4 hónap, 3 hét, 2 nap Románia, 1987 - tudatja a felirat, és olyat (akkorát) kapunk, amihez éppenséggel nem vagyunk szokva. A leélt szocializmus rendszerváltás után kelt filmszínházi képe rekvizitjeiben ugyan legtöbbször stimmel, ám gyakran hagy maga után hangulati hiányokat. Talán a rendezõ, Christian Mungiu fiatalsága az oka, hogy most nem lehet panasz, a klasszikus recepttel fogta meg: megsózta a farkát (csak a végét csípte el). És ez még Románia esetében sem csupán a szükséges beton mennyiségén múlik. Inkább a kilátáson (a hiányán).
Minimum kell az ilyenbe gyilkosság (a címben foglalt idõ egy elhajtandó magzat kora: ekkor már az) és nemi erõszak. Angyalcsinálásra bejelentkezõ lány barátnõje fizeti ily módon az illegális szolgáltatást (a járulékos költségek után nem marad elegendõ egyéb fizetõeszköz).
Van tehát egy rettenetes diktatúránk, benne két hellyel-közzel eligazodó és hellyel-közzel jobb sorsra érdemes teremtés, meg a megesettség. Utóbbi úgy is, mint mindenféle elvonatkoztatások megbízható trambulinja. Ebbõl akkor is kijött volna a sok magas nemzetközi elismerés (cannes-i Pálma, európai fõdíj), ha Mungiu nem lépi át híven felrakott kora és kétségkívül drámai sztorija árnyékát. Csakhogy ezt oly természetességgel teszi meg, hogy a benne rejlõ csapdát is csak utólag vesszük észre, amikor rég az egyetemesben járunk. Arrafelé, hogy ki vagyok én, ki vagy te, mit bír el egy barátság, mi egy élet (enyém, tied, övé). Mungiu - néhol ugyan egyenetlen - filmje végig sokkoló és végig nagyon magas hõfokon izzik. Ne hagyják ki!
- ts -
A Cirkó-Þlm Másképp Alapítvány bemutatója
*****
HETVEN FELFEDEZ' UTAZÁS FÖLDÖN, VÍZEN, LEVEG'BEN Lelkes utazó vagyok, de már akkor elszégyellem magam, ha A földgömb címû kitûnõ folyóirat beszámolóit olvasom. Hát még, ha egy nagy felfedezõkrõl szóló könyvet lapozgathatok - mint most az Athenaeum Kiadó jóvoltából, amelyik mindössze egy évvel az angliai megjelenés után, Márkus János gördülékeny fordításában kiadta ezt a Robin Hanbury-Tenison szerkesztette pompás albumot. Találkozhatunk természetesen azokkal, akiket többé-levésbé ismerünk, Marco Polóval, Magellánnal, Pizarróval, Cook kapitánnyal és Livingstone-nal (a Pacific Ocean Trust nadrágjára váró portásának, Baruch T. Livingstone-nak, mint ezt Rejtõtõl tudjuk, csak névrokona). De itt van, mondjuk, Ibn Battúta, aki 1325-ben mindössze mekkai zarándokútra akart menni szülõvárosából - azért ez sem lehetett egyszerû -, s aztán bejárta a mozlim világot, 120 ezer kilométert téve meg, s csak negyedszázad után térve vissza Tangerbe. Vagy a rovarokat és virágokat festõ Maria Sybilla Merian, aki a 17. és a 18. század fordulóján két esztendõt múlatott el a dél-amerikai Suriname esõerdõiben, ahová ráadásul ötvenkét évesen indult el. Sõt a rendkívül sokoldalú Alexander von Humboldt, aki lerajzolta az ecuadori Chimborazo vulkántÉ
Mister Hanbury-Tenison alapos és módszeres munkát végzett: nem is az ókorral, hanem az õskorral kezdi, a 100-50 ezer éve lezajlott afrikai kirajzással, Hérodotosz csak a 33. oldalon bukkan fel, a szibériai, csendes-óceáni és egyiptomi utazók után, a legvégén pedig az ûrutazásokról esik szó. Igazi öröm lapozgatni ezt a remek könyvet, a Hetvenes sorozat új darabját, amely térképeivel, reprodukcióival, fotóival a szemet is gyönyörködteti. Kár, hogy honfitársaink közül csak Stein Aurél nevét olvashatjuk benne - efölötti szomorúságunkat enyhítendõ utalnék Horányi Gábor és Pivárcsi István Magyar világjárók címû könyvére.
