Hajnalkával kezdjük ezt a lapot - na, nem mintha olyan gerincbizsergetően jó bőr lenne, de hát az ember tét nélkül, gondtalan válogatás közben többet finnyázhat. Az életben már nincs így; ott azt nyalod, ami jut.
Cica Magazin: Hajnalka
Sok választásunk nem maradt: az agrárszféra, az oktatás és a honvédelem.
Az Orbán-kormány agrárprogramjában egyrészt általános agrárpolitikai, másrészt konkrét, a hazai helyzet sajátosságaiból fakadó célok fogalmazódnak meg. Az első csoportba tartozik a termelés és a versenyképesség növekedése, a családi gazdaságok segítése, környezetbarát technológiák elterjesztése, az exporttöbblet növelése, a kutatás, fejlesztés és oktatás támogatása, no meg vidékfejlesztés. A második csoportban a támogatások emelése és EU-harmonizálása vár türelmetlenül a megvalósulásra, társai ebben a nemzeti földalap létrehozása, a föld- és ingatlan-nyilvántartás rendbetétele, a kedvező kamatozású hitelek biztosítása és a külön agrárbankhálózat, a lánckereskedelem elleni fellépés, a növény- és állategészségügy, valamint a fogyasztó- és minőségvédelem erősítése.
Ha az olvasó e felsorolás böngészése során ellenállt az elalvás kísértésének, most már ne adja fel. Rövidesen feltárul előtte az agrárprogram legbelsőbb, mondhatni nembéli lényege.
A föld rabjai
Az új kormány visszatér a családi gazdaságok támogatásának céljához, amelyet már az Antall-kormány is meghirdetett, és a fejlett országokban is alapvető agrárpolitikai cél. Ez alapvető hangsúlyeltolódás a Horn-kabinet politikájához képest, ami jól kifejeződik a földkérdésben elfoglalt álláspontban is. Ebben az esetben nem az a lényeg, hogy a külföldiek szerezhetnek-e földtulajdont, vagy sem, hanem az, hogy ki milyen struktúrájú mezőgazdaságot szeretne látni; hogy gazdasági társaság vehet-e földet, vagy sem. E tilalom feloldása körüli hajcihő indokolatlan volt a nagyüzemi lobby részéről, hiszen ma is, korábban is, bár kerülő úton, de jogilag teljesen szabályosan szinte korlátlan földterülethez juthattak. Ám tény: a mezőgazdasági üzemrendszer átalakulása nem fejeződött be. Ha elfogadjuk azt, hogy a jelenlegi állapot távol van a kívánatostól, akkor nem biztos, hogy a földtulajdon és a földhasználat sokat emlegetett egybeesését kell szorgalmaznunk. Ez utóbbit semmi sem indokolja, hiszen elég arra utalni, hogy az emberiség több ezer éves történetében jól ismert a földbérlet intézménye. Ha tehát világos földbérleti szabályok vannak, akkor nem az a fontos, hogy ki a tulajdonos, hanem hogy ki használja a földet. Ennek fényében a családi gazdaságok (amelyek nem azonosak a pár hektáros gazdaságokkal) támogatásának meghirdetésével inkább egy nyugat-európai típusú mezőgazdaság és nem egy latin-amerikai duális agrárrendszer kialakulását kívánja az Orbán-kormány, és ez jó.
A családi gazdaságok támogatása azért is fontos, mivel az Európai Unió agrárpolitikája, minden, a nagyüzemi lobby által terjesztett híresztelés ellenére, elsősorban ezeket preferálja. Át kell tehát kicsit profilírozni a hazai üzemrendszert, ha hozzá akarunk jutni a támogatásokhoz. Másrészt a többi általános célkitűzés meglehetős folytonosságot jelez az előző kormány agrárpolitikájával, ugyanakkor összeegyeztethető az EU agrárpolitikájának céljaival is. A program ugyanakkor nem tartalmazza a korábbi agrárpolitikai gyakorlatból jól ismert ellentmondást: a megfelelő színvonalú termelői ár és az alacsony fogyasztói ár együttes célját. Nem lehet ugyanis egyszerre alacsony fogyasztói árakat és megfelelő jövedelmet biztosító termelői árakat akarni.
