Koncert

Akela

  • Kovács Bálint
  • 2013. december 7.

Zene

"Ha azt mondják, hogy na végre, megjött az eszed: megalkudtál valamiben, abban biztos lehetsz" - fenyeget a Farkastörvények megjelenése óta a programadó Akela-dal, a Farkasok vagyunk.

Épp húsz év telt el azóta, és pont ennyi idő kellett, hogy kiderüljön, Katona "Főnök" Lászlónak mégsem volt igaza: a sok feloszlás és újraalakulás miatt ki tudja, hányadszor megrendezett Farkasnapon egy lehiggadt, józan Akela zenélt a Club 202 színpadán, és bár valójában senkinek sem hiányzott ez a nyugodtság, megalkuvásról legalább nem volt szó. Persze ez az állítás némiképp paradox. Közkeletű vélekedés az Akeláról, hogy primitív zenekar, pedig a jobban sikerült lemezeiken a szövegek kifejezetten emlékezetesek (sőt több korosztály és réteg számára meghatározóak) voltak, a zene pedig kellőképpen hatásos és nemegyszer összetett thrash metal. Ugyanakkor a színpadi show teljességéhez a farkasbőr öltözék, néha pedig egy kasza, illetve az extrém koncerthelyszínek mellett azért szinte hozzátartozott a botrányosság is - például egy szesztől összeeső vagy legalább szégyenteljes dolgokat elkövető frontember.

A napokban ötvenéves, alapító tagok nélkül maradt Főnök azonban mintha minden eddiginél komolyabban venné a zenélést, ami a koncert technikai értelemben vett színvonalának persze kifejezetten jót tett, és valójában a hangulattal sem volt nagy baj a roppant lelkes közönséggel csaknem megtelt klubban. Már csak azért sem, mert tényleg nagyon jó ötlet volt az elejétől a végéig lejátszani a Farkastörvények minden dalát (kivéve a Bolhacirkuszt, mert azt csak választások évében veszik elő az aktuális nevekkel kiegészítve): a legjobb számokat önmagukért, a többit meg kuriózumként volt jó hallani. A műsor további része igazi best of volt szerencsésen kevés új dallal, mit sem csökkenő intenzitással, olajozottan, jó hangzással, perfekten.

De azért valami vállalhatatlan mégiscsak történhetett volna.

Club 202, október 31.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.