d. magyari
Athenaeum, 2007, 304 oldal, 7490 Ft
****
Radio Massacre International: Rain Falls in Grey Az elektronikus zene "berlini" változatát mûvelõ formációk (róluk lásd: Adott keretek, Magyar Narancs, 2007. február 8.) közül a Radio Massacre International (RMI) az egyik legnívósabb társaság. A brit trió nem csupán a mesternek tekintett Tangerine Dream és Klaus Schulze nyomdokain halad, s variálja tovább a példaképek munkáit, de szívesen tér vissza a hatvanas évek második felének experimentalistáihoz is. Példa rá egyik idei albuma, a kultfigurává vált Pink Floyd-alapító, Syd Barrett elõtt tisztelgõ Rain Falls in Grey, amely a pszichedelikus kísérletek korai idõszakát idézi meg. (Az album címe Barrett Baby Lemonade címû szerzeményére utal. A címadó, több mint negyedórás nyitódarabot és a zárótételt egyébként közvetlenül Barrett tavaly nyári halála után kezdték rögzíteni.) Gary Houghton, Steve Dinsdale és Duncan Goddard (két vendégzenésszel - Cindy Lee Rule és Martin Archer - kiegészítve) ezúttal nem analóg szintik uralta hangzást teremtett. A visszhangosított gitárglisszandók, a Fender-Rhodes akkordjai, a sejtelmes szaxofon- és klarinétfutamok egy meghaladottnak hitt zenei világot támasztanak föl. Az RMI lemeze azonban nem puszta múltidézés; a hatvanas évek végén technikailag még kivitelezhetetlen effektek beépítésével egy kifejezetten izgalmas és manapság már szokatlannak ható anyagot sikerült összehozniuk. Nagy kár, hogy e remek kis anyag minden bizonnyal épp úgy a perifériára kerül, mint hajdanán az a zenész, aki elõtt az RMI a lemezzel tisztelgett.
B. I.
Cuneiform, 2007
*****
Mozart: A varázsfuvola Papageno nem kér a beavatottak világából, ami nem is csoda ebben a Martin Kusej rendezte elõadásban. Sarastro teamje ugyanis erõsen elitista, hófehér nadrágjuk, cipõjük legkivált egy nõgyûlölõ kardvívóklubra emlékeztet, bankárok, gyárosok kulturált szabadidõs társaságára. És alattuk a prolik világa, az olajtól, gépzsírtól fekete szerelõk (a munkavezetõ Monostatos négersége kettõs jelentésû ekkor), és a félállat, egy ketrecben élõ Papageno sem véletlenül visel hangsúlyos koszcsíkot a nyakán. Szerelmese, Papagena munkáslány, aki overallban botorkál a mûmárvány, totálisan globalizált plázafalak között - ez lett az ész és az erény templomából.
Egy interjúban a rendezõ elmondta, hogy mi nem érdekelte a darabból: Egyiptom, a szabadkõmûvesség, a felvilágosodás, szóval mindaz, mely történetileg oly szorosan tapadt Mozart mûvének értelmezéséhez. Az ellenfelvilágosodás szellemében rendezett mû már régi dal persze, és Kusej nem sokat tett hozzá a korábbi posztmodern értelmezésekhez. Ötletei voltak: a három hölgy vak, az Éj királynõje egy frizsiderbõl elõtörve adja elõ boszszúáriáját, Tamino és Pamina egy bezárt és vízbe lökött autóban állja ki a vízpróbát. Heterogén, kicsit buta, kicsit a legújabb közhelyekbõl építkezõ rendezés.
A nagy karmester, Nikolaus Harnoncourt sem jeleskedik, a tempók vontatottak, az egész színtelen, az énekesek közül egyedül a Papagenót adó Ruben Drole és Elena Mosuc (Éj királynõje) emelhetõ ki. A szerelmespár (Julia Kleiter, Cristoph Strehl) színtelen, Matti Salminen (Sarastro) rutinosan unalmas.
