően egységesnek hat.

Dr. Cz. Gy. Karburátor

Blue Note, 2000

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.