Ismét egy szótár, megint a Tinta Kiadó gondozásában, és újfent egy ínyenc darab: az Értelmező szótár+ külalakra illeszkedik abba a takaros sorozatba, amely az esztendők során annyi figyelmet, sőt lelkesedést ébresztett nemcsak tanárok, olvasók és nyelvészek körében, hanem a kortárs magyar írók berkeiben is. Átabotában hadd említsem meg e pompás szótárfüzér testeskés, mégis - szótár létükre - kecses darabjait: Etimológiai szótár, Magyar közmondástár, Magyar szólástár, Magyar szólások és közmondások szótára, Magyar szókincstár. Ezt, az utóbbit, hallom innen-onnan, serényen, hol-mikor egyenesen lázas rajongással forgatja az írók némelyike. Nem veszi talán zokon senki, de annyi csakugyan tiszta sor, hogy a Magyar szókincstár az első olyan szógyűjtemény, amely a komoly, finnyás művészi stílusformálást is gazdagítani, árnyalni képes. Ennek a sűrű forgatásra méltó elődnek testvére-párja ez az új labirintus, az Értelmező szótár+.
Milyen az újszülött? Ki azt mondja, kettő, ki azt mondja, három. Első pillantásra úgy tűnik: sokrétű, aprólékos és széles körű tájékoztatást nyújtó egynyelvű - magyar - kéziszótár. Igaz, csupán 16065 magyar címszót tartalmaz, tehát nem veheti fel a versenyt a hétkötetes A magyar nyelv értelmező szótárával, szócikkei azonban tetemesen kibővítik a klasszikus szótári funkciók körét: a szócikkek, hála a mű könnyen áttekinthető jelrendszerének, jóval szerteágazóbb, néha szövevényesebb adatokkal szolgálnak, mint a régebbi rokon szótárak zöme. Itt a szócikk előbb pontokba tagolva közli a szó értelmét (többnyire összes lehetséges értelmezését), és szemlélteti azt hétköznapi mondatpéldákkal, hellyel-közzel irodalmi idézetekkel (mi tűrés-tagadás, az írói mintamondatokat keveselljük, a szokványos használati formákat itt-ott sokalljuk). Ez a szócikktörzs. Ezt követi az ún. szócikkláb: elöl állanak a szóval rokon értelmű kifejezések (a szinonimák), a szó alapjelentéséhez kötődő szólások, szokásmondások és közmondások, majd az esetleges tájszó-fordulatok, a szó jelentésével ellentétes értelmű fordulatok, továbbá dióhéjban a szó származásjegye, s a szócikkláb végén olykor mindez kiegészül egy-egy nyelvhasználati tanáccsal, illetve olyan összetett szavakkal, amelyekben az illető szó utó- vagy előtagot alkot. A szócikk első sorából rögtön arról is értesülhetünk, milyen gyakorisággal fordul elő manapság a szó, milyen szófajhoz tartozik, és miféle alakot ölt toldalékokkal. A szótár, látjuk, sokat markol, és
még többet és még többet:
újítás például, hogy néhol közli az adott kifejezésnek olyan értelmét, árnyalatát vagy különös helyi értékét, amelyet az a határainkon túli nyelvhasználatban kapott. Érdekes pl., hogy szakmunkásképző szavunk rokon értelmű alakzatai (ipari iskola, tanonciskola, szaktanintézet, inasiskola) határainkon belül manapság ódivatúnak tetszenek, a Felvidéken és Erdélyben azonban napjainkban is széltében-hosszában használatosak. Közülük a tanonciskola a felvidéki nyelvhasználatban hivatalosnak minősül, míg a szaktanintézet, ugyancsak északi vidékeinken, bizalmasságot jelez. A szpartakiád kifejezés a szűk magyar köznyelvben vajmi ritka, s kissé avíttnak tűnik, viszont a Felvidéken ma is derűre-borúra él vele apraja-nagyja, sőt Kárpátalján a választékos beszédmód szilárd eleme.