- csont -
Universal/Deutsche Grammophon, 2007, 2 DVD
***
Sebastian Bach: Angel Down Metálfronton az év meglepetése a jó nevû Sebastian Bach visszatérõ lemeze. A Skid Row valahai énekesének mintegy tizenkét éve (az utolsó Skid Row, a kiváló Subhuman Race óta) nem jelent meg igazán komoly anyaga, noha a nyilvánosság elõl nem tûnt el: játszott a Broadwayn, továbbá különféle televíziós mûsorokban blamálta magát (I MarriedÉ, SuperGroup, Celebrity Rap Superstar, de mindannyiunk szellemi és lelki épülésére feltûnt a Szívek szállodájában is). Amikor két-három éve a régi slágereivel nálunk haknizott, úgy tetszett, talán jobb is, hogy nem erõlteti a visszakapaszkodást a rockmezõnybe: a színpadon ugyan továbbra is a metálvilág egyik legdinamikusabb, bár némiképp hízásnak indult frontemberét láttuk, a hangja viszont finoman szólva nem hasított úgy az égig, mint egykoron.
A jó Sebastian az Angel Downon sem képes tökéletesen palástolni, hogy orgánuma az évek során mind színébõl, mind (a hõskorban valóban döbbenetes) erejébõl vesztett valamennyit, azonban amit és ahogyan ezekben a számokban kiénekel, az azért, félreértés ne essék, továbbra is elsõrangú. Ami a zenét illeti, különösebb meglepetések nem érik a hallgatót. Már a Skid Row is az Aerosmith által inspirált léha hollywoodi sleaze-t keverte az európai metál sarkosabb megközelítésével, és Bach ezen a nyerõ formulán szólóban sem változtat sokat, bár az arányok kétségtelenül a gorombább fémzene felé tolódtak el. Kapunk tradicionális (You Don't Understand) és brutálisabb (Stuck Inside) metált, klasszikus balladát (By Your Side), sõt még egy Aerosmith-feldolgozást is (Back In The Saddle), amiben maga Axl Rose süvölti a sorokat Bach mellett. A gitárszólókat kidolgozhatták volna karakteresebbre, és a lemez legalább három számmal hoszszabb a kelleténél, ám hallgatása közben jobbára mégiscsak a következõ, egykoron tán a Tilos rádiós Gorezone mûsorvezetõi által közkinccsé tett rigmus ismétlõdött a fejben: "Nem öregszik, nem korrodál, rozsdamentes hevimetál."
- greff -
MRV, 2007
****
Márfai Molnár László: Ahol a szerzõ megtörténik Irodalomtörténeti szakkönyvek közt gondolkodóba ejthet a különösnek ható ajánlás: "Az elemzésre választott szövegek mûfajilag szándékoltan nem egységesek, riport, kritika, karcolat éppúgy található köztük, mint hagyományos értelemben vett novella, memoár, napló, esszé vagy filozofikus aforizma. Mégis létrejön a koherencia a két borítólap közé préselt ívekre nyomott betûhalmazban, melybõl a szerzõ vágya szerint a reménybeli olvasó jelentést rekonstruálhat."
A kötet gerince, a Kosztolányiról szóló két tanulmány a kortársairól készített íróportréit, illetve azok róla kialakított képeit veti egybe. Egy újabb blokkban három írás Márai rövidprózáját tekinti át, majd egy tanulmány erejéig József Attila is reflektorfénybe kerül. Utóbbi érdekessége, hogy nem a költõ valamely munkáját, hanem a róla készített nõi memoárokat - Vágó Márta, Szántó Judit, Kozmutza Flóra írásait - elemzi és hasonlítja össze a szerzõ. Szerkezetileg jó fogás, hogy a kezdõ tanulmány egy manapság inkább csak hírbõl vagy legendákból ismert, rendhagyó sorsú magyar gondolkodó, Fülep Lajos ifjúkori publicisztikáját vizsgálja. A kötet záró tanulmánya (Revolúció van, forradalom nincs) a kortárs, ezredfordulós magyar irodalmi élet sajátosságait veszi számba, erõsen kritikus hangon.
Márfai nem csatlakozik a magyar irodalomban még mindig domináns férfielvû diskurzusokhoz. Az utolsó tanulmányban a toleránsabb hazai irodalmi élet felé való elmozdulás képviselõit így aposztrofálja: "ezt a gesztust (É) a radikális beszédmód képviselõi fogják megtenni. Radikálisnak lenni Nietzsche óta mindig átfogó kritikát jelent a meglévõvel szemben, hiszen nem lehet úgy radikálisnak lenni, hogy néhány részletkérdésben az vagyok, egyébként meg teljesen konform. Az ilyesféle radikalizmus, mely az irodalom egészére vonatkozna, jelenleg a posztkolonializmus és a feminizmus beszédjében van jelen a világban."
