Zene

Bár "Tom Mix" nevű farmernadrágot speciel gyártott a nagyszerű magyar (szoc.) ipar, de azért mégsem követtük mindenben szolgaian a hülye nyugati divatokat, van is erre egy szó, bár kiment a divatból: a majmolás. Telefonbárra például egyáltalán nem emlékszem, igaz telefonra sem, csak olyanokra, akik "el tudják intézni". Szóval a telefonbár olyan vendéglátó-ipari üzemegység, ahol az asztalon telefonok vannak, azon rendelheted meg az ételt, de ha megtetszik Micike a szomszédos asztalnál, őt is felhívhatod, "ismerkedés céljából", legfeljebb átnéz, és lecsapja a kagylót. Most, hogy felidézem mekkora marhaság ez, megingok, ilyennek mégis kellett lennie Magyarországon, pont nálunk nem?

Súlyos, döngő léptű előadás a litván Meno Fortas nevű együttes Macbethje. Kihívja a befogadói reflexeket: a szöveg mögötti rétegekben mozog, méghozzá lassan, töprengőn; nem értelmez - legalábbis a szó színházilag hagyományos értelmében -, hanem tükröz, mutat, feltár. Másként bontja ki Shakespeare hatalommutatványát, mint saját, itthon, éppen Gyulán is látott másik két Shakespeare-előadása, a Hamlet és az Othello: a sodrást, a svungot ebben az előadásban mintegy visszafelé, a végéről lelhetni föl, mikor magunk is rácsodálkozunk a megbillent-megbomlott személyiség hirtelennek ható pusztulására.

A nyolcvanas években megjelent, de az újabb kiadásokban későbbi novellákkal is bővülő, önéletrajzi írásokat tartalmazó kötet semmit nem fakult. Sőt mind elevenebben és mélyebbről fakadóan igazítja magát a mához, és titokban regénnyé óhajtana válni. Spiró a legtudatosabb elbeszélőink egyike, aki már huszonéves kora óta naprakész tervei szerint halad írói pályáján, ezért is meglepő, hogy nem jutott eszébe - ilyen anyag birtokában! -, hogy életrajzi jellegű nagyregénnyel gazdagítsa a mai magyar irodalom elenyésző remekműveinek számát. Mindig lemondó volt, szkeptikus, kissé személytelen, s főként nem gondolhatta, hogy a valóságos élet még szerény elvárásaihoz képest is egy zordabb arcát mutatja majd neki.

Az állambiztonsági iratok sorsáról legújabban rendelkező 2003. évi III. törvényt sokan bírálták, és okkal. Mégis, a törvény hatálybalépése óta majdnem másfélszeresére nőtt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött iratanyag mennyisége, és jelentős számban oldották fel olyan iratok titkos minősítését, amelyeket 1998 és 2002 között titkosítottak újra, újabb 30-50 évre. Nem hiába mondta meg Kövér László, hogy az információs önrendelkezési jog porhintés, csak az ügynökök leleplezése fontos. Mármint azoké, akik ma baloldalinak számítanak.

Nem is B-film, egyenesen Bré-film Adam Sandler idei adománya, melyben annyi szó esik hősünk bréjéről (a népszótár ide vonatkozó, szellemesebb szinonimái még: egyszemű, nyelestojás, árboc, admirális stb.), hogy ennek sokszor a jobb poénok látják kárát. Ilyenből is akad néhány, mert akárhogy is vagyunk Sandler évi rendes blődlijeivel, azt illik elismerni: az arab terroristás viccek mellé tökös dolog volt behozni a Moszad-ügynök karikatúráját.

című regénye amolyan békebeli krimi, 1977-ben íródott. Ami azt jelenti, hogy nincsenek benne gyermekkorukban az apjuk-anyjuk-bátyjuk vagy a reggeli tejesember által súlyosan abúzált, három hímvesszővel és négy mellel született, sérelmeiket láncfűrésszel és fürge szikével, valamint egypár házi sütetű ideológiával orvosolni próbáló aberrált sorozatgyilkosok, nincsenek benne a lehelet (vagy a fülzsír) alapján bárkit azonosítani képes, a lépcsőházi gondolatokat is feltáró kristályfolyadékos számítógépek, és a politikai korrektség sem megy az elviselhetetlenségig, mint a minap Dallasban, ahol egy fehér hasonlat miatt ("úgy működik ez a hivatal, akár egy fekete lyuk"), a kijelentés gazdáját élénk bírói közreműködéssel pénzbírságra vagy minimum bocsánatkérésre perli két fekete rendőr - vö.