Különös öröm látni, hogy a szótár készítői arra törekedtek: mindenki leljen örömet a műben, így vagy úgy, ha másképp nem, hát részlegesen, egyik-másik szempontból, vagy az érdeklődés változásai szerint. A tömény, mégis takarékos szócikkeket itt-ott szemléltető ábrák gazdagítják, és a könyv minden oldalának alján újra meg újra megjelennek a rövidítések magyarázatai. Az áttekinthető, napnál világosabb szerkezet, szó se róla, a szótár egyik nagy erénye. Annyit említek még: a szócikkekből tudomást szerezhetünk egy-egy kifejezés stílusminősítéséről, és mindkét kötet utolsó oldalára lapozva egy szempillantás alatt felidézhetjük az egyes szócikkek közös szerkezeti jegyeit. A gyűjtemény érdekes csemegéje: a szerzők a magyar szótárirodalomban első ízben vállalkoztak arra, hogy a szavak közti szövevényes, tarka és bűvös jelentéstani hálórendszert címszavakba tömörítsék. Ezt a fogalomköri táblázatot a második kötet végén találjuk. (Bart István néhány éve megjelent szótára is részben hasonló elvek szerint tagolódott.)
Semmi kétség tehát, remek katalógust tartunk kezünkben, és az idők során csak mélyülhet az az élményünk, hogy napról napra, minden egyes kukkantás folytán anyanyelvünk ismeretlen szegleteibe pillanthatunk bele. Ez a szótár is a végtelen egyik iránya felé hosszabbítja meg életünket, és azzal kecsegtet, hogy a morzsák csipegetésével egyre helyesebb nyelvhasználat, egyre tágasabb és pontosabb szókincs birtokába kerülhetünk. Eőry Vilma, a szótár főszerkesztője kurta előszavában tisztázza: az alapszavak mellett helyet kapott itt számos tantárgyi szakszó, a diákok igényeinek megfelelő nyelvtani, történelmi, matematikai és földrajzi kifejezés (ilyenek, találomra: epika, líra, főnév, középfok, nádor, kormányzó, jobbágytelek, egyenlet, merőleges, kúp, fénytan, halmazállapot). De nem hiányoznak a kötetből azok a régies, meggyérült szavaink sem, amelyek jobbadán csak irodalmi vagy történelmi kútfőinkben bukkannak fel (bicebóca, csobolyó, drótostót, estebéd, félpénz, fidibusz, köpölyöz, kurtavas). Itt sorakoznak továbbá azok a frissensült, többnyire a modern technika területeiről származó kifejezések, amelyeket hovatovább még alig keresztelt el az idő (laptop, palmtop, SMS, MMS). Ezeket, sajna, magyar honosítás nélkül, idegen formájukban vesszük át. És ne feledkezzünk meg olyan szavainkról sem, amelyeknek "régi" tömlőibe új bort ömlesztett valamely új, szeszélyes nyelvi eszmélet. Ebbe a karcsú csoportba kívánkozik mondjuk a kukac szócska, ez újabban "számítástechnikai határolójel" értelemben is használatos, mégpedig sokkal gyakrabban, mint a régi állatjelölő szócska. Vagy megemlíthetnénk a királyt. Ez a kamaszok vagy a korhelyek nyelvében ma már azt is jelenti: pompás, káprázatos.
Lapozgatás közben feldereng a mondás: ki miben tudós, abban gyanús. Ebben az értelemben fogalmazom meg most azokat a benyomásaimat, sejtelmeimet, szorongásaimat vagy hiányérzeteimet, amelyeket a kiváló szótár serény mustrálgatása közben hellyel-közzel érzékeltem. Ezek nyilván szórványosan fel-felsajduló, nyugtalanító pontok, s a mű sarkalatos érdemeit nem csorbítják.
