Az euró nem egyszerűen fizetőeszköz, hanem egy kivételes politikai projekt. Az eurózóna sem pusztán a közös pénz övezete, hanem a sokféle nációtól sűrűn lakott, rendkívül tagolt országközösség rendkívül szoros együttműködése. Az eurózóna az Európai Unió 2.0-s változata, ahol az önfegyelem és az összetartás elvileg annál is nagyobb, mint amit a szintén példa nélkül álló Európai Unióban látunk.
Az euró bázisa, az Európai Unió a II. világháború után amerikai bábáskodás mellett jött létre, és egyszerre volt hivatva pacifikálni az ezeréves háborúk által szabdalt történelmi Európát, és védeni a kontinenst a Varsói Szerződés katonai agressziójától. A korabeli amerikai és a vele szimpatizáló európai elképzelés szerint Európa népei a folytonos, évszázados háborúskodás ellenére értékrendjükben, habitusukban rendkívül hasonlítanak egymásra - és ha képesek a gazdasági kapcsolataikat a lehető legszorosabbra fűzni, akkor a tagországok mindenkori politikai vezetői nem lesznek érdekeltek abban, hogy régi szokás szerint pár évtizedenként egymásnak essenek, és felégessék a másik gazdasági potenciálját. Az üzlet gazdaggá tesz, márpedig a tisztes jólétben élők ritkábban akarják elvágni egymás torkát, mint a nincstelen tömegek. A gazdasági és az ezt összefogó politikai kooperáció lehetővé teszi egy olyan rendszer működtetését is, amely drága ugyan, de egy esetleges szovjet tengeralattjáró-háború esetén ellátja élelmiszerrel Nyugat-Európa több százmillió lakosát: ezt nevezzük ma közös agrárpolitikának, és erre az EU költségvetésének majd minden második euróját költjük. A szoros gazdasági együttműködés miatt - vélték az európai eszme hívei - előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik egy közös pénzügyi bázis kialakítása is. Ennek a kereteit már a 60-as években elkezdték kidolgozni, de a vállalkozás a Bretton Woods-i árfolyamrendszer felbomlásával ekkor még elhalt. Ám a szívós européerek nem adták fel. Az Egységes Európai Okmány, a római szerződés első igazi revíziója 1986-os aláírásával az európai közös piac megteremtését tűzték ki célul, s ez aztán elvezetett az euró alapszerződésének számító maastrichti szerződés megkötéséhez is.
Az EU tehát posztvilágháborús és hidegháborús alakulat. S bár küldetését a világháború emlékezetének halványulásával meg a hidegháború elmúlásával sem sikerült újradefiniálni, még mindig működik. Legalábbis működött 2010-ig.
Márka helyett euró
Nem volt vitás, hogy a közös valutának legalább olyan elismertnek kell lennie, mint a pénzügyi és gazdasági stabilitás jelképének tartott német márkának, melynek értékállósága felett a német jegybank, a Bundesbank őrködött. Az euró megszületése nem választható el a német újraegyesítés körüli európai geopolitikai játszmáktól, de a folyamat végén egy német szellemben működtetett pénzügyi rendszer állt fel. Az új pénz "gazdája" a minden kormánytól független Európai Központi Bank (EKB) lett, melynek a szokásos központi banki feladatok mellett az egyedüli gazdaságpolitikai mandátuma az inflációs folyamat féken tartása. A valutaövezet országainak jegybankjai formálisan az EKB tulajdonosai, valójában viszont a közös jegybank helyi "irodái" lettek, melyek különböző kutatási, statisztikai, bankfelügyeleti és logisztikai feladatokat látnak el.
A közös deviza első kritikusai rögtön megfogalmaztak két elvi okot, ami miatt egy ilyen rendszer nem működhet. Az egyik az, hogy az eredeti tagok által alkotott gazdasági közösség alkotóelemei igencsak vegyes adottságokkal rendelkeznek, s ezért az egységes, one size fits all monetáris politika nem lesz megfelelő. A másik ellenérv szerint nincs közös pénz közös költségvetés nélkül, ami - mint mostanra kiderült - annyit jelent, hogy ha valaki a közös fizetőeszköz révén összekötötte az életét másokkal, akkor tartósan vagy átmeneti jelleggel pénzügyileg is a lemaradt bajtársai hóna alá kell nyúlnia.
