A szabad sajtó és a hatályos médiatörvény

Jogában áll hallgatni

szerző
Rényi Pál Dániel
publikálva
2011/1. (01. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Ennek a médiatörvénynek egyetlen olyan passzusa sincs, amelyik ne lenne ott valamelyik uniós tagállam médiaszabályozásában. Ez egy európai médiatörvény" - erősítette meg korábbi mondatait Orbán Viktor miniszterelnök a Magyar Nemzetnek adott december 27-i interjújában. A törvény azonban akkor sem volna "európai", ha a miniszterelnök igazat mond. De nem mondott igazat.

Az Országgyűlés elfogadta, Schmitt Pál köztársasági elnök aláírta és január 1-jével hatályba lépett a legújabb magyar demokrácia talán legtöbbet vitatott jogszabálygyűjteménye, a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény. Az év végén nyugat-európai lapok mellett nemzetközi szakmai és civil szervezetek fejezték (és fejezik) ki határozott tiltakozásukat, amiket a kormány eleinte bagatellizálni próbált. Miután Orbán Viktor a Hír Tv-ben megerősítette, hogy "eszünk ágában nincs változtatni a törvényen", és a kormányra - már csak a soros uniós elnökség miatt is - egyre nagyobb nemzetközi figyelem irányult, az erre kijelölteknek muszáj lett magyarázni a magyarázhatatlant. Váratlanul érte e feladat Szijjártó Pétert is, aki rögvest méretes diplomáciai öngóllal nyitott. Miniszterelnöki szóvivő létére komolytalan forrásnak értékelte a kritikusan nyilatkozó német kormányszóvivőt - ami akkor is kínos, ha a kormányzat inkább a honi közvélemény megnyugtatására fókuszál, a diplomáciai nézeteltérések számára másodlagosak. (Másnap Angela Merkel kénytelen volt saját szavaival megerősíteni szóvivője mondatait. Újabban pedig a francia kormány szóvivője sürgette a magyar médiatörvény módosítását.) És Szijjártó még akkor is a magyar viszonyokról lesújtó véleményt megfogalmazó luxemburgi külügyminiszter pártkötődéseivel, míg Lázár János frakcióvezető az MSZP és a nyugat-európai sajtó elmélyült viszonyával volt elfoglalva, amikor már ismert európai konzervatív lapok és politikusok is bírálták a kormányt a tervezet miatt. Az illetékesek a vitatott törvény szellemiségét megidézve nyilatkoztak: olyan állampolgárt képzeltek maguk elé, akinek vagy igénye, vagy képességei nincsenek arra, hogy több forrásból tájékozódva önálló álláspontot alakítson ki.

 

Sántító példák

Pedig a diplomáciai csatornákon már december közepén elkezdődött a magyar kormány magyarázkodása. Két dokumentumot is készítettek, noha itthon egyiket sem futtatták. Mindkettő a törvény "európaiságát" hirdető miniszterelnöki érvelés alátámasztására született. Az elsőt még a törvény elfogadása előtt a Navracsics Tibor-féle Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) nemzetközi kapcsolatokért felelős szakreferense küldte ki a tudósítóknak és az uniós politikusoknak. December 30-án kormányszóvivői honlapján Szijjártó Péter is kiadott egy közleményt; utóbbit tekinthetjük a kormány hivatalos álláspontjának is, mivel a törvény kihirdetését követően a KIM újabb hírlevelében e szöveg angol fordítását és korábbi levele egyes részleteit továbbította a címzetteknek. Ezekben az európai médiaszabályozási példákra hivatkozva demonstrálja a kormányzat a maga igazát. A KIM a sajtó feletti felügyelet szándékát kimagyarázni sem próbálja, inkább kényszeresen "hasonló" nemzetközi példákat sorol. A minisztérium e kérdésben - és egyébként is a leggyakrabban - az olasz médiaszabályozásra hivatkozik, noha Olaszországról tudva lévő, hogy ez az egyetlen uniós tagállam, ahol rendszerszerűen és folyamatosan csorbul a sajtószabadság alapelve. A Freedom House idei elemzése és más szakmai, illetve jogvédő szervezetek (Nemzetközi Újságíró Szövetség, Reporters Without Borders) szerint Olaszország csak részlegesen biztosítja állampolgárai számára a sajtószabadság érvényesülését, olykor kevésbé, mint egyes szovjet és jugoszláv utódállamok. (A KIM levele az olasz mellett a szintén csak korlátozott szabadságjogokat biztosító litván gyakorlatra utal még sokszor.) Az olasz médiakörnyezet rossz megítélését azonban nem elsősorban az ottani szigorú jogszabályok váltották ki. A Freedom House a jogi és a politikai környezetet, illetve a politika és a gazdasági érdekcsoportok összefonódását együttesen vizsgálja, s elsősorban utóbbi két szempont szerint marasztalja el rendre Olaszországot, mindenekelőtt Silvio Berlusconi médiacézár-miniszterelnöknek az intézményes média felett gyakorolt hatalma miatt. Berlusconi nem retten vissza attól sem, hogy esetenként tévéműsorokat tiltson le vagy újságírókat fenyegessen meg, és tavaly év elején tervbe vette egyes webes videoszolgáltatások korlátozását is. De az olasz médiahatóságnak, az AGCOM-nak nincs jogosítványa arra, hogy homályos fogalmak alapján esetről esetre vizsgáljon online vagy nyomtatott sajtótartalmakat - ahogyan azt a magyar hatóság (NMHH) viszont megteheti. Az NMHH-hoz hasonlóan az AGCOM is összevont szerv, amely felügyeli a táv- és hírközlési piacot is. Ám előbbivel ellentétben az AGCOM valódi konvergens hatóság, ahol a távközlést külön szakmai és döntéshozói apparátus felügyeli - míg az NMHH-nál a távközlési piacot érintő döntések az elnök kezében összpontosulnak. Az NMHH megszületéséig az AGCOM volt a legszélesebb jogosítványokat birtokló médiafelügyelet az unióban, de még az AGCOM kinevezettjei sem kaptak kilenc évre mandátumot. Az olasz hatósági testület kilenc - részint a Szenátus és a Képviselők Háza által kinevezett - delegáltja hét évre írja alá megbízatását.