Az egyik Achilles-sarok: a meghatározások. Itt - ha találomra egy-egy szúrópróbát teszünk - nemegyszer fordul elő, hogy úgy érezzük: a meghatározás hol pongyola, hol terjengős, hol hevenyészett, hol pedig némileg tudálékos. Veszem a szemét szócikket, a szó első jelentését: "fölösleges vagy piszkos, általában apróbb szilárd anyag". E rövid mondatban több vonás zavar: miért fölösleges? miért csak az apróbb anyag? és miért kell szilárdnak lennie? Manapság hovatovább a szemét egyes fajtáit újrahasznosítják. És ha felütöm a régebbi ajánlatokat, azt olvasom: "haszontalan(ná vált), apróbb szilárd anyag" (Magyar értelmező kézi szótár); vagy: "minden olyan haszontalanná vált v. piszkos, apróbb szilárd anyag, ill. ilyen anyagok kisebb-nagyobb tömege, amelyet rendsz. seprűvel távolítanak el" (A magyar nyelv értelmező szótára VI.). Látni: az Eőry-féle szótár részben örökli az elődök tudását, de nem helyesbíti azt lényegesen. A szemét szilárdságát a régiek is hangsúlyozták, úgy tetszik, helytelenül. Van nem szilárd szemét is. És ha, mondjuk, egyik-másik
nagyvárosi lomtalanítás
áldatlan állapotaira gondolok, kérdem: azok a szemétkupacok csakugyan "apróbb anyagok"? Az új szótár eredeti példamondatai olykor ok nélkül halmozódnak. Példa: a sugár szócikktörzs első pontjában három példamondat zsúfolódott össze. "A nap sugarai szinte égetik a bőrünket. A kvarclámpa infravörös sugarakat bocsát ki. Az elemlámpa sugara bevilágította az egész szobát." Szükséges volt, okvetlenül szükséges három ilyen színtelen-szagtalan mondatot ideszuszakolni? Itt említem meg, hogy a jelentések lajstromából néha-néha hiányzik egy-egy olyan, amely előző kézikönyveinkben még helyet kapott. Vegyük az atlasz szót: "könyv alakú gyűjtemény térképekből, szemléltető képekből". A meghatározás foghíjassága itt is szemet szúr. Miért "könyv alakú"? Emlékszem, egykor a suliban a földrajztanár - még tartott a nagyszünet - kihozatta a szertárból az atlaszt; leporoltuk, kigöngyöltük, és felakasztottuk a táblára. Az pedig nem könyv volt, hanem egy szélein elrongyolódott, síkos hátú, széles papírtekercs. Továbbá: fájlalom, hogy a cikkely értelmező rovatából hiányzik a régebbi szótárak negyedik alakzata: "a legfelső nyakcsigolya, mely a koponyát tartja" (A magyar nyelv értelmező szótára I.); vagy: "fejgyám" (Magyar értelmező kéziszótár). Ami a szó etimológiáját illeti, új szótárunkban a második jelentésárnyalat meghatározása elhallgatja, hogy az atlaszkelme lényeges jegye a kötéspontok szabálytalansága, a vetülékfonalak szeszélyes átugrása.
A recenzens személyes fájdalma, hogy a szócikkek az értelmezésben vajmi szűkmarkúak, és igen csekély számban érdemesítik idézésre a magyar irodalom bámulatos szöveghelyeit. Enyhe csalódásomat egyetlen példán kívánom tüzetesen taglalni, mégpedig az áll igén. Szótárunk ennek az igének tizenhét értelmi alakzatát említi, holott az ennél jóval gazdagabb, s különösen az irodalomban temérdek fontos kiegészítéssel bővült. Nem tesz említést a szótár az áll ige következő jelentéseiről: valamilyen viszonyban van valamivel v. valakivel ("Barátságos lábon áll vala", Gogol: A köpönyeg, Arany János fordítása). Továbbá hiába keresem az ép, nem enyészik el értelmet ("Még áll, még erős a nagy királyok vára", Arany: A rodostói temető), a hagyományozást ("Édes jó anyámról ez a birtok álla", Arany: Az első lopás), a valamire valóság állapotát, a készülést valamire ("E kéz finom bőre Áll-e a mosóteknőre?", Arany: A képmutogató), a valamiben való megmaradást, beleszorulást ("Nem is állott a szó Toldi Etelkében", Arany: Daliás idők), a valamibe kerülést, valaminek az árát ("Nekünk se sokba' áll az írás", Arany: Írjak, ne írjak?), a valahová jutást ("Mint a haldoklónak elébb lábába áll, / Ugy csúsz mind feljebb a komor, hideg halál", Arany: Toldi szerelme, 11), az elszegődést ("Te szétszakítnád régi szent frigyünk', Hogy sértegetni férfiakhoz állj?", Arany Szentivánéji álom-fordításában). Folytathatnám a sort, s akkor az igekötős változatokról, a határozós kiegészítésekről még egy kukkot se szóltam. Milyen gyönyörű pl. a Buda halálának ez a sora: "Testvéreimen boszszúmat ez állja". Ha csupán az Eőry-féle szótár volna kezem ügyében, aligha tudnám megfejteni Aranynak ezt a sorát, itt ugyanis a bosszúállásról, elégtételvevésről van szó. Vagy milyen szívesen olvastam volna a "megáll" szócikkben ezt az ízes, zamatos, felejthetetlen fordulatot: "Nem húzta, minden ujja megállt" (A nagyidai cigányok). Vagy az atlasz-rovatban Kosztolányi rímvillanását: "Atlasz. Hanyatlasz." Ezt minden szótárolvasó megjegyezte volna, s még fel is derül.