A konkrét célokat tekintve viszont érezhetők az agrárlobbynak szánt engedmények. A termelés és a támogatások növelése zene lehetett minden mezőgazdasági érdekvédő szőrös füle számára. Az adófizetők megnyugtatása érdekében érdemes megjegyezni, hogy ezt a szándékot megkérdőjelezik az ország GATT-vállalásai, amelyek alaposan kordában tartják a költekezés lehetőségeit. Meg aztán a baj amúgy sem a támogatások alacsony szintje körül van, hiszen nincs az a mennyiségű pénz, ami az agrárlobbynak elég lenne, hanem azok struktúrájában és elköltési módjában. Ez utóbbit a program is érzékeli, amikor a támogatások felhasználásának ellenőrzéséről ír. A jelenlegi támogatási rendszer leginkább a különböző lobbyk relatív jövedelmi helyzetének megőrzését szolgálja, nem a hatékonyságot vagy a versenyképesség fenntartását.
Hasonlóan régi agrárius követelés a speciális agrárbankhálózattal spékelt olcsó hitel. Csak azt nehéz elképzelni, hogy a pénzpiacon zajló erős versenyben miként tudna egy ilyen pénzintézet fennmaradni. A sokáig dédelgetett hitelszövetkezeti hálózat kiépítése, illetve annak lehetősége ma már illúziónak tűnik. Ezért, ha némely adófizetők e programpont olvastán netán a fejszét kezdték el keresni, gondolván, hogy újabb pénzintézet konszolidációjára költik majd évek múlva a pénzüket, hát ne tegyék: fölösleges az aggodalom. A program ezenkívül kilátásba helyezi a lánckereskedelem felszámolását, ami felvet egy a programban nem szereplő nagyon fontos problémát is: az agrárpiacok kiépületlenségének kérdését. Ma Magyarországon a mezőgazdasági termékpiacok fejletlensége miatt nincs valós ismeret azok állapotáról. Ezért fordulhat elő, hogy a termelői érdekképviseletek valótlan információk (termékhiány vagy -felesleg) terjesztésével zsarolhatják a mindenkori kormányt. Helyes a statisztikai és információs rendszer kiépítésére vonatkozó cél. De tudomásul kellene venni, hogy ez nem pótolhatja a jól működő, fejlett termékpiacokat, amelyek olcsóbban, gyorsabban és hatékonyabban képesek a piaci folyamatokról pontos információkat adni.
Az európai uniós csatlakozás stratégiájának vázolásakor is a régi agrárius szólamok köszönnek vissza. Nem biztos, hogy a mezőgazdaság érdekét az szolgálja, hogy a kvóta-tárgyalásokon valamilyen régebbi, a jelenleginél sokkal nagyobb termelési szint kialkudására törekszünk. Már csak azért sem, mert lehet, hogy a csatlakozás időpontjáig a kvótákat eltörlik. Ellenben törekedni kellene arra, hogy a mezőgazdaság alkalmassá váljon az uniós támogatások befogadására. Ezt ugyan jelzi az a törekvés, hogy a támogatási rendszer EU-konform legyen, de mintha nem számolna annak nehézségeivel. Arról van ugyanis szó, hogy ma a nagyüzemek eleve kizártak bizonyos támogatási formákból, ugyanakkor a kisebb gazdaságok túlnyomó része adminisztrációs okokból (például számlázás, könyvelés hiánya) nem tesz eleget a feltételeknek. Ez utóbbi termelői csoporttal tudatosítani kell azt: vagy továbbra is kibújnak az ilyen kötelezettségek alól adóelkerülési célból, vagy részesülni akarnak az EU-támogatásokból. Mivel a program ezt a termelői réteget célozza meg, komoly felvilágosító munkára van szükség, hogy a várható politikai ellenállást legyőzzék. Szükség van továbbá a jelenlegi nagyüzemek olyan átszabására, illetve ennek a lehetőségnek a kidolgozására, amely őket is képessé teszi a támogatások elnyerésére.
Az agrárprogram céljai helyesek: sorsuk azon múlik, hogy milyen eddig meg nem nevezett eszközökkel kívánják őket megvalósítani.