A zágrábi Ballett Troupe Croatia színlapja balettről beszél: de ne dőljünk be. Ötven percbe gyilkolt Hamletjük sokkal inkább volt ugyanis pantomim, vagy még inkább valamiféle "Amerikából jöttem", mint klasszikus balett, noha észrevehetőek voltak bizonyos erre irányuló próbálkozások a címszerepet is magára osztó Svebor Secak tragikus koreográfiájában.

Szaddám Huszein annak idején óriási ziccert hagyott ki, amikor a katonáit nem Ministryvel tüzelte a harcok előtt. Al Jourgensen, a Ministry főnöke ugyanis képes olyan intenzíven gyűlölni az ifjabbik George Bush Amerikáját, hogyha nem félháznyi rajongónak, hanem ugyanennyi radikális muzulmánnak játszott volna, akkor másnap repülőgépek és robbanóanyagokkal megrakott teherautók százai indultak volna el utolsó útjukra.

A főszereplő a "Sivatagi viharból" tért vissza, maradandó, igen súlyos sérüléssel (sokáig titok). Feltesszük, szenved minden posztháborús traumától, de az biztos, hogy iszik és mélyen depressziós.

Akár tetszik, akár nem, a B-52's volt a hetvenes évek fordulóján felvirágzó posztpunk/new wave tánczene egyik alapzenekara. Látszólag brutálisan primitív, mégis célratörő riffjeikre, rockabillyből szublimált ritmusaikra és Schneider agresszíven értelmetlen szövegeire még azok is kényszeresen beindulnak, akiknek értelme amúgy tiltakozna ez ellen.

Addig remek, hogy ügyeletes szuperhősünk egy dülöngélő szeszkazán, de onnantól (tizedik perc) megáll a tudomány, és úgy marad. Pedig a nyakunk rá, hogy ha hagynák, Will Smith könnyűszerrel elbolondozna a vége főcímig, ami azért is valószínű, mert a popkultúra jelen mutatói szerint nincs ma nála megnyerőbb sztár e földtekén.

Tompa fények, túlfűtött hangulat, virtuóz jammelések, halk duruzsolás, füstös és buja terek - erre számítottunk, amikor nyakunkba vettük a várost, hogy belekóstoljunk az éjszakai dzsesszéletbe. Utánajártunk, hol, mit, milyen közegben és mennyiért adnak Pesten.

Régen elzengtek Sid Vicious napjai, egyfelől. Másrészt persze Punk's Not Dead. A bécsi kiállítás létrehozói (kurátor: Thomas Miessgang, rendező: Gerald Matt) valahova e kettő közé építették föl a tárlatot, a dokumentumok - a háttérben szóló dalok, az újságcikkek, ruhaversemények, plakátok, fotók és filmfelvételek - az egykori atmoszférát hozzák közel, míg a teljes anyag igyekszik szélesebb kontextusba helyezni mindazt, amit a punk címke alatt foglalhatunk össze. Ilyenképpen a hangsúly nem a biztosító- és egyéb tűkre, de még csak nem is a zenékre, hanem legfőképp a képekre, a film- és képzőművészetre kerül: a punkra mint fölszabadító hatással bíró látás- és gondolkodásmódra.

A zeneszerző születésének 125. és halálának 40. évfordulójára meghirdetett 2007-es Kodály-év nem sokat hozott a szellemi konyhára. De minden hangverseny-látogató emlékezetében élénken él a Fischer Ádám dirigálta koncert, tavaly a Művészetek Palotájában, ahol a Háry János félig szcenírozott változatát láthattuk-hallhattuk. Úgy tűnik tehát, hogy Fischer Ádám lesz az, aki a legtöbbet tette (teszi/teheti) Kodály életművének újrafelfedezéséért, hogy a zeneszerző elnyerje méltó, pontosabban korszerű helyét a repertoárban. Ez a megállapítás abszurdnak tűnhet, hiszen úgy hírlik, Kodály népszerű, mindenki által elismert zeneszerző. Ám ez még látszólag sem áll: életművét az utóbbi évtizedekben szinte a hallhatatlanság (és nem a halhatatlanság) szférájába szorította egykori nagy pálya- és harcostársa, Bartók; s a vetélkedésben Kodály csak vesztes lehet, és legkevésbé sem a "példamutató ikerpár" egyenértékű másika.