 

A Navracsics-minisztérium elemzése összehasonlításra kínálja a portugál médiaszabályozást is. De ez is sántít, mivel a portugál médiahatóság, az ERC statútumában csupán az a kitétel szerepel, miszerint a felügyelet feladatai közé tartozik a kifejezés és a sajtószabadság biztosítása. Az Alkalmazott Kommunikációtudomány Intézet (AKTI) részletes idei kutatása annyiban pontosítja az idézett 8. cikkelyt, hogy az ERC "biztosítja az eltérő nézetek megfelelő szintű kifejezésének és ütköztetésének lehetőségét". Amiért nemcsak a parlament által választott öt delegált, hanem többek között újságírók, a média, a reklámszakma, kulturális és társadalmi szervezetek és a fogyasztóvédelem illetékeseiből álló döntés-előkészítő szerv, a Tanácsadói Testület is kezeskednek. A francia CSA-t is emlegetik a magyar dokumentumok; a minisztérium arra utal, valamint a Magyar Hírlap cikkére hivatkozva a Fidesz honlapja is azt állítja, hogy tavaly óta a francia médiahatóság felügyeleti jogköre kiterjed az online sajtó tartalmaira is. Ez azonban hazugság: a magyar kommunikátorok vagy fantáziálnak, vagy a 2009-es ún. HADOPI-törvényre céloznak, ami egy merőben új és a CSA-tól független hatóság életre hívásáról rendelkezett, amelynek csupán az interneten burjánzó szerzői jogsértések felkutatása és szankcionálása a feladata.

 

A Navracsics-minisztérium ugyancsak példaként említi a szlovén médiaszabályzás jogkörnyezetét is. A párhuzam annyiban jogos, hogy a szlovén médiahatóságnak valóban vannak bizonyos ellenőrző jogosultságai az egyes sajtótermékek felett. Ám mint az AKTI vonatkozó tanulmányából kiderül, ez inkább a szlovén jogrendszer fejletlenségéből fakad, s "a szlovén médiatörvény (...) nem írja elő általános kötelezettségként sem a nyomtatott, sem az elektronikus médiumoknak a sokoldalú, tényszerű, időszerű, tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatást", tehát még a tévékre és rádiókra sem ró ki tartalmi kötelezettséget.

A hivatalos magyar szakértői anyag a svéd, a svájci vagy az osztrák modellnél kiragadott és lényegtelen passzusokba kapaszkodik. A magyar hatóságokhoz hasonló jogosultságokról azonban egyiknél sincs szó; kizárólag a magyar médiatörvény garantál a médiahatóságnak a sajtó felett tartalmi felügyeletet. És nem lehet elégszer leírni, hogy ez alapvető szabadságjogokat sért, több ponton alkotmányellenes, és hogy erre csakis politikai magyarázat lehet.