Felsőoktatás, tutira
Többé-kevésbé ez jelenthető ki a kormányprogram felsőoktatásról szóló fejezetéről is.
Igaz, eme rész kidolgozói a tutira mehettek. Az előző kormány intézkedéseinek jóvoltából ugyanis a szakma szinte teljes létszámban kormánypárti, s e várakozásteljes légkörben valószínűleg a Dörmögő Dömötör egy régebbi száma is osztatlan lelkesedést váltott volna ki az oktatói populációból. De nem ez történt. Az a közel száz cikkely, ami a kormányprogramban a köz- és a felsőoktatásról szól, összefüggő szövegnek tűnik, jóllehet számos ponton közhelyes, és egynémely kijelentéseit - mint pl. a "gazdasági élet szereplőinek szövetségeit (...) ösztönözni kell arra, hogy az eddiginél nagyobb mértékben vegyék igénybe a magasabb évfolyamon tanuló hallgatók munkáját" - mintha egy a korai Kádár-rendszerben keletkezett párthatározatból csaklizták volna a szerzők.
A kormányprogram az ágazat stratégiai fontosságát zsolozsmázza: az oktatásnak a társadalmi esélyegyenlőtlenségek mérséklése is a feladata, s ezért káros a túl korai pályaválasztási kényszer, ami a hátrányos helyzetet termeli újra. Fontos beszélni arról is, hogy az oktatási ágazat bérhelyzete immár tűrhetetlen, és ezen javítani kell. Épeszű javaslatnak tűnik az egyszakos tanárképzés leállítása, illetve csak a nyelvszakokra korlátozása. Szintén fontos az, hogy a kormány elkötelezi magát a minőségi verseny mellett, tehát az olcsó munkaerő helyett a jól képzett munkaerőre kívánja alapozni a leendő magyar gazdasági versenyképességet. Ebből nemcsak az következik, hogy a jövő Magyarországának versenyképessége "a ma felsőoktatásától függ" (és nem ez az egyetlen bombasztikus megállapítás az egész szövegben), de végre előkerült a magyar diplomák nemzetközi elismertetésének oly régóta húzódó kérdése is. Racionális az a megállapítás is, hogy "bár a nagy egyetemi városokon belüli felsőoktatási integráció kívánatos", de semmi szükség egymástól szakmailag vagy földrajzilag távol eső intézmények juszt is alapú összevonására. Mindezekkel azonban számos törvénykezési hercehurca jár majd.
1998. december 31-én lejár a felsőoktatási törvény azon melléklete, amely az államilag elismert diplomát nyújtó intézményeket sorolja fel. Azaz ha nem sikerül ezt a helyzetet sürgősséggel rendezni, könnyen beállhat az exlex állapot, hogy nem lesz senkinek joga érvényes diplomát kiadni Magyarországon. Ugyanakkor kívánatos lenne az új intézményi felsorolás mellett, azzal párhuzamosan áttérni a Nyugaton is elismerhető, háromfokozatú (bakkalaureátus, magisztrátus, doktorátus) diplomarendszerre. Úgy tűnik, ez irányba hat az a kormányzati terv is, miszerint az egyetemek mellett továbbra is szükség van a regionális főiskolák hálózatára, illetve az új (újjáélesztett) felsőfokú szakképzésre is. Ám ama frázis helyett, miszerint "az egyetemeknek nemzetközi szintű kutatási, és egyben elitképzési célokhoz igazodó küldetése, hivatása van", célszerűbb lett volna úgy fogalmazni, hogy Magyarországon léteznek országos hatókörű felsőoktatási intézmények, azaz egyetemek, amelyeken adott szakokon elvben bármely fokozatot meg lehet szerezni, továbbá léteznek regionális főiskolák, amelyek bizonyos szakokon korlátozottan adhatnak fokozatot, valamint létezik fokozatképtelen, illetve csak alapfokozat kiadására jogosult, adott szakokra irányuló felsőfokú szakképzés. Ugyanakkor ezek átjárhatósága révén elvben bárki bárhonnan eljuthat a legmagasabb csúcsra.
Ám a jól kidolgozott stratégia mit sem ér, ha a program nem törődik a részletekkel. Nemcsak azt nem látjuk, hogy miből akarja a kormány a felsőoktatást finanszírozni, de arról sem beszél, hogy milyen ez a mai magyar felsőoktatás. Mindössze egyetlen pont szól arról, hogy Magyarországon vannak nem állami, illetve katonai és rendészeti felsőoktatási intézmények is. Ha Magyarországon nem is hemzsegnek a magánegyetemek, több magánfőiskola is létezik. Igaz, ezek zöme műszaki, számviteli, illetve idegen nyelvi képesítést nyújt. Hallgat a kormányprogram a CEU (Közép-európai Egyetem) létéről is, holott ez az intézmény sem maradhat tartósan idegen test a magyar felsőoktatásban. Nem tudunk meg semmit a művészeti főiskolákról sem.
A kormányprogram kissé tanácstalan a tandíj kérdésében is. Erkölcsileg ugyan helyes, hogy a költségvetés magára vállalja az első diplomát szerzők tandíját, de a gyakorlatban számos részletet homály fed: például azt, hogy mit tekintünk első diplomának? Az első, valamely felsőoktatási intézményben megszerzett oklevelet vagy pedig az első egyetemi diplomát, illetve - majdan - a magiszteri fokozatot? Másodszor: hány félévtől számít valaki diplomáját már nem "ütemesen megszerzőnek"? Illetve nem ró-e mindez külön terhet, és ha ró, mekkorát azokra a másoddiplomásokra és kiegészítő szakosokra, akik voltaképpen többletteljesítményért fizetnek büntető tandíjat?
Szintén homály fedi azt is, hogy mi történjék a Nyugaton alig ismert, de Magyarországon annál elterjedtebb esti és levelező képzéssel? Még nagyobb homály fedi a doktori iskolák sorsát. Azt, hogy a dokumentum a doktori képzést a tudományos diákköri munka folytatásaként képzeli el, valószínűleg múló tudat- és egyensúlyzavarral magyarázhatjuk.
Mindennek van határa
Határozottabb kéz írta viszont a határőrizettel, valamint a biztonságpolitikával, honvédelemmel foglalkozó fejezeteket.
Tudjuk le hamar a - jelenleg különleges helyzetben lévő - Határőrség jövőjét taglaló sorokat, hisz´ gyorsan túl lehetünk rajta: a kormány - immár elfogadott, megszavazott - programja a "HÖR szempontjából előremutató", fogalmazott egy a Narancs által megkérdezett illetékes. Azért, mert példának okáért "az illegális migráció elleni küzdelemben kiemelkedő szerepet játszó Határőrséget jogi értelemben is rendészeti szervvé kell nyilvánítani". A különleges helyzet abból adódik, hogy a Határőrség már jelenleg is a Belügyminisztérium alá tartozik, de ugyanakkor a fegyveres erők állományában van. A helyzet tisztázása korábban elkezdődött, a határőrizetről szóló törvény már rendészeti szervként említi a HÖR-t - és itt és most engedtessék meg nem kitérni arra a problematikumra, hogy közben a Határőrség nem pusztán rendészeti szerv -, de a végleges rendezéshez módosítani kell az alkotmányt. Amihez szükség van a szocialista szavazatokra is; arra, hogy a legerősebb ellenzéki frakció ne felejtse el, annak idején mibe kezdett bele, és mit látott jónak.
A határőrök állítólag nyugodtan alszanak; az országvédelmi tervben már most is csak annyi feladatot rónak a testületre, amennyivel megbirkózhat, nincs sorkatona, csak hivatásos, de... De: nincs pénz se elég. Ezt a problémát persze vagy megoldja a kormány - "a hatékony határőrizethez szükséges infrastrukturális feltételek biztosítása elengedhetetlen feladat" (Migráció alcímű alfejezet, 63. oldal) -, vagy Torgyán József miniszter oldja meg, Zsigám, kagylózik majd a József nádor térre, ha nem adsz pénzt, akkor mondd meg, kérlek, hivatalod melyik sarkába szórjuk le a tréningruhás határőröket.
