Magyar Narancs: Eszpresszó Negro – honnan a cím?
Egri Péter: Az Eszpresszó Negro a legendás budapesti művészklub, a Fészek szinonimája, ahol Kibédi Ervinék kártyáztak annak idején, a 90-es évek fordulóján pedig minden színész, zenész odajárt. Ha egy vidéki koncert után jöttünk vissza Pestre, mindig a Fészekben találkoztunk a barátainkkal. Az Eszpresszó Negro nem a legfontosabb dal a lemezen, de a hangulata jól kifejezi az albumot. Ez az első lemez, amin tökéletesen meg tudtuk valósítani a vokális kíséretet és a szaxofonkórust. Az utóbbi időben gyakran játszunk fúvósszekcióval: ők hozzák a dzsesszes, szvinges, nagyvárosi szólamokat, miközben mi húzzuk-vonjuk a rockabillyt.
MN: Ez már a harmadik magyar nyelvű lemezetek. Bejött a nyelvváltás?
EP: Nem volt nyelvváltás, mert a lemezeink angol és magyar nyelven is kijönnek, a koncerteken pedig fele-fele arányban játszunk angol és magyar számokat. A közönség persze könnyebben befogadja a magyar dalokat, én pedig nagyon megszerettem magyarul írni. A példaképeim nem dalszövegírók, hanem a nyugatosok: az én magyar szövegvilágom a 20. század városi lírája.
MN: De mégiscsak rock and roll témákról: szenvedélyről, vágyról, bulizásról írsz.
EP: Akárcsak Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, vagy ha még visszább megyünk az időben, Petőfi Sándor. Ahogy Ferenczi Gyuri mondta: Petőfi Sándor rock and roll.
MN: Kellett a magyar nyelv ahhoz, hogy bekerüljetek a tévébe?
EP: Előtte is járogattunk a tévébe, és azóta is csak járogatunk. Sosem gondoltam, hogy ezzel a műfajjal képernyőre fogunk kerülni, és azt sem, hogy ekkora népszerűségnek fog örvendeni a Mystery Gang. A legmerészebb álmainkban az szerepelt, hogy lesz majd 200 jampi a koncertjeinken, és mi leszünk köztük a jampikirályok a nagybőgővel. De alázattal, szorgalommal és némi tehetséggel sikerült kiharcolnunk, hogy médiától, szponzoroktól és multinacionális „majd én megmondom, New Yorkban mi a menő” cégektől függetlenül sikeres legyen a zenekar. Mert mi még elcsíptük azt a korszakot, amikor anélkül is lejártak emberek egy-egy klubba, hogy tudták volna, ki lép fel. „Múlt héten Deák Bill volt, jövő héten meg valami Mystery Bang vagy Gang Bang lesz, nézzük meg azt is!” Így alapoztuk meg az egyes régiókban a rajongótáborunkat, mert terjedt a hírünk, és a következő koncertre mindig többen jöttek. A P. Mobil előzenekaraként is körbeturnézhattuk az országot, és nyomtuk a rockabillyt 6000 embernek, akik azt kiabálták, hogy „Móóóbil, móóóbil!”. „Kérem, nagyon szívesen eljátsszuk!”, és rákezdtünk: „Mobile, mobile Alabama / Mobile, mobile Alabama / The place that means the world to me”. Ez egy Curtis Gordon-dal ’56-ból, amit aztán mind a 6000 ember együtt kiabált velünk. Ma már nincs ilyen, mert mindent a média tart életben: csak azt ismerik, aki szerepel a tévében.
MN: Little G Weevil azért ment ki Amerikába, mert ahhoz, hogy hitelesen játssza a bluest, szerinte ott kell élnie. Igaz ez a rockabillyre is?
EP: Nem is annyira az amerikai, mint inkább az ötvenes évek kultúráját kell ismerni. A blues erősen kötődik Amerikához, de a rockabilly a média segítségével pillanatok alatt elterjedt a világon. Amikor Elvis ’56 januárjában fellépett a tévében, azt 60 millióan nézték, és két nap múlva Cliff Richard hasonló séróval jelent meg Londonban, Ted Herold meg Nyugat-Berlinben – a rock and roll így hamar nemzetközivé tudott válni. Engem nagyon érdekel a történelem, így sokat foglalkoztam a rock and roll különböző nemzetiségű variációival. Izgalmasnak tartom, ha egy zenekar nemzeti ízt sző a rock and rollba, mint az észak-afrikaiak a Habibi Twistbe vagy a japánok a Daddy Lolo (Oriental Rock and Roll)-ba. Anno a Mystery Gang rádióműsorában sok ilyen számot lejátszottam, például a Jaan Pehechan Ho című fantasztikus szörfdalt, amit Mohammed Rafi, aki több mint 900 zenés bollywoodi filmben szerepelt, óindiai nyelven énekelt.
MN: A ti zenétekben mi a magyar íz?
EP: Én Budapesten születtem, nem Texasban, az édesapám pedig a Kossuth rádiót meg a Szabad Európát hallgatta a pincéjében, nem azt, amit Buddy Holly a 40-es évek végén. Ez érződik is a zenénken.
MN: A történelem olyannyira érdekel, hogy könyvet írsz az ötvenes évek magyar zenei kultúrájáról.
EP: Olyan emberekkel beszélgettem, akik a Rákosi-korszakban éltek és táncoltak rock and roll előtti zenéket, szvinget, boogie woogie-t. Próbáltak minél előbb végezni a munkával, hogy mehessenek a tánciskolába gojzervarrott cipőben és alsó bordáig felhúzott, ciánkék nadrágban, mint az amerikai szvingszterek. A ruhákat amerikai segélycsomagokból válogatták ki, a táncsuliban pedig tamangót táncoltak, azaz lementek hídba tánc közben. Ezt sok helyen tiltották: ki volt rakva egy tábla, hogy „Tilos a tamango”. Ahogy az is, hogy „Tilos a nyenyere”. Ez azt jelentette a korabeli szlengben, hogy nem szabad csöcsörészni.
