„Nincs bennem hiányérzet” - Révész Sándor énekes

A Piramist nem hozza vissza, csak a dalokat akarja még utoljára felidézni. Erdős Péter által elkaszált akusztikus projektjéről és Szakcsi Lakatos Bélával közös jammeléseiről is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: A 2006-os koncertetek óta többször elmondtad, hogy lezártad magadban a Piramis-történetet. Honnan jött az ötlet, hogy most mégis összeálljatok Závodi Janóval Piramis-dalokat játszani?

Révész Sándor: 63 évesen még egyszer utoljára vágyat éreztem arra, hogy megszólaltassuk a Piramis dalait. Nem a nevet akartuk feltámasztani, hanem azt az időszakot felidézni a dalokon keresztül. Méghozzá úgy, hogy a két tehetséges gitáros társam, akikkel mostanában zenélek (Horváth Ákos és Nagy Gergő a Bluesberry zenekarból – S. T.) Závodi Janóval együtt megvastagítja a hangzást. Izgalmas zenei kihívásnak tűnt három gitárossal játszani a Piramis számait. Eddig egyetlen – fantasztikusan sikerült – koncertet adtunk áprilisban, és bár turnézni, menetelni nem szeretnénk, de ha el tudjuk vinni a produkciót azokra a helyekre – Szegedre például vagy Pécsre –, ahol komoly rajongótáborunk volt, elégedettek leszünk. Szerintem 20-22 koncert van most ebben a produkcióban – aztán majd meglátjuk.

MN: Szó volt róla, hogy Köves Miklóst és Gallai Pétert is elhívjátok a bulikra.

RS: Jogosan, hiszen a Piramis egykori legénységének ők a hadra fogható tagjai, de nem terveztük meghívni őket, mert az elmúlt pár évben mindannyian a saját utunkat járjuk. Nem tudom, hogy egy billentyűs és egy második dobos mit tudna hozzátenni ahhoz a hangképhez, amit mi hatan sikeresen megteremtettünk a Piramis-évek koncerten. A kreativitás híve vagyok, és ebbe a produkcióba tudtunk annyi fiatalos lendületet vinni, hogy az érdekes legyen. Bárcsak a Piramis tagságát is kapacitálni lehetne arra, hogy valami újat csináljanak.

MN: Abban benne lennél?

RS: Valószínűleg nem. Som Lajos egészségügyi állapota miatt az eredeti Piramis-legénység egyébként sem kapható erre. Én pedig azért nem, mert még él bennem az emlék, amikor a 2006-os koncert előtt szorgalmaztam, hogy csináljunk egy új lemezt, de ezt nem tudtuk megvalósítani. Én kis vénájú dalszerzőnek és szövegírónak tartom magam, de az utóbbi években szokatlanul termékeny lettem. Ha csináltunk volna egy új albumot, akár harminc dalt is beküldtem volna: azok között csak találtunk volna hármat, ami kiadja az én részemet, vagyis a lemez egyötödét.

MN: Példaképed, Robert Plant évről évre bekerül a hírekbe azzal, hogy épp hány millió dolláros ajánlatot utasított vissza egy újabb Led Zeppelin-koncertre. Te is nemet mondanál egy többmilliós ajánlatra?

RS: Ez nem milliók kérdése, legalábbis részemről biztosan nem, hanem a sokat emlegetett kémiáé. Hogy van-e motiváció egy csapatban arra, hogy leüljünk egymással szemben, és megmutassuk egymásnak az ötleteinket. Keith Richards írta az életrajzában, hogy Jaggerrel csak akkor tudtak dalokat írni, ha elvonultak egy kis panzióba, és a zenekar körüli sallangokat félretéve leültek kettesben alkotni. Ez nekünk sajnos nem adatott meg.

MN: Új dalodban, A tanyában azt énekled, hogy „Már rég nem igaz a dal, hogy nincs egy hely / Igenis van, csak megtalálni kell.” Ezek után milyen érzés a Kóbor angyalt játszani? Mennyire tudsz még azonosulni a Piramis számaival?

RS: Pillanatok alatt bele tudok helyezkedni abba az érzelmi állapotba, amiben a Kóbor angyal élt és lüktetett. Időközben változtam, de igazság szerint már az a tanya sincs meg, ahol A tanyát írtam. Az élet dinamikája más irányba sodort, de mindkettőt emelt fővel vállalom, mert a maga idejében a Kóbor angyal és A tanya is igaz volt. Vannak Piramis-dalok, amiket ma már nem szívesen énekelnék a szövegük miatt, mint például az Égni kellt, de ezeket nem is játsszuk. Amiket viszont igen, azok közül egy sem birizgálja a lelki harmóniámat. Minden életszakaszomban megvannak azok a dalok, amiket lelkesen vállalok, és azok is, amik már idegenek tőlem. Amiket mostanában írok, azokban a 63 éves Révész Sándort próbálom papírra vetni. Továbbra is kutató ember vagyok, aki szeret tanulni, és békességben hallgatózni a csendben. Nagyokat sétálok, járom a természetet, mert ott, ahogy Hamvas Béla mondta, „magam és köztem állok én”. A magány olyan dialogikus atmoszférát teremt, amelyben meg tudom osztani magammal az álmaimat, a terveimet, a gondolataimat.

 

Fotó: Fekete Éva

MN: Az utóbbi években inkább akusztikus koncerteket adtál.

RS: Az akusztikus hangképben – ami nem klasszikus értelemben vett unplugged, hiszen játszunk elektromos hangszereken is – a kényelmet szeretem. Hogy mindent tökéletesen hallok, és nem a hangerő tölti be a fülemet, hanem a zene finomságai. Ráadásul az akusztikus változatban könnyebb kiénekelni a magasságokat. A hangomat szerencsére megőriztem, így nem okoznak nehézséget a 18 évesen hozott magasak, de a komfortérzet miatt kedvesebb a szívemnek az „akusztikus” zene.

MN: Hogy hatvan felett is jó formában maradt a hangod, ahhoz az is hozzájárult, hogy keveset koncerteztél az elmúlt harminc évben?

RS: Inkább az életformámnak köszönhető. Ha azt az életet éltem volna, amit a hetvenes években, akkor lehet, hogy most lennének hiányosságaim. De már 18 éve nem dohányzom, és sem az alkohol, sem az éjszakázás nem játszott nagy szerepet az életemben. Egyszer egy gégész azt mondta nekem, hogy az énekesek számára az éjszakai pihenés a legfontosabb regenerációs időszak. Ha nem tudják éjszakai alvással ellazítani, pihentetni a hangrendszert, az hosszú távon kárt okozhat benne.

MN: Állítólag már a Piramis után is akusztikus zenekart szerettél volna alapítani, de Erdős Péter nem engedte.

RS: A Piramis után valami teljesen mást akartam csinálni. Nagyfiúsan azt mondhatnám, hogy mint Sting, aki a Police után például Branford Marsalisszal játszott, én is briliáns zenészekkel akartam kuriózumértékű zenét csinálni, amihez a Piramisban szerzett népszerűségem lett volna a csalétek. Ehhez nagyszerű társakat találtam: Horváth Kornél dobost, Tihanyi Gellért basszusklarinétost és Róbert György blockflőtést, de Erdős Péter azt mondta, nem érdekli, mert ez az új zene nem fogható a Piramis népszerűségéhez. Én ezt tudomásul vettem, és csendesen behúztam magam után az ajtót. Nem esett jól, hogy nem hitt bennem, de a sors egy világjáró hajón kínált nekem feladatot, és messzemenőkig kárpótolt azzal, hogy a Bahamákban gyönyörködhettem a hanglemezgyár irodája helyett. Voltak persze, akik megjegyzéseket tettek, hogy „vendéglátózik a Révész”, de én ezt is egy kísérletnek fogtam fel. Mi ezzel a baj? Horváth Charlie 17 évig vendéglátózott. Ő színpadra termett, de hogy egy vendéglátóhelyiség vagy egy tízezres stadion színpadán áll, az már teljesen mindegy.

MN: Charlie-val improvizáltatok is – a Maldív-szigeteken, Vukán Györggyel.

RS: Egy közös barátunk hívott meg minket a születésnapjára, és mivel hárman is zenészek voltunk a kilenctagú társaságban, magától értetődött, hogy játszunk valamit. Gyuri a Roland cégtől kapott kölcsön egy hangszert, én vittem egy akusztikus gitárt, Charlie-nak pedig ott volt a torka: kedélyesen elzenélgettünk hát a homokos óceánparton. Én nem tudok úgy gitározni, hogy érdemben játsszak Vukán Györggyel, de azért elgitároztam pár egyszerű akkordot, és neki, az óriásnak könnyebb volt idomulni hozzám, és finom, veretes dolgokat játszani mellettem.

MN: Gyakran jammeltél ilyen különleges társaságban?

RS: Szakcsi Lakatos Bélával sokat játszottunk együtt egy budaörsi barátunknál. A vacsora és a nosztalgiázás után mindig eljött a pillanat, amikor Béla leült a zongorához, én pedig odaálltam mellé, és kamuangollal énekeltem az általa felfestett hangulati tónusokra. Ilyen kvalitású zenei vezetéshez könnyű asszimilálódni: két-három perc után már jöttek is belőlem a hangok, és utána sokszor megható dicséreteket kaptam tőle. Gondolkodtam rajta, hogy írok szöveget az improvizációinkra, de aztán rájöttem, hogy csak ellaposítanám vele a zenét. Leonard Cohen, Allen Ginsberg vagy Baksa-Soós János tudna ilyen kötetlen zenére vég nélkül mesélni, de én verze-refrén-verze-refrén szerkezetekben gondolkodtam, és ha megpróbáltam racionális szóképekre szűkíteni ezeket a megfestett pillanatokat, elakadtam.

MN: Közel áll hozzád a dzsessz?

RS: Azt nem mondanám, de egy időben sokat jártam dzsesszkoncertekre. Fantasztikus emlékeim vannak például a Kertészeti Egyetem egykori klubjában tartott Szakcsi-koncertekről. Egyszer barátilag elárulta nekem, hogy ő imádkozik, amikor improvizál. Aki ilyenkor be tud szállni mellé, az hatalmasakat utazhat. Én sokat utaztam Szakcsin, Vukánon, Szabadoson, de láttam élőben Charles Mingust vagy Oscar Petersont is.

MN: És a blues? A Rock and roll közlegények című új dalod kissé bluesos lett.

RS: Valóban a blues felé kacsintgattam, de nem klasszikus bluest játszottunk, inkább egy stílusgyakorlatot csináltunk. De úgy érzem, még ez a dalom sem szólalt meg igazán. Jó lenne az új számokat stúdióban felvenni, hogy plasztikus mélysége, magassága és közepe legyen a hangképnek. Akkor megmutatkozhatna a bennük rejlő spiritusz.

MN: Mikor fogod felvenni az új számaidat?

RS: A lemezkiadás sajnos olyan mélyrepülésben van, hogy rendkívül nehéz kiadót találni. Minket annak idején kényeztetett a sors, hogy az egyetlen hanglemezgyár mellénk állt. Amikor megjelent egy Generál- vagy egy Piramis-lemez, annak súlya volt. Ma a lemezki­adás olyan őrült és átláthatatlan szövedékké vált, hogy azt sem tudom, kihez kéne fordulnom. Ki finanszíroz meg 5-6 millió forinttal egy 400 órás stúdiófelvételt? Nem tudom, hogy működik ez manapság. Csak remélem, hogy ha az ember egyre több időt tölt a szakmában, mint ahogy én is mostanában, akkor egyszer csak összeáll a megfelelő konstelláció. Folyamatosan dolgozom, születnek új dalok, úgyhogy nem lennék nehéz helyzetben, ha ki kéne választanom tizenkettőt közülük egy új lemezre. Legutóbb például David Bowie-ról írtam egy dalt, amit a Piramis-évek koncerten el is játszottunk. Tavaly ősszel került a kezembe az életrajza, úgyhogy nagyon képben voltam a munkásságával, amikor januárban meghalt. A hetvenes években – még generálos koromban – nagyon figyeltem Bowie-ra, és tiszteltem a bátorságáért, a kezdeményezőkészségéért. A Heroestól a mai napig kiráz a hideg.

MN: Nagy Feró tavaly úgy nyilatkozott a Narancsnak, hogy szerinte a szórakoztató zenésznek ma két lehetősége van Magyarországon: vagy beáll egy politikai párt mögé, vagy elmegy a bulvár irányába. Te hogy látod?

RS: Szerintem van egy semleges út is. Ahhoz ugyan több időt kell tölteni a próbateremben, és talán kevesebbet szerepelni, de én annak vagyok a híve, hogy megtaláljuk a kö­zép­utat a politikusok és a celebek között, és maradjunk zenészek.

MN: Akkor azt is be kell vállalnod, hogy kevesebb embert fog érdekelni, amit csinálsz.

RS: Ez nekem nem számít. Aki egymás után ötször megtöltötte a sportcsarnokot, az kényelmes nézőpontból figyelheti, mi történik vele. Hogy háromszázan vagy ötszázan jönnek most a koncertekre, az mindegy; attól én még ugyanolyan boldog vagyok. Olyan sok szép dolog történt velünk a régi időkben, hogy bennem semmilyen hiányérzet nincsen.