Azt persze, hogy a közös pénz problémái milyen formában jelennek majd meg, hogy a bili hogyan fog kiborulni, igazából senki nem tudta. Utólag könnyű okosnak lenni - de azt senki nem várta, hogy Írországnak vagy Portugáliának pénzügyi segítségért kell folyamodnia, amikor a világ legfejlettebb országai által alapított Európai Unión belüli külön elitklubba, az eurózónába is bebocsátást nyertek. Ráadásul, bár a problémák gyökere azonos, minden ország más úton került olyan helyzetbe, ami miatt most sokan attól félnek, hogy az eurónak csak múltja van, jövője nincs.
Fókusz a centrumon, gond a periférián
Az euró megszületésekor Németország még nem tért magához a német újraegyesítésből, és a felértékelt márka meg a merev munkaerőpiac miatt gyatra növekedést, magas munkanélküliséget és alacsony inflációt produkált. Némileg jobb helyzetben volt Franciaország, de gazdasági teljesítménye csak tizedes jegyekben tért el Németországétól, ráadásul a hidegháborús agrárpolitika legfőbb kedvezményezettjeként olyan rettenetes megújulási kényszer sem szorította versenyképességének javítására. A valutaövezet harmadik legnagyobb gazdaságát, Olaszországot folyamatos kormányválságok és több évtizedes gazdaságpolitikai helyben járás fertőzte, ami magas államadóssággal is társult. Ennek az lett az eredménye, hogy az EKB politikáját alapvetően a német-francia-olasz realitás határozta meg. Ez pedig alacsony kamatszintet jelentett - ami a legkevésbé sem felelt meg az övezet pereméhez tartozó országok gazdasági adottságainak.
De miért van szükség Spanyolországban, Írországban vagy Portugáliában magas kamatokra? A sokszor hangoztatott érv szerint e kevésbé fejlett országokban a felzárkózási folyamat miatt magasabb a természetes növekedési ütem, magasabb az egyensúlyi infláció, ami így összességében magasabb kamatokat is indokol. De ez túl vulgáris megközelítés. Azért, mert egy ország le van maradva, még nem kell, hogy felzárkózzon. Fehéroroszország, Mianmar vagy Tádzsikisztán mindig is reménytelen ország volt, és esélyük sincs belátható időn belül összekapni magukat. Egy lemaradó miért ne lehetne örökké lemaradó? A valóság az, hogy az európai periféria országainak gazdasági teljestménye mindig nagyon ingadozó volt, az üzleti és a politikai környezet színvonala és átláthatósága nem közelítette meg a centrumországokét, ami miatt a tőke csak akkor volt hajlandó oda áramlani, ha magas kamatokkal csábították. A kockázat és nem a gyors növekedés miatt kell a magas kamat, hisz az utóbbi egyáltalán nem garantált. A szokásos üzletmenetnek - amely a maga módján működött is egészen az euróövezet létrejöttéig - ezen országokban a magas kockázat, magas hozam párosa szabott keretet.
A német márka nimbuszán megszületett új fizetőeszköz viszont a kiszámíthatóság és a stabilitás látszatát keltette az ingatag periférián is, amire értelemszerűen rásegített a német-francia-olasz valósághoz igazodó alacsony kamatszint. Írországban például 1999 és 2007 között éves átlagban 6,5 százalékkal nőtt a gazdaság, 3,5 százalékos infláció mellett - csoda-e, hogy a bankrendszer az 5 százalékot soha el nem érő irányadó kamatok mellett akkorára fújta fel magát, hogy amikor kidurrant, majdnem maga alá temette az egész országot? Ráadásul a 2000-es évek eleji globális pénzbőség elterelte a figyelmet az adósságszintek hosszú távú fenntarthatóságáról is - márpedig Európa ebben sohasem állt nagyon jól. A gyors növekedésű országok ugyan szépen tudták csökkenteni adósságszintjüket, de a kedvezőtlen demográfiai folyamatok ismét növekvő adósságpályát kódoltak. De erre akkor senki nem figyelt.
Minden bajba jutott ország története más - de az ok mindenhol a túl alacsony kamatszint. (Az adósságválság okairól és lehetséges kifutásairól részletesebben lásd következő cikkünket.) Ha alacsony a kamat, könnyű eladósodni, és a jövő várható vagy csak álomvilágban létező jövedelmeinek terhére fogyasztani. Görögországban ezt az állam művelte mesterfokon, Spanyolországban a vállalati szektor adósodott el úgy, hogy most a felvett kölcsöneit nem tudja fizetni, Írországban pedig a bankrendszer húzott fel a tőkesúlyához, azaz saját tőkéjéhez viszonyítva túl nagy vitorlákat, és került borulásközeli állapotba. Az alacsony kamat ráadásul strukturális problémákat is okozott. Spanyolországban ingatlanpiaci buborék alakult ki (ez a túl alacsony kamatok és túlzottan megengedő kereskedelmi banki hitelezési gyakorlat esetén szinte mindig bekövetkezik), amely a válságban kipukkadt. Az ingatlanpiac mélyrepülése lerántotta a gazdasági növekedést, ami miatt drasztikusan visszaestek az adóbevételek is, így a korábban majdnem egyensúlyban levő költségvetés egyik évről a másikra a GDP közel 10 százalékát kitevő strukturális deficitbe fordult. Ugyanakkor a GDP nominális növekedésének visszaesése önmagában nem indokolná, hogy ilyen mértékben csússzon szét a spanyol költségvetés - csakhogy az ingatlanpiaci fejlesztések közvetlenül és közvetetten is busás adóbevétellel gazdagították a államkasszát, aminek most persze nyoma sincs. Ráadásul Spanyoloszág olyan nagy, hogy ha egy pánik hirtelen eltünteti a befektetői érdeklődést az államkötvények iránt, akkor az országot gyakorlatilag nem lehet megmenteni. A latin-amerikai példák, különösen az 1994-es tequilakrízis óta pedig jól tudjuk, hogy az önbeteljesítő jóslatoknak mekkora szerepük van a pénzügyi válságok kialakulásában. Ha egyre többen hiszik azt, hogy Spanyolország megfekszik, akkor az bizony be is következhet. Egy ország ebből a szempontból pont olyan, mint egy bank: lehet akármilyen stabil, ha a betétesek ukmukfukk kiveszik a pénzüket, akkor összeomlik. Ha a lejáró államadósságot nem sikerül megújítani, akkor az ország napok alatt csődbe megy, mint ahogy ez Görögországgal lényegében megtörtént. A görögöknek most voltaképpen csak az EU és az IMF ad pénzt, a piac kész ténynek veszi, hogy adósságátstrukturálás nélkül (ez a csőd eufemisztikus neve) az ország már középtávon is működésképtelen.
In Deutschland we trust
Hogy a csődjóslatok ne igazolódjanak be, az euróövezeti országok - jobb stratégia híján - gyors pénzügyi segítséget adtak Görögországnak, abban a reményben, hogy így egy-két éven keresztül fenn tudja magát tartani, és nem rántja magával az egész rendszert. Ez nem is lett volna rossz ötlet, ha a görög eset elszigetelt probléma volna, amelynek csupán a tőkepiacokon ismert ún. fertőzéses hatása lehet az övezet többi országára. De kiderült, hogy nem csak a piacok hisztije miatt van nyomás más országokon is: a probléma rendszerszintű. Az ír bankkrízist az ír gazdaság 50 százalékának megfelelő csomaggal igyekeztek novemberben kezelni (két évvel ezelőtt hazánk a magyar GDP húsz százalékát kapta kölcsön), de a bizalom azóta sem állt helyre. Most Portugália és Belgium van soron, és persze Spanyolország. Az EU-nak nagyobb szabású megoldással kellene előállnia, de egyelőre nem látszik az egység a mindenki által elfogadható koncepció kialakításához.
Az viszont jól látszik, hogy e vitákban Németország fújja a paszszátszelet: az ő pénzügyi segítsége tehet hitelessé bármilyen megoldást. A válság megmutatta, hogy Németország nélkül nincs Európa. Az az ország, amelynek viselkedését az újraegyesítés után is a II. világháborúban elkövetett rémtettek miatti bűntudat határozta meg, 65 év után először diktál Európának. Igaz, még maga sem tudja, hogy pontosan mit. A német kormány sem egységes azt illetően, hogy egy esetleges eurózónás csődeseményt mely határig tanácsos különböző segélycsomagokkal (azaz más országok adófizetőinek pénzén) elkerülni, illetve hol kell meghúzni azt a vonalat, amelyen túl egy állam fizetésképtelensége már a hitelezőinek kezd fájni. Az biztos, hogy a mindig éppen bekövetkező krízis ad hoc kezelése még középtávon sem megoldás - valami egyébre lenne szükség. Az is érdekes, hogy mindenki Németországban bízik, pedig államadósságának nagysága, potenciális növekedése és demográfiai kilátásai csak kicsit teszik különbözővé a bajba jutott országoktól. Talán azért ekkora a bizalom, mert Németország pont az elmúlt tíz évben mutatott példát arra, hogy a felértékelt árfolyamot és a merev munkaerőpiacot hogyan lehet kezelni szerkezeti átalakulással, a szakszervezetek visszaszorításával és a vállalati szektor adaptációjával. Németországnak persze nagy szerencséje volt, hogy a szerkezetváltás akkor történt meg, amikor a világgazdaság zakatolt, de tény, hogy a németek képesek a saját kezükben tartani a sorsukat.
Jönnek a tankok
A válságországok helyzetét a késlekedés csak tovább rontotta. A hozzáadott értékhez képest drága munkaerőköltségeket nehéz leszorítani akkor, amikor az ország eleve recessziós spirálban van, hiszen a csökkenő vásárlóerő csak mélyebbre húzza a belföldi gazdaságot. Az elvesztett versenyképességet euróövezeti tagként nem lehet árfolyam-leértékeléssel kezelni, hisz nincs saját árfolyam, amit le lehetne értékelni. Sokan tekintik az eurózónából való kilépést és az azt követő azonnali devalvációt az egyetlen lehetséges megoldásnak, de ez gyakorlatilag lehetetlen. Az eurózóna országainak nincs saját devizájuk, már nincs meg hozzá az infrastruktúrájuk sem (például nincs saját készpénzük): ennek újbóli megteremtése hosszú időt vesz igénybe. Ráadásul a polgáraik sem hülyék: ha egy portugál vagy egy görög arra számít, hogy hazája ismét bevezeti az escudót vagy a drachmát, hogy azt jól leértékelje, akkor a még az otthoni bankban tartott eurómegtakarításait gyorsan külföldre utalja, amivel viszont szépen összeomlasztja a belföldi bankrendszert.
Azok, akik a kilépést nem tartják reális alternatívának, a szorosabb költségvetési integráció mellett teszik le a garast. Szerintük a közös költségvetés lehetőséget ad a jövedelem olyan újraelosztására, ami mellett a piacok nem veszíthetik el a bizalmukat egy-egy tagországgal szemben, hiszen a közös bevételekből és ezzel együtt a közös kötvénykibocsátásból bármikor bármely tagország likviditása biztosítható. Az EU-nak persze most is van saját költségvetése, de ez speciális feladatokat lát el (például a közös agrárpolitikát finanszírozza), és főösszege nagyjából a tagországok GDP-jének egy százalékára rúg. A valódi közös költségvetésnek ennél sokkal nagyobbnak kellene lennie, attól függően, hogy az európai nemzetek milyen "fiskális szolidaritás"-ban állapodnak meg. Ez az egyes tagországokban jelentős új adóterheléssel járna - elvileg nem nemzeti célokra. Ez pedig avval a veszéllyel fenyegethet, hogy egy-egy ország kormánya - mondjuk olyan választások után, amelyek az integrációt kevéssé támogató, befelé forduló pártot emelnek hatalomra - beint Brüsszelnek, és nem fizeti be az adót. Nemzeti szinten az adót hatósággal, rendőrséggel, katonasággal be lehet hajtani, de Brüszszelből nem fognak elindulni a tankok, ha egyszer valahol azt mondják, hogy most éppen nincs kedvük átutalni az EU-adót, inkább kifizetnék a tanárok bérét vagy az oroszoknak a gázszámlát.
Az eurózóna válságban van, és a kiútnak még az iránya sem teljesen egyértelmű. Összeurópai megoldásra van szükség, de az eltérő helyzetben levő tagországok motivációi különbözőek, amit tovább bonyolít, hogy Németország megint méretének és gazdasági súlyának megfelelő módon szeretne Európa ügyeiben gépészkedni. Lehet, hogy a szerteágazó szándékokat csak akkor lehet összefogni, ha bekövetkezik egy olyan krízis, amilyen kicsiben a tavaszi görög eset volt, és nyilvánvalóvá teszi, hogy ha nincs összefogás, akkor csőd van, ami mindenkinek nagyon, nagyon fáj.
