Kezdetben anyagi összeomlás veszélyeztette, aztán szakmai szakadás - ami Strictly Mundial néven egy "ellenvásár" létrehozásával járt -, néhány évvel ezelőtt Gerald Seligman művészeti igazgató távozása keltett egy kis megrázkódtatást, na és ugye itt van a gazdasági válság, meg hozzá a lemezpiac összeomlása, hogy még véletlenül se maradjon kihívások nélkül az életünk.
"Na de itt vagyunk, és tovább álmodozunk" - ahogy azt a franciák esernyője alatt nyugtázta egy kedves ügynöknő.
Álmodozni persze módfelett jó, de ebben a mondatban az "itt" és az "esernyő" a két kulcsszó. Az "itt" azért, mert az idei WOMEX helyszínéül szolgáló Cardiffra utalt, mely ugyan meglehetősen kellemes kisváros, de csak kellemetlenül (és drágán) lehet megközelíteni. Az "esernyő" pedig azért, mert a vásár egyre nyomatékosabb jeleit mutatta, hogy a fenti kihívásokra a "nemzeti együttműködés" az egyik leghatékonyabb válasz. Ezt tudták, és így országonként közös standot béreltek az angol, az ausztrál, az osztrák, a belga, a brazil, a kanadai, a cseh, a dán, a finn, a francia, a lengyel, a német, a görög, az indiai, a lett, az új-zélandi, az ír, az olasz, a norvég, a svéd, a perui, a spanyol, a svájci, a holland, a dél-afrikai és a török lemezkiadók, ügynökségek, fesztiválok és előadók, csak mi nem tudtunk, mert mi nyilván anélkül is jobban dübörgünk... Ami nem azt jelenti, hogy nem volt magyar stand, mert a saját portékái számára a Fonó Budai Zeneház bérelt, hanem azt jelenti, hogy most már nagyon ideje lenne valamit virítani a 2009-ben megszüntetett Magyar Könnyűzenei Exportiroda helyett. Különben nehéz lesz labdába rúgnunk.
Ennyit a vásárról.
Mely közben szakmai konferenciákon és filmvetítéseken ücsöröghetett, aki a belvárosi Motorpoint Arenában már nem bírta a strapát. Az esti koncerteknek helyet adó Wales Millennium Centre kissé távolabbra esett, viszont WOMEX-es karszalaggal ingyen lehetett kibuszozni, úgyhogy le a kalappal. Az utóbbi években "a hét szamuráj" fedőnevű zsűri dolga összeállítani a programot; korábban a művészeti igazgató tette, de állítólag így demokratikusabb. Persze hozott anyagból - vagyis a több száz jelentkezőből - kell összeállítaniuk, földrajzi és stiláris értelemben is a legváltozatosabban, miközben a zenekarok nem kapnak sem gázsit, sem költségtérítést. Ami érződik is...
Az idei zsűrinek magyar tagja - Szép Fruzsina, a Sziget programigazgatója - is volt, és egy hazai előadó is a programba került, mégpedig az oláh cigány zenét súlyos rockkal ötvöző Vojasa.
A magyarországi cigány zene komoly rangra tett szert a WOMEX (és annak elődje, a BID) történelmében: fellépett már az Ando Drom, a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band, a Babos Project Romani, a Besh o droM, a Mitsou és a Parno Graszt. A Vojasa a legújabbak közül való, korábban a Romano Dromban, a Kalyi Jagban, a Nomadában és a Khamoróban tettek szert ismertségre a tagjai. Balogh Gusztáv a legjobb énekesek közül való, és mint a Nomadában megmutatta, a rockos fúziókhoz is van érzéke, de a Vojasával most nem sikerült bizonyítania. Néhány hónappal ezelőtt átalakult a felállásuk, és sajnos Cardiffban sem érződött, hogy pontosan tudnák, merre tartanak. Cigány zenének lelketlen, rocknak jellegtelen volt, amit játszottak, szóval se alap, se felépítmény... Nagy kár, hogy nem vártak egy évet, amíg kiforr.
Kérdés szokott lenni: kiderül-e egy ilyen alkalomkor, hogy mi számít nyerőnek vagy trendinek a világban. Az idei mezőny alapján nem tudnék rá válaszolni, mert éppen az tűnt ki, hogy a szigorúan tradicionális hangzástól a legvadabb fúziókig minden belefér, és szinte azonos eséllyel lehet vacak vagy kitűnő. Míg a Franciaországban működő Fanfarai az arab rai muzsikának olykor latinos, olykor balkáni fúzióját fújta, a dél-koreai Jambinai a legdurvább noise-rockot nyomta tradicionális koreai hangszereivel. A Filastine & Nova egy amerikai audiovizuális művész és egy indonéziai énekesnő duója, baromi erős képanyaggal és nem kevésbé kíméletlen etnotechnóval. Eddig oké. A Shangaan Electro egy dél-afrikai dj és négy énekes táncosnő mutatványát takarta. A nők elöl hevesen énekeltek és táncoltak, a csávó pedig hátul egy sípot fújt összevissza. Na, ettől besokalltam... Tűz tovább! Az argentin Rascasuelos arra törekedett, hogy futurisztikussá tegye a tangót, de annyira túlspilázta, hogy egy hangját sem tudtam elhinni. Winston McAnuff & Fixi a jamaicai reggae és a francia sanzon párosa, a lemezük megvan, de a koncertjükről sajnos lemaradtam. A ghánai gitárost, Ebo Taylort viszont a világért sem szalasztottam volna el, és nem is csalódtam benne: hetvenhat évesen én is éppen így szeretnék afrobeatet játszani. Meg addig is, na jó...
"Horizontok" címmel külön színpadot kaptak az újabban feltűnt walesi, angol, ír és skót zenekarok. Így csomagban, de szinte külön-külön is ők jelentették számomra a legemlékezetesebb felfedezést; például azzal a magabiztossággal, amellyel szembemeneteltek mindenféle kereskedelmi elvárással. Georgia Ruth, a walesi hárfás dalszerző-énekesnő a legfinomabb melankóliával bűvölt el, a skót Ross Ainslie és az ír Jarlath Henderson pedig azt tanúsította, hogy nemcsak megfér, de egyenesen magával ragadó, ha két dudás egy csárdában... Az indie-rock és a népzene finom összefonódása jellemezte a walesi 9Bachot is, mely ugyancsak megtalálta a maga összetéveszthetetlen hangvételét, és ahhoz a kiváló torkú Lisa Jént. Amiként afelől sincs kétségem, hogy a bangladesi dalokat afrobeattel és kubai rumbával ötvöző angol Lokkhi Terra kollektíváról is hallani fogok még. Hamarosan, és nem is akármit.
De a csúcs - és a legegyöntetűbb siker - a walesi Catrin Finch és a szenegáli Seckou Keita hárfa-kora duója volt. Valami mennyei varázslatot műveltek, gyöngéden, halkan, ellenállhatatlanul. Nem arról híres a WOMEX, hogy pisszenni sem lehet a koncertjein, de ezt néma ámulat övezte. Ilyen a mesében sincs, csak lestünk.
Az éjszakákhoz, a dj-khez már nem volt erőm. Vasárnapra virradóra jó szokásához híven alkoholmámorba borult a belváros, ilyenkor lezárják az utakat is, nehogy baleset legyen. Hosszú sorban kígyóztunk a Millennium Centre előtt, amíg arra nem tévedt néhány taxi.
"Mire várnak itt?" - lépett a szomszédomhoz egy férfi.
"A jövőre" - mondta.
Abban én is benne lennék, gondoltam. És örültem, hogy a végszó már megvan.
Cardiff, október 23-27.
