Lemez

Volbeat: Seal The Deal & Let’s Boogie

  • - greff -
  • 2016. július 30.

Zene

Elvis Presley 1977 nyarán búcsút intett a bolygónak, de sokan azóta is őt keresik minden eldugott szegletben. Ez az áldatlan állapot azonban nemcsak a parókás imitátoroknak kedvez, hanem azoknak is, akik a nehezebb utat választva a mester zenei világát kísérlik meg újrateremteni más és más közegben. A kevés sikeres vállalkozás egyike nyilvánvalóan Glen Danzigé volt, aki a Misfits élén örökre beírta a nevét a popkultúra nagykönyvébe a setét punk-Elvis megteremtésével. A dán Volbeaté nem ennyire falrengető dobás, de azért nincs mit csodálkozni azon, hogy Presley-t Johnny Cash-sel, majd e keveréket a Metallica érett világának kimértebb témáival összeeresztő társaság az elmúlt évek során a második vonal tetejéig tudott emelkedni, és a legnagyobb fesztiválok afféle betonoszlopává vált – hiszen a Volbeat tényleg nagyon jól szól, és úgy újszerű, hogy közben minden másodpercében barátian otthonos.

false

A zenekar hatodik lemeze, mint a hatodik lemezek általában, már semmi újat nem hoz, mégis sokkal erőteljesebb, mint a megelőző kettő volt. A Seal The Deal egy rég beérkezett zenekartól meglepően ihletett munka, ami főleg Michael Poulsen gyakran szívhasító énekdallamain érezhető, meg mondjuk azon, hogy milyen tökéletes érzékkel választották ki most a fémesebb saját számok mellé a fesztelenebb feldolgozásokat, amelyek közül a csupán leheletfinoman a rockabilly felé tolt Battleship Chains (eredetileg a Geor­gia Satellites southern rockos slágere) a célfotó szerint orrhosszal veri az eredetit. Meg a Volbeat saját új dalait is – de ne legyünk ünnep­rontók.

Universal, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.