Vági Sarolta
Argumentum Kiadó, Budapest, 2007, 166 oldal, 1990 Ft
*****
Animal Collective: Strawberry Jam Az Animal Collective egyike napjaink úgyszólván kultstátusú zenekészítõinek - a Baltimore-ból származó, késõbb New Yorkba költözõ társulat 1998 óta publikálja albumait (továbbá a tagok - mindenekelõtt a dobos Panda Bear - a maguk szólóanyagait), egy ideje már a mostani nevük alatt. Meghökkentõ, de az idei, gusztusos borítójú Strawberry Jam a nyolcadik (!) albumuk, kollázs/barkács zenéjüket a legkülönfélébb címkékkel illette már a szaksajtó, melyekben frekventáltan szerepeltek a pszicho, folk, noise kifejezések, míg õk maguk a kötetlen, elektronikus, horror-, gospel-, hiphop-, soul-, popõrület definícióval jellemezték zenéjüket.
A nyitószám (Peacebone) felépítése ebbõl a szempontból tipikus: aki kibírja az elsõ néhány másodperc idegesítõ elektronikus vinnyogását, az cserébe egy voltaképpen bájos popdalt kap ajándékba, s élvezetét csak helyenként zavarják meg gonoszul elhelyezett szonikus aknák és elidegenítõ effektek. Amint fülünk és agyunk megszokta az AC hangképeit, már viszonylag gyorsan megy a dekódolás, sõt a lemez befogadása közben szinte már a kellemesség aljas állapotába kerülhetünk, ami azért tényleg túlzás. Alighanem ezt érezhették a játékos kedvû zeneszerzõk is, amikor odatûzték például a For Reverend Green címû, amúgy bájosan pszichedelikus dalocskát, melyet korrektül végigüvölt az énekes Avey Tare. De ez csak apróbb kitérõ, mert erre következik egy már majdnem himnikus darab (Fireworks), továbbá a betépett hangulatú #1 mindazoknak, akiknek dalból van a lelkük. Akiknek meg nincs, ott a bukolikus zárószám, a Derek - tudjuk, a rossz gyereknek is hoz valamit a Mikulás.
- minek -
Domino Records/Neon Music 2007
****
P.S. I Love You Holly (Hilary Swank) és Gerry (Gerard Buttler) majd tíz éve, nagyon fiatalon házasodott össze, és olaszos hangulatú vitáik ellenére rajongásig szeretik egymást. Míg Gerry agytumorban meg nem hal, azaz utána is; errõl Gerry elõre megírt, feleségének címzett levelei gondoskodnak; mind a szomorkodás beszüntetésére és az élet továbbélésére szólítják fel a nõt. Ilyen helyzetben joggal vár a pénzéért a nézõ szívmelengetõ melodrámát, olyan alapigazságokkal bolondítva, mint "a szerelem örök", ámde csalódnia kell. A film készítõi remek stílusérzékkel szlalomoznak a veszélyes terepen, mindig a megfelelõ mennyiségû humorral. Ebben segítségükre van a kitûnõ színészválasztás is: Swank már többször bizonyította, hogy nagyszerûen formál meg férfias fehérnépet, de most ízig-vérig nõ, aki még egy hisztiroham közepén is édes marad, Buttler pedig egyedülálló nõk ezreit bírhatja rá, hogy rohanjanak Írországba férjet keresni. A mellékszereplõk között az ideális férfira sajátos módszerekkel vadászó Lisa Kudrow, az életre kelt anyósvicc Kathy Bates és a lehetõ legbénább csajozós szövegekkel operáló Harry Connick Jr. színesíti tovább a képet. A megannyi komikus figura és szituáció azonban nem homályosítja el Holly tragédiáját, amit még az is képes átérezni, aki idáig legfeljebb az aranyhörcsögétõl volt kénytelen búcsút venni. Richard LaGravenese író-rendezõ egy kötéltáncos ügyességével teszi meg a kétórás utat, végig egyensúlyban maradva az elviselhetetlen bánat és az üdítõ humor között, némi csalódást okozva ezzel a Romana-elõfizetõknek.
Iványi Zsófia
Az SPI bemutatója
****