Hogy másról is szóljak: örvendek a rokon értelmű szavaknak, de keveslem az érdekes változatokat (ezek zöme kézenfekvő; e pontokon ügyes húzás lett volna kissé feledésbe merült, ámbár gyönyörű, érzékletes szavainkat mozgósítani). Fölöslegesnek rémlik, s amúgy is nehezen okadatolható a gyakoriság jelölése, a tájszavaknál ellenben hiányzik a táj v. tájegység megnevezése. Néha elégtelennek érezzük a szócikkek végén a szavak származását jelölő, némileg kurta-furcsa etimológiai toldalékot. Kérdem: mennyiben okosítanak ki bennünket, ha közlik velünk: "ősi, finnugor kori szó"? Vagy: "déli szláv jövevényszó", "ismeretlen eredetű szó"? Az effajta adat alig több a valaminél, sőt ördöngös módon inkább a semmire emlékeztet. Hogy visszatérjek az atlasz szóra: nem lett volna érdekesebb és pontosabb, ha a jelenlegi magyarázat helyett ("görög eredetű, személynév köznevesülésével keletkezett nemzetközi szó") azt olvasnánk, a szó Atlasz görög isten nevéből származó köznévi alak. A jelenlegi, körülményes formula éppen azoknak mond keveset, közöl valamit túl körmönfontan, akik számára íródott.
Zokon vehetnék még ezt-azt. Például, búcsúzás előtt, felütöm még egyik kedvenc szavamat, a fen-befen-család egy-egy tüneményét (befen, kikent-kifent) - de hiába. A fen ugyan viszonylag gyakori alakzatnak tűnik, de csak két jelentésmezőt számlálunk. Hol maradt a befen? Vörösmarty: "Ott is ásitozva / gyakran megjelensz, / s bűvös álomírral / szájt, szemet befensz." (Az unalomhoz) Madách: "É ha vérrel és sárral volt is befenveÉ" (Tragédia, Második prágai szín) Vagy Balla Zsófia: "A botrány sík olaj - eláraszt és befen." (A harmadik történet) Csak utalok rá, hogy úgy tetszik, a szóanyag korlátozása sokszor kirostálta éppen azt a példányt, amelyet oly lázasan keresünk. Tudom, tudom ám, hogy a kevesebb több is lehet, és más téren a könyv kárpótol hasztalan keresgélésünkért. Helyenként mégsem szabadulhatunk attól a benyomásunktól: azt látjuk, amit nem kerestünk, s azt nem találjuk, amire szükség volna. Sokat markol és keveset fog a kötet? Nem, hiszen amúgy mindig érdekes, kitárulkozó. Mégsem rejthetem véka alá: a szótár minél több sovány adatot közöl egy-egy szóról, annál felületesebb tájékoztatást képes csak nyújtani. Széles olvasói réteget céloz meg, de ezért néhol a tudásanyag sekélyességével kell fizetnie. A szótár érdemei, persze, így is tetemesek.
Mert azért, summa summarum: sok mindent megpillantunk a szavakból. Megleljük értelmüket, múltjukat, rokonaikat, ellenfeleiket, ágas-bogas útjukat, vidéki képmásaikat. Mondhatnánk: kézbe vehetjük személyi igazolványukat.
Tinta Könyvkiadó, 2007, 1826 oldal, a két kötet ára: 11 990 Ft
