Sydney előtt, mindenen túl (Vitray Tamás riporter)

szerző
Legát Tibor
publikálva
2000/37. (09. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Negyven éve közvetíti az olimpiai játékokat. Sydney előtt van-e önben még valamiféle drukk vagy izgalom?

Magyar Narancs: Negyven éve közvetíti az olimpiai játékokat. Sydney előtt van-e önben még valamiféle drukk vagy izgalom?

Vitray Tamás: Lehetne egy kicsit félős vagy éppen kellemes izgalom, de egyikről sem tudok számot adni. Nem akarok fontoskodónak tűnni, de ez egy munkaforma. Ráadásul olyan, hogy a siker dönti el a kommentátor "értékét". A legnagyobb csacsiságot is mondhatja valaki, ha győz a csapat vagy a versenyző, akkor a nézőkben csak az marad meg, hogy ő volt a siker krónikása. Volt nekem is olyan közvetítésem, amiről nem mondhatnám, hogy a szakma csúcsa lett volna, de mivel győzelem fűződött hozzá, mindenkiben ez az emlék maradt meg. Izgulhatnék persze még azon is, hogy a közvetítések során a technikai lehetőségek maximálisak legyenek, jó helyen legyen a monitorállás, lássam a versenypályát és így tovább. Ezek viszont azért nem okoznak izgalmat nekem, mert manapság az ilyen dolgok úgy hetven-kilencven százalékban megfelelők, a maradék harminc pedig pótolható a rutinnal.

MN: A mexikói olimpiáról szóló könyvében olvastam, hogy a közvetítés során nem lehet a kommentátor ellendrukkere egy külföldi versenyzőnek. Változott-e ez a "hozzáállás"?

VT: Alapjában véve nem. Ott egyébként arról volt szó, hogy női gerelyhajításban Németh Angéla dobott egy akkorát, amekkorát még életében soha, de hátra voltak még a nagynevű ellenfelek. Nem lehet azt mondani, hogy "jaj, istenem, csak túl ne dobják", nem drukkolhatok nyíltan a másik ellen, legfeljebb csak módjával. Az olimpia valójában egyéni verseny, más kérdés, hogy azt mindenütt a világon nemzeti üggyé duzzasztották, hogy mást ne mondjak, például a pontozással. Minden ország úgy számol, ahogy neki a legkedvezőbb, van, ahol csak az aranyérmeket nézik, van, ahol az első hat helyezést. Ahogy a legszebb.

MN: Ez már politika.

VT: A politika alaphelyzete az, hogy meg kell nyernie az embereket. Nyilvánvaló, hogy a mindenkori politika és a sport összefonódik, hiszen elég a sport mellé odaállni a sikerek egyik letéteményeseként, és az máris politikai haszon. Hogy mást ne mondjak, ott van ez a kétségbeejtően rossz magyar foci. A politikának előbb-utóbb föl kell ismernie, jó focival sokkal nagyobb előnyökhöz juthat, mint egy nyugdíjemeléssel.

MN: És az olimpiával?

VT: Szerintem tisztában vannak azzal, hogy csak módjával lehet politikai tőkét kovácsolni ebből az olimpiából. Nálunk ugyanis legalább tíz aranyérem kell ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen. Ekkora esélyünk viszont jelenleg nincs.

MN: Néhány héttel ezelőtt elbúcsúzott a Nap-Keltétől, és visszament a Magyar Televízióhoz. Pedig amikor távozott onnan, nagyon úgy tűnt, döntése végleges. Az olimpiai közvetítés lehetősége csábította vissza?

VT: Engem annak idején Peták István nyugdíjazott mint sportfőszerkesztőt, de azzal, hogy minél többet dolgozzam. Ennek nem volt akadálya, dolgoztam, míg aztán őt is leváltották, és helyébe lépett Horváth Lóránt, aki Petákhoz hasonlóan régi kolléga volt. Az történt, hogy meglehetősen könnyű kézzel bántak a műsoraimmal, ami azt jelentette, hogy hol kedden, hol csütörtökön, hol délután, hol késő este került adásba az akkori sorozatom, a Töltsön velem egy órát. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy vert műsor, mivel a néző nem tudja, mikor kerül éppen adásba. Eljött az őszi szezon, a műsorigazgató új javaslatokat kért tőlem. Tudtam, hogy borzasztó anyagi nehézségekkel küzd a Magyar Televízió, ezért egy olyan tervet adtam be, amiről úgy gondoltam, ennél olcsóbbat nem lehet találni, és mégis vonzó lehet. Ott van az archívumban negyven év termése a régi műsoraimból, vegyük elő, csinálnék egy retrospektív sorozatot úgy, hogy utánamennék a régi hősöknek, megtudnám, mi van velük mostanában. Úgy tíz-tizenkét egyórás adásra gondoltam. Azt mondták, az egészre kapok egy órát. Összesen! Akkor én megvártam a hétvégét, amikor nem volt bent senki, összecsomagoltam a holmimat, és eljöttem.

MN: Én úgy tudtam, azért hagyta ott a Magyar Televíziót, mert nem kapta meg honoráriumát.

VT: Ez a másik része a dolognak. Több mint két és fél millió forinttal tartoztak. Volt másfél éves kifizetetlen számlám is. Most mint külső munkatárs dolgozom a Magyar Televíziónál. A jelenlegi elnököt nem ismertem, még képen sem láttam. Szabó László Zsolt keresett meg, és két ajánlatot tett. Az egyik, hogy kimennék-e az olimpiára, a másik meg, hogy csinálnék-e egy olimpiai sorozatot. Vállaltam, de csak úgy, ha írásban is kapok felkérést. Megegyeztünk. A olimpiai sorozat mostanában látható a tévében. Sydneyvel kapcsolatban pedig két sportágat, a kajak-kenut és az úszást kértem, mivel ezeket szinte mindig én közvetítettem. Az elnök ezzel kapcsolatban arra kért, hogy az egyiket - "humánpolitikai okokból" - engedjem át a Jenőnek, hogy ő is közvetítsen magyar győzelmet. Így aztán lemondtam az úszásról, ha Knézy garantál ott magyar győzelmet, akkor közvetítse ő, mert én erre azért nem mernék fogadni. Persze fájt érte a szívem. Az úszás helyett viszont - ha már úgyis kint vagyok a vízi pályán - vállaltam az evezést, a megnyitót pedig nagy örömömre Gyulai Pistával közösen közvetítjük.

MN: Az anyagi oldal rendeződött?

VT: Kifizettek.

MN: Mi lesz olimpia után?

VT: Szabó László Zsolt tudott a retrospektívsorozat-ötletemről, és megkérdezte, megcsinálnám-e az olimpia után. A szerződés megköttetett huszonnégy részre, kéthetenként látható október végétől. Egyébként borzasztó érdekes találkozni a régiekkel. Az egyik műsoromban például volt egy kisfiú, aki kígyókkal foglalkozik. Nos, ez a "kisfiú" jelenleg a New York-i Columbia Egyetem tanszékvezetője. És ez csak egy a sok közül.

MN: Abban Nap-Kelte-adásban, amelyben búcsúzott, idézték Friderikusz Sándort, aki arról beszélt, hogy jelenleg Magyarországon este 7 és 10 óra között minden televízióban szemetet sugároznak. Egyetért ezzel?

VT: Amit mondok, abban van egy szemernyi önirónia is. A Magyar Televízió negyven éven át diszfunkcionálisan működött. Ebben benne van egyfelől, hogy politikailag mire használták, de én nem is erre, hanem sokkal inkább arra gondolok, hogy messze meghaladta jelentőségében azt, amit a televíziónak az emberek életében jelentenie kell. De miután itt az emberek be voltak zárva, nem járhattak külföldre, csak háromévente 70 dollárral, éppen a televízió volt az ablak a nagyvilágra. Ezenfelül valamiféle elektronikus Robin Hoodként is működött, a szegény ember bekerült a tévébe, és megkapta a nyugdíját, mert ilyen csodák történhettek akkoriban, ugyanis a politikának nem volt rossz, hogy ilyen módon szerezzen valamiféle rokonszenvet. Csakhogy a televíziózás nem erről szól. Most eljutottunk oda, hogy a tévé úgy funkcionál, ahogy általában mindenütt a világon. Az, hogy mindez az én ízlésemnek vagy Friderikusz ízlésének nem felel meg, másik dolog.

MN: De nincs alternatíva.

VT: Sehol sincs alternatíva. Amikor 1971-ben kint jártam Amerikában, rá kellett döbbennem, hogy a tévézés csupán annyi, hogy két reklám között kell valamit csinálni. Nem azt mondom, hogy ez jó, hanem hogy ez a tévé dolga. Hogy mindenfajta különösebb zászlólobogtatás nélkül szórakoztasson és informáljon. Ha ezt jól csinálja, akkor betölti a szerepét.

MN: Nálunk jól csinálják?

VT: Azt hiszem, hogy amikor az alacsonyabbnál is alacsonyabb színvonalú, harmad- és negyedosztályú dolgok, a low budgetnél is "lóbb" dolgok kerülnek képernyőre, az kizárólag a spórolás miatt van. A két kereskedelmi tévé sem dőzsöl a pénzben, lassan már hasznot kéne termelniük, a Magyar Televízió pedig kivérzett. Azzal, hogy vissza-visszahívogatja a régieket, én nem azt érzem, hogy személy szerint nélkülözhetetlen vagyok, hanem azt, hogy valaki mégiscsak fölismerte, korai volt egy ilyen mértékű generációváltást csinálni.

MN: Az ismert arcok többsége önmagától ment át a kereskedelmi tévékhez.

VT: Csakhogy lassan rá kell jönniük, hogy olyanok, mint a panelek a szerkezetben, kiemelhetők, és egy másikkal behelyettesíthetők. Bárdos Andrást elküldték az RTL Klubtól, pedig úgy tűnt, ő ott a zászlóshajó. A kereskedelmi tévéknél mindenki mindenkivel cserélhető.

MN: És a Magyar Televíziónál?

VT: Lehet, hogy tévedek, de úgy látom, az embereknek a kereskedelmi csatornákkal kapcsolatosan kezd egy kicsit elegük lenni. Most talán olyan helyzet alakult ki, hogy a Magyar Televíziónak megvan a lehetősége visszahódítani a nézőket. Ne kérdezze, mivel vagy hogyan, mert nem tudom. Amit viszont pontosan tudok, hogy nem jó alternatíva az, hogy hasonlítani akarjon. Ha van Dáridó meg a másik, aminek nem tudom, mi a címe, akkor ne kísérletezzen egy harmadikkal. Azt sem tudom, jó-e az, amire én vállalkoztam, visszaidézni valamit a régi idők szelleméből, majd elválik. Úgyis a nézők döntik el ennek a sorozatnak a sorsát. Lehet, hogy réges-rég átszoktak egy másfajta mentalitásra, sokkal kisebb igénybevételre. Amikor ezek a régi műsorok megszülettek, nem volt alternatíva, így aztán a nézők ott maradtak a képernyő előtt. Most viszont ez már nincs, az ember leül, türelmetlen, és azt mondja "mindig csak ez a nyavalygás", és átkapcsol oda, ahol éppen gyilkolnak, mert az bizserget.

MN: Túl ezen a retrospektív sorozaton, vannak-e még műsortervei?

VT: Nincsenek. Ami volt, azt mindig beadtam, amikor kérték, és az az igazság, nemcsak a Magyar Televízió kért, hanem a két kereskedelmi csatorna is. Válaszra se méltattak.

MN: Föl sem hívták, hogy "köszönjük, de inkább nem"?

VT: Az a legvalószínűbb, hogy elvesztették. Én meg nem mentem utána.

MN: Szóba se került, hogy átmegy valamelyik kereskedelmi csatornához?

VT: Szó volt róla, de csak addig, míg a kereskedelmi tévékben meg nem indult az adás. Attól a perctől fogva soha senki nem hívott.

MN: Egész munkásságára a konfliktuskerülés volt a jellemző. A könyvében olvastam, hogy az Ötszemközt című műsor például úgy ért véget, hogy "leszóltak", beszélgessen Pióker Ignáccal. Ön nem mondta, hogy nem, hanem megcsinálta a beszélgetést, aztán abbahagyta az egészet.

VT: Ha a konfliktuskeresés egyet jelent az asztalverdeséssel, akkor valóban konfliktuskerülő vagyok. Mégis az a helyzet, hogy a pályámon egyéb sem volt, csak konfliktus. A különböző találmányok vagy az orvostudománnyal összefüggő dolgok bemutatásáért mást sem kaptam, csak ökölrázást. Az lett volna a konfliktuskerülés, ha nem foglalkozom ilyesmivel. Más kérdés, hogy én nem voltam jó ökölrázásban. Én akkor sértődöm meg, amikor nekem jó, és nem akkor, amikor a másiknak. Úgy gondolom, a vitában úgy kell viselkedni, hogy ne én izgassam föl magam. Itt vagyok 68 évesen, munkaképes állapotban. A generációmból szinte egyedül. Annyiban igaza lehet, hogy vigyáztam magamra.

MN: Van valami a pályafutásában, amit szégyell?

VT: Biztosan volt olyan műsor, olyan szituáció, hogy méltatlan helyzetbe kerültem. Nekem a televízió úgy csöppent bele az életembe, és akkora ajándék volt, hogy egy vad szerelem lett belőle, ami a családi életbe, mindenbe belegázolt. És ahogy a szerelemben lenni szokott, az ember óhatatlanul olyan helyzetekbe kerül, amit esetleg szégyell kijózanodva. Az biztos, hogy nagy engedményekre nem kényszerített az élet. Nem voltam soha párttag, és ezt csak azért mondom, mert a mi szakmánkban ezt szokták általában előszedni. Azt mondhatom, adottságaim révén, meg talán a kedvező helyzet miatt, soha nem volt arra szükségük, hogy belépjek. Volt néhány gyenge kísérlet, aztán legyintettek, talán azért, mert nem voltam a napi politika közelében.

MN: És mi az, amire a legbüszkébb?

VT: Sok ilyen dolgot mondhatnék. Ezek nem dicső tettek, de nekem örömet okoznak. Hogy ma már százezres nagyságrendben csinálnak olyan műtétet, amit én mutattam be először, és amiért annak idején még meg is köveztek volna; hogy van olyan ketyere, amit ma már magától értetődően használnak az orvosok, pedig amikor képernyőre került, nem kaptam érte simogatást... Vagy amikor valakin lehetett segíteni; vagy a XI. kerületben van egy óvoda, a Fekete-fehér óvoda, ami szintén egy műsor eredménye volt.

MN: Ehhez azonban kellett az is - ahogy korábban említette -, hogy diszfunkcionálisan működjön a televízió.

VT: Gondolja el, ha most nekiveselkedünk, hogy csinálunk egy vetélkedőt, ahol óvodát lehet nyerni, hát körülröhögnének. Nem tudnék megvívni az önkormányzattal, a nevét nem mondhatnám ki. Az a rendszer másként használta ki vagy használta föl a televíziót. 1960-ban, amikor hazajöttem az olimpiáról, élménybeszámolókat tartottam. Egyszer egy kis falu mozijában volt a beszélgetés, voltak két-háromszázan, és ebben a moziban volt egy kis képernyős televízió. Mondták, itt szokta a falu a tévét nézni. Most képzelje el, mit láthatott az utolsó sor! De elhitték, hogy kinéznek a nagyvilágba. Ezzel viszont mi is torzultunk, mert a mi jelentőségünk is sokszorosa volt annak, amit a valóságos szerepünk ért.

Legát Tibor

szerző
Legát Tibor
publikálva
2000/37. (09. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra