A Zengő-ügy

Csata a csúcson

Belpol

Noha a Zengőre tervezett katonai radarállomás elleni lakossági tiltakozás eredetileg konkrét okok (az építkezés miatti tájrombolás, a sugárzástól, a telekárak drasztikus esésétől való félelem, a lokátor mint lehetséges katonai célpont) miatt indult, a protestálók mára jól kivehetően elvi síkra terelték a vitát. (Az egy kivétel talán a bazsarózsakérdés.)

A zöldszervezetek ugyanis mind erősebben hivatkoznak az alkotmányra. A Honvédelmi Minisztérium (HM) ugyanazt teszi, mint eddig: eleve védekező pozícióba kényszerülve próbálja cáfolni az ellenérdekeltek állításait. A pártok hallgatnak, bár egyes jelek szerint a Zengő melletti kiállás várható népszerűség-hozadékának néhány politikus nem tud majd ellenállni.

A szélesebb közvélemény a "zengői csata" napjaiban értesült először a tetőre telepítendő radarállomással szembeni civil ellenállásról - s gyaníthatóan magáról a projektről is. (Ez utóbbiról lásd De miről beszélünk? című keretes írásunkat.) A 2002 végén (újra)aktivizálódni kezdő, 2003 végétől pedig nagyobb fordulatszámra kapcsoló helyi tiltakozók február közepén - hazai zöldszervezetek eszmei és tevőleges támogatásával, valamint a Greenpeace nemzetközi erőinek a segítségével - polgári engedetlenségi akciók keretében akadályozták meg a telepítési munkálatok folytatását, vagyis az útépítés előkészületeit, a fakivágások megkezdését. Mivel a temészetvédelmi területekre érvényes erdészeti szabályok szerint fakitermelést október 15. és február 15. között lehet csak végezni, a tiltakozók (és a fák) időhöz jutottak. (Részletesen lásd: A mecseki láncfűrészes 1., Magyar Narancs, 2004. február 19.) Igaz, egyesek attól tartanak: az alacsony bírságszint vagy egy rendkívüli engedély a tilalmi időszakban is módot adhat a fadöntésekre, de valószínűbb, hogy (legalábbis) nyárig semmi nem történik. És nemcsak az április eleji kormánydöntés értelmében felálló tárcaközi független bizottság miatt, amely még egyszer megvizsgálja, hogy szóba jöhet-e más helyszín, hanem mert június közepén európai parlamenti választások lesznek.

Érvözön

A haladék nemcsak azért jön jól a zöldeknek, mert átmenetileg győztesnek érezhetik magukat, hanem mert rendezhetik soraikat. Bár a köztérben jobbára az ő álláspontjuk érvényesül, ez az esetek többségében nem a meggyőző, racionális érvelés, hanem az elektronikus média biztosította nyilvánosság következménye. Például a híradásokban a Zengő-ügyre szánt néhány másodpercben megjelenik egyfelől a magát a fához láncoló aktivista, esetleg egy hatásos mondat ("a minisztérium félrevezette a NATO-t is"), másfelől a honvédelmi tárca szóvivője, aki kijelenti, hogy törvényesen jártak el. A két jelenet nincs egy súlycsoportban, ez nyilvánvaló: a zöldek kommunikációs előnye manapság emiatt jelentős.

Pedig kommunikációjuk sokáig nemhogy egységesnek, de még következetesnek sem volt mondható. Néhány konkrét, eredetileg a helyiek ellenérzéseit megfogalmazó kifogásról kiderült, hogy vagy nem állja meg a helyét, vagy nem igazolható állítást fogalmaz meg. Például a sugárveszély miatti lakossági félelem (ami abszolút érthető) jószerivel már nem szerepel az ellenérvek között. Ennek minden bizonnyal oka az is, hogy amikor a HM Egészségvédelmi Intézetének 2003. februári mérési adatainem nyugtatták meg a helyieket (akik ismereteiket egy olyan háttértanulmányra alapozhatták, amely a telepítendő radar műszaki paramétereiről még semmit nem tudhatott), a minisztérium megbízásából az Országos Frederic Joliot-Curie Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet (OSSKI) is készített egy tanulmányt. Az OSSKI főbb megállapításai alátámasztják a katonai intézet adatait, pedig szimulációikban rendre a legrosszabb eshetőségeket vették figyelembe. (Eszerint a lakosságot érő sugárzás rendkívül csekély, értéke nem éri el a GSM-átjátszótornyok sugárzási értékét sem.)

A helyiek tartanak a turizmus visszaesésétől is. A környéken ugyanis - a viszonylagos jólétet biztosító bányák bezárása után - sokan a falusi turizmusból élnek vagy egészítik ki jövedelmüket. Az aggodalom megint csak érthető, de igazolni vagy cáfolni éppúgy nem lehet, mint a HM azon érvelését, hogy a radar a maga egyedi, tájba simuló építészeti megoldásával, kilátóként is hasznosítható jellegével akár a turizmus fellendüléséhez is vezethet. Német, osztrák és görög példákat említenek ilyenkor: a lokátorállomások idővel helyi látványossággá váltak. Egy állítás itt, egy ott. Az, hogy ki melyiket fogadja el, legfeljebb egyéni rokonszenv függvénye, és semmiképp sem észérvekkel eldönthető dilemma. Mindenesetre ez a szempont az "országos" zöldkommunikációban egyre kevésbé jelentős, még ha a Zengő környékiek számára változatlanul fontos is.

Egy harmadik, máig erősen élő, ugyancsak a helyiek véleményét megjelenítő kifogás a Zengő "érintetlenségének" a megőrzése. Bár az, aki akár csak egyszer járt a környéken, kapásból cáfolni képes ezt az "érintetlenséget" (a valamennyi honi turistahelyre jellemző szemét, a hivatalos és illegális fakitermelés nyomai, az erdei utakon motokrosszozó fiatalok, a tetőn éktelenkedő ocsmány betonkilátó, a pécsváradi oldal roma putritelepe és illegális szemétlerakója stb. miatt), emocionálisan ez