Végezetül - és csak ínyenceknek - idézünk még egy kedves mondatot a Migráció alcímmel sújtott rövid eszmefuttatásból: "A Kormány szigorítani fogja a zöldhatár ellenőrzését, amihez kéri a határ menti településeken élő lakosság segítségét." Ebben a mondatban minden benne van, amit ez a kormány ígért, és amit hinni szeret magáról: az az attitűd például, hogy Magyarországnak korábban nem volt kormánya, és Orbán Viktor előtt nem volt miniszterelnöke (a horni bagázs lazázott, de most majd jön a szigor); a markáns, férfias, kemény kormányzati fellépés (lásd mint fent); a segítőkész kormány (lásd: Torgyán miniszter akciói); valamint a lakossággal párbeszédet folytató kormány (kérjük a lakosságot, ne szerelje le a kiváló szocialista határőrközség táblákat). Az esetleges kudarcra is van magyarázat: a lakosság nem segített.
A polgári jövő kormányának programját olvasva nehéz az érzéstől szabadulni, hogy túl sokat akarnak markolni, akár egy mondaton belül is.
Honvéd áll a Margitkán
A Biztonságpolitika és honvédelem alcímű alfejezet a program legvégére került, fájlalta egy általunk megkérdezett szakértő, annál is inkább, mert a magyar politika egyik sikerágazatáról van szó - és ez vélhetően a jövőben sem változik.
Jó, a kormány (a "Kormány") nem akarja mások - az előző kormány - munkájának termését betakarítani, hogy az agrár-szubkultúra nyelvezetét, egy gesztus erejéig, használjuk. De akkor mit akar? A szakértő szerint jó, hogy a biztonságpolitika problémakörét az Orbán-kabinet a külügyekkel együtt kezeli, nem pedig alá-fölé rendelt viszonyban. Jó az is, hogy erősíteni akarják a honvédség feletti polgári ellenőrzést (ez a polgári nem az a polgári: a civil kontrollra van gondolva e helyütt).
A civil kontroll erősítéséhez - hívja fel a figyelmet egy szakértő - hiányoznak a személyi feltételek: a rendszerváltás óta a Honvédelmi Minisztériumba (HM) érkezett segítség zömével a katonák éltek, elsősorban ők lettek kiképezve; az elmúlt nyolc évben tovább nőtt a szakadék a katonák és a civil katonai szakértők között. Kívánatos lenne, hogy azokat a civileket, akik valamilyen kapcsolatba kerülnek a Honvédséggel - parlamenti bizottsági tagok vagy a HM körül tevékenyen alkotók, például - valamilyen gyorstalpalón vegyenek részt. Hogy legyen fogalmuk arról, amiről dönteniük kell munkájuk során, azért.
A legnagyobb falatnak a haderőreform ígérkezik. Ahhoz, hogy ez ne a "fűnyíró elvén" működő, nyakló nélküli létszámcsökkentés legyen, a politikának határozottan és világosan közölnie kell a katonákkal, hogy mik az elvárások. Ha már tudni lehet, mi a dolga a Honvédségnek, akkor a katonák kiszámolják, hogy mennyibe kerül az a döntés. És most van rá esély, hogy így lesz: a kormányprogram honvédelmi alfejezetének egyik kulcsmondata a programköltségvetés. Ha ezt a kormány komolyan gondolja, akkor a közeljövő honvédelmi költségvetésének alulról kell építkeznie - és nem maradványelven -, úgy, hogy abban a fejlesztés markáns elem legyen, sokkal erőteljesebb a jelenlegi honvédelmi költségvetés erre fordítandó 1-2 százalékánál (becslések szerint most a büdzsé 90-96 százaléka fenntartásra megy el).
A NATO-csatlakozás szükségszerűen és radikálisan megváltoztatja Magyarország védelmi és biztonságpolitikai koncepcióját: ha a kormánynak lesz ereje a programjában leírtak megvalósítására, akkor - ha nem is azonnal, de idővel - a mindvégig példásan türelmes és végtelenül lojális Honvédség helyzete is rendeződhet.
*
Ennyi, nincs tovább. Jöhet a törésteszt: a kormány programja ugyan hosszú távú, egy cikluson nagy ívben túlmutató, de azt már nagyon hamar látni fogjuk, a leírtakból mi kezd majd megvalósulni.
És négy év múlva lehet majd véleményezni.
- dobrovits, fertő i., makai -