 

Hazug érvek

A kormányzat által kiadott másik, Szijjártó Péter szignójával jegyzett közlemény erénye, hogy bátran ideologizálja a kormány nyilvánosságról és sajtószabadságról alkotott nézeteit. "Nincsen szó a nyomtatott és az internetes sajtó, valamint a televíziók és rádiók egységes szemléletű szabályozásáról sem. Míg az utóbbiakra vonatkozó előírások mindenben megfelelnek a vonatkozó európai uniós normáknak, addig előbbiek mindössze néhány olyan kötelezettséggel rendelkeznek, amelyek szinte valamennyi európai ország jogrendjében megjelennek. Ki vitatkozhatna azzal, hogy az emberi méltóság, a magánszféra védelme, a gyűlöletbeszéd tilalma vagy éppen a gyermekvédelem fontos közérdekű szempontok, amelyek alapján bizonyos mértékben a sajtó is korlátozható?" Az idézett kérdésen nem lehet annyival túllendülni, hogy e felvetéssel nagyjából az egész Európai Unió vitatkozna (s teszi ezt most is). Abban Szijjártónak igaza van, hogy a nyomtatott és az internetes sajtóra valamennyi uniós ország jogrendjében vannak vonatkozó passzusok. Azt azonban elfelejti, hogy egyetlen európai ország kormánya sem kreál ehhez saját fogalmakat, majd utalja azok betartatását egy pártdelegáltakkal feltöltött, szürreális büntetés kirovására jogosult hatóságra - hanem ezek megítélését a független bíróságokra hagyja. A kormányzati álláspont - a korábban elfogadott médiaalkotmányhoz hasonlóan - nem túl elegánsan, de legalább következetesen mossa össze az audiovizuális szolgáltatásokkal, illetve a szabad véleménynyilvánítás fórumaival szemben támasztott elvárásokat. (A különbségtétel szükségességét - a véleménynyilvánítás szabadságának biztosításán túl - az a direktívába foglalt médiajogi alapvetés adja, miszerint az audiovizuális szolgáltatások sokkal nagyobb tömegeket képesek egyszerre elérni és szuggesztív hatás kifejtésére képesek. Nem mellesleg e frekvenciát igénylő szolgáltatók eredendően szűkös állami erőforrásokat használnak fel.) A tévékkel és rádiókkal szembeni elvárásokról a 2007-es Audiovizuális Médiaszolgáltatásokról szóló irányelv rendelkezik, s ennek megfelelően ez eddig is része volt a magyar jogrendnek. Eszerint az elektronikus média esetében az illetékes hatóságnak garantálnia kell többek között a kiskorúak szellemi fejlődésének védelmét, vagy épp a gyűlöletbeszéd és a magánszféra megsértésének tilalmát. A kormányzati okfejtés tételesen sorolja azokat a kritériumokat, amelyeket az eddig hatályos jogszabály támasztott az audiovizuális szolgáltatásokkal szemben, s amelyeket ezentúl a sajtónál is vizsgálni fog (az emberi méltóság megsértésének tilalmát, az alkotmányos rend tiszteletben tartásának kötelezettségét, a magánszféra megsértésének, a gyűlöletbeszédnek a tilalmát és a kiskorúak védelmét). Az érvelés szerint "a jogszabály abból indul ki, hogy bizonyos, alapvető, szűken értelmezett, a közérdeket előtérbe helyező, de a demokratikus közvélemény működését el nem lehetetlenítő korlátozások megengedettek valamennyi médiatartalomra nézve". E ponton jegyezzük meg, hogy lehet persze így érvelni, de akkor valahol Moldova határvidékén járunk. Valamit vagy szabad, vagy nem - nincs "kicsit szabad". Márpedig itt a hatalom épp kisajátítja annak a jogát, hogy eldöntse, milyen beavatkozás minősül a sajtószabadság "indokolt korlátozásának".

 

"A médiatörvény nem a szólásszabadságról szól. Arról van szó, hogy az emberi méltóságot és a gyermekeink védelmét biztosítani kell. Minden európai ország ezt teszi, nem is szólva az Egyesült Államokról, ahol a fele sem történhetne meg a képernyőkön és az újságokban annak, mint ami nálunk folyamatosan megtörténik" - nyilatkozta a miniszterelnök a már idézett Magyar Nemzet-interjúban. A Szijjártó-közlemény innentől hiába demonstrálja példákkal, hogy több európai médiahatóság tagságát is a helyi parlament választja; hiába hoz példákat arra, mely európai országban nevezi ki államfő a médiafelügyelet vezetőjét. E példáknak semmi relevanciája nincs, hiszen az NMHH vállaltan nem audiovizuális szolgáltatásokat felügyelő hatóság, hanem egy olyan nyilvánosság-ellenőrző központ, ami az Európai Közösségben ismeretlen állatfaj. A kormányzati levél olyan állításokkal igyekszik oldani a feszültséget, mint hogy "a demokratikus nyilvánosság ellehetetlenítését az elfogadott szabályok még elvileg, a létező legrosszabb szcenárió bekövetkezte esetén sem teszik lehetővé (...) a törvény egyetlen passzusa sem alkalmas arra, hogy a politikai véleménynyilvánítás akadálya legyen és ellehetetlenítse a demokratikus közvéleményt".

 

Extra mellékletek

A hatóság közelebbről meg nem határozott súlyos jogsértéseknél akár a közvetítő szolgáltatót is kötelezheti a kifogásolt tartalom hozzáférhetőségének megszüntetésére; azaz lekapcsoltathat bármilyen, bejegyzésre kötelezett internetes oldalt. A jogsértés megállapítása során a hatóság önkényesen értelmezheti a törvény fogalmait. Már ennyiből teljesen nyilvánvaló, hogy a kormányzat nyugtató mondatai akkor is sántítanak, ha egyébként feltételezzük is a hatóság elöljáróinak jóhiszeműségét. Példa nélküli Európában a törvény által az ún. hírközlési és médiabiztos számára meghatározott jogosítványok együttese is. Ahogyan a kormányzati dokumentumok említik, hasonló jogosultságú biztosok tevékenykednek az ír és a finn médiahatóság keze alatt is, ám olyan ott nincs, hogy a biztos az őt megbízó hatóság jogkörébe nem tartozó, illetve jogellenesnek nem minősített ügyekben is bejárása legyen a vizsgálni kívánt hivatalokba, szerkesztőségekbe. (Már csak azért sem, mert e szerveknek eleve nem ez a dolguk.) Olyan meg végképp nincs, hogy a biztos titoknak minősülő adatokat kérhessen ki, és amennyiben az érintett ellenkezik, vagy nem megfelelő formában szolgáltatja a kért adatokat, a hatóság 50 millió forintos büntetés kiszabására legyen jogosult. Nálunk viszont minderre megvan a lehetőség.

 

Arra sincs európai precedens, hogy egy médiahatóság úgy gyakorolhasson felügyeletet a szerkesztőségek felett, mint Magyarországon. Nehéz európainak nevezni a hatóság azon jogi lehetőségét, hogy személyesen vagy akár online csatornákon keresztül is bekérhet bármilyen - akár törvény által védett - dokumentációt, információt, azokról másolatokat készíthet, sőt adott esetben egyéb érintett résztvevőket is kötelezhet titkos adatok beszolgáltatására. A hatóságnak lényegében szabad bejárása lehet a szerkesztőségekbe. A minisztérium által jegyzett dokumentum azzal érvel, hogy máshol is kiszabhatók hasonló mértékű büntetések - arról viszont megint csak hallgat, hogy ezek olyan tételek, amelyeket a hatóságok - jogosultságaikból adódóan - csak audiovizuális szolgáltatókra róhatnak ki. A minisztériumi példák arra azonban tökéletesek, hogy tisztán lássuk: az audiovizuális szolgáltatókra Németországban, Franciaországban, Angliában és nagyjából Olaszországon kívül az összes uniós tagállamban kiróhatók súlyos pénzbírságok, bevonhatók sugárzási engedélyek - ám Magyarországon ezentúl a regisztrált nyomtatott és a regisztrált internetes lapok büntetésére is van lehetőség akár egyetlen "rossznak" ítélt mondat miatt is. Utóbbiaknál 25 millió forint bírság a fölső határ, ami értelmezésünk szerint elegendő lehet arra, hogy a politikai véleménynyilvánítás akadálya legyen és ellehetetlenítse a demokratikus közvéleményt.

 

A kormányzati elemzések hallgatnak a törvény egyik legfenyegetőbb sajátságáról is. A hatóság nemcsak a "jogszerű" véleménynyilvánítás kritériumait nem fogalmazza meg, hanem az egyes jogsértések típusával járó szankciók mértékét sem. A törvény nem rendel büntetési tételeket egyes jogsértések típusaihoz, csupán azok maximumáról rendelkezik. Nem írja körül azt sem, milyen kritérium alapján tekinthető egy jogsértés súlyosnak. A szabály mindösszesen annyi támpontot ad, hogy a hatóság "csak" ismételt jogsértés esetén jogosult büntetni - magyarán második megállapított jogsértés után akkorát rúghat, amekkorát nem szégyell. A társadalmi és politikai közbeszéd normalizálódása szempontjából pedig jórészt irreleváns, hogy a hatóság élni fog-e ezekkel a brutális jogosítványokkal, s ha igen, hogyan és mikor. A magyar nyilvánosság olyan jogszabályt kapott nyakába, amit nehéz lesz visszacsinálni, és aminek várható kártékony következményeit nem lehet eléggé alábecsülni.

szerző
Rényi Pál Dániel
publikálva
2011/1. (01. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
médiatörvény
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra