Jaj, jaj, jaj, jaj, bocsánatot kérek, mondta a nagyrozvágyi presszó gyér hajú pultosa, amikor avval kísérleteztünk, hogy rendelünk, itt nem szoktak ilyesmiket kérni egyáltalán. Tekintve, hogy nem félszáraz portóit, hanem háromszor két deci szűrt almalevet, valamint kettő hideg ásványvizet kértünk, rémülete intő jelnek volt felfogható: azt üzente, ha valaki Tivadar alapján azt gondolta, már nem érheti meglepetés ebben az országban, tévedett. A múlt nyáron is jártak itt eltévedt turisták, nyugtatott meg sűrű jajgatások közben, mintegy magyarázatképpen, azoknak sem tudtam adni semmit, úgy higgye el, drága jó uram! Ahhoz képest, gondolkodtam, hogy fél órája, a tuzséri kompon - melyen éppen egy ukránnak referált a révész egy 600-as Merci mozgását illetően - még a nemzetközi maffia központjának tűnt a táj, a vendéglátás e megtört önbizalmú harcosa, kinek szavaiban kételkedni semmi okom nem volt, a zempléni néplélek enyhe frusztrációjáról árulkodott, amit láthatóan fokozott inkább, mintsem oldott volna a személyünkben testet öltő, teljesen váratlan idegenforgalom. Rendelésen, töprengtem el a családot az utcán levő nyomós kútnál megitatva, a miskolci Kismackó blokkosa hökkent meg így utoljára, amikor rum nélkül kérte reggel a kávéját valaki - igaz, kb. az is olyan sűrűn fordult elő, mint az, ezek szerint, hogy a falu határain túlról Nagyrozvágyra merészkedik valaki.
Ezek után elhihetik, fel sem kaptam már a fejem, amikor azt olvastam négy órakor Hollóházán a bolt falán, hogy errefelé fél négykor zár be a bolt. Nem, s bár a tűző napon, negyven fokban a legmagasabb rendű emberi vágyálmok netovábbját jelentő jéghideg citromos Fantáért jelentősebb pénzeszközt is beáldoztam volna, eszembe sem jutott, hogy megrugdossam az ABC belakatolt üvegajtaját, mint pár éve a tokaji írótáborban az a Kossuth-díjas író, aki jelentősebb mennyiségű furmint hatására a szálloda helyett tévedésből a városi rendőrkapitányságra követelt hajnalban azonnali, haladéktalan bebocsáttatást, a 110-es szobakulcs futva történő előhozására biztatván a fiának nevezett ügyeletest. Nem lázadtam, nem dühöngtem, akkor is csak bólintottam, pedig piszok éhes voltam, mikor arról értesültem, hogy a faluban - amiként egy önérzetes helyi lakos felemelt mutatóujjal, nyomatékkal hangsúlyozta: "jelenleg!" -
nincs
működő étterem: tábort verünk, s majd elutazunk a környék messze földön híres centrumából enni egy falatot valahová. Mindezek fényében alaposan meghökkentem volna, ha a kempingben - jelenleg - rajtunk kívül lett volna valaki, de szerencsére ott - jelenleg - élő ember nem tartózkodott, így megkönnyebbüléssel szedtem le a pókhálót a faháznak nevezett szerszámosbódé ajtaja fölül, melybe szerencsére vízszintesen épp befértem, így nem kellett a lábam éjszaka az ajtón kinyújtani. Fizessen, mondta a nő érdes hangon, két perccel az érkezés után, jelenleg, kérdeztem, jelenleg, felelte, de lehet azonnal is: nálunk így szokás, na, ezért van itt, hívtam fel a figyelmét rá, megint nem haragból, csak úgy tájékoztatásképpen, többek között ekkora forgalom.
Igen ám, de miközben a lóvét leperkálom, hallom, hogy a közeli bokorból - úgy, hogy a banya ne lássa - valaki sziszeg, jelez, sürgetően integet. Egy bajuszos férfiarc tartozott a kézhez, magam mögé néztem, hátha jött egy újabb vendég közben, de kétségkívül engem hívott, rám lesett. Szusszantam volna az út után egy másodperc erejéig, ám ez a rejtőzködő férfi nem ismert kíméletet: ahogy eltűnt az arája,
kiugrott
a lomb mögül sejtelmes mosollyal, lecsapott rám, mint a vércse, először csak kapacitált, később valósággal könyörgött és esedezett, azután már megragadott, szinte vonszolt valahová. Mint kiderült, a lovát kellett megtekinteni. Na most, azt tudni kell, hogy magam jelentős természetbarát vagyok, a gimiben biológia tagozatra jártam, de a természeten belül a hangképzésre és irányított helyváltoztatásra egyáltalán nem képes elemeket preferálom inkább, úgymint: vizek, felhők, illatos virágok, stabil törzsön nyugvó lombkoronák; állatban pedig - ha feltétlenül választani kell - a jó magasan röpködő begyes pacsirtáknál és a rájuk lecsapó ragadozó madaraknál kevésbé szeretem a nyalásra, dörgölődzésre, harapásra és rúgásra alkalmas fajokat. A szemből barátságos képpel, farkcsóválva közelítő, majd az ember mellett elkocogván hátulról hörgő szájzárral a vádlit a sípcsontig átharapó, félig kihullt szőrű avasi kutyákkal, valamint egyes borsodi lovasiskolák szelídnek mondott, a tanulót azonban az első adandó alkalommal üstökösnyi ívben ledobó, majd megtaposó példányaival folytatott évtizedes küzdelmeim pedig megtanítottak arra, hogy eredendően vagy gondos neveltetésüknél fogva, ez utóbbi két állatfaj a leggonoszabb. Így talán nem túl nehéz elképzelniük, mekkora lelkesedéssel mentem étlen-szomjan, fáradtan és büdösen, a sarkamban csaholó házőrzőt szünet nélkül szemmel tartva abba az irányba, ahol egy bizonyos rendkívüli ló volt található. Mert hogy nem egy átlagló lesz, afelől kétségem sem lehetett: miközben a hegyet másztuk, a gazda átszellemült képpel, lihegve ecsetelte az állat részletes családtörténeti vázlatba foglalt, példátlan érdemeit - mégse érjen majd az élmény sokkszerűen, készületlenül. Én meg szidtam magamban azt az áldott jó szívemet, előbb csupán érző lelkű, szolidáris áldozatnak, aztán már csak egy ritka nagy balfasznak érezve magam.
Felérkezvén a karámhoz, az előadás az izomzattal, a szőrrel, a farokkal, majd a fogakkal, a magammal folytatott belső dialógus pedig avval a megállapítással folytatódott, hogy ez egy ló, kétségtelen. Mondjon egy összeget,
förmedt
rám, amikor látta, hogy lanyhulok, s mikor erre én egyfelől izmosodó dacból, másrészt a lóvásárlási szándék elemi hiányából kifolyólag nem voltam hajlandó, bizalmasan elárulta, de csak nekem, hogy négyszázezret adnának érte Szilvásváradon. De maga nem adja?! - adtam alá a lovat én is tettetett rémülettel, mely jelenthette azt is, valósággal megijesztett a gondolat, hogy még a végén ló nélkül maradunk, ténylegesen azonban meg kívánta gyorsítani a folyamatot, hogy végezzünk mihamarabb, s mehessek már kipakolni végre, édes jó istenem, ám ez az amúgy igen erős, inas, mokány ember úgy elszörnyedt a gondolatra, hogy egy pillanatra, bocsássak meg, le kellett ülnie. Beláttam, újra csak hibáztam, a végén még elájul nekem, itt maradok kettesben a lóval, fejemet szétrúgja, aztán megesz: kinek kell ez? Aztán jobban lett hirtelen, avval fenyegetett, hogy felül rá, ha gondolom, mert így voltaképpen fogalmam nem lehet, mennyire intelligens. Dehogynem, vágtam rá abban a szúrásban, a házak felé araszolván, benne van a szemében az intelligencia, de ha nem volna, én magának akkor is mindent elhiszek, ha meg nem hiszi, hogy elhiszem, akkor majd megnézem, ha erre járok legközelebb.
Aznap éjjel azt álmodtam a sufniban, hogy a füzéri várat megtámadják a mongolok, de kiugrat a vár fokára ez a kempingtulajdonos, s a puszta látványtól fejvesztve menekül Telkibánya felé a sereg. Aztán - mint mikor egy rettentő, másnapos hajnalon tér észhez lassanként az ember - beúszott a csatazajba a tisztuló tudat széléről valami nagyon is konkrét, földi hangeffekt. Lódobogás, ismertem fel félálomban, rémülettel konstatálván, hogy mindehhez az óra az alvó feleségem karján mindösszesen hajnali fél hetet mutat. Pszt, hóóó, hőőő, Szellő, ne te, ne! - vágott fejbe az ismerős bariton, mint egy bunkó, végképp, visszavonhatatlanul, ráébresztvén, ez nem hátrál, ez nem tágít, ez nem ereszt, és nem hagy élni, míg a lovat a segge alatt is szemügyre nem veszem.
Vesztettem,
gondoltam csúnya szavaktól sem mentes tápászkodás közben, elbuktam, legyőztek, erősebb nálam a ló, s ez a végsőkig kitartó vitézivadék: semmi esélyem, hogy Hollóházát ebben az életben anélkül a dominánsan karakteres létérdekű impresszió nélkül hagyjam el, amit összeforrott duettjük mint látvány és üzenet kínálni tud. Kitámolyogtam hát borzas fejjel, hunyorogva, kábán, így végtelen szerencsémre látnom adatott, ahogy Szellő hátán csíkos pizsamában, egyenes derékkal, mint az isten, ül az emberem: rám néz, hogy biztosan látom-e, megadóan bólintok, igen, látom, vágtat egy kört, aztán lassít, megint rám néz hosszan, jelentőségteljesen, hogy fel tudom-e ésszel fogni, amit én most látok, bólintok, felfogom, mire ő üdvözült mosollyal, fölényesen biccent, na, ezt kapd ki, ehhez mit tudsz szólni, kispofám? Megáll, miként egy bronzszobor, hogy hosszú távra rögzüljön az élmény, aztán oldalba rúgja az állatot, ránt egyet a gyeplőn, lépdel, majd a bódék közt peckesen elüget. Vitézek, gondoltam, mi lehet, már a rohadt szabadságomon sem alhatok.
Keresztury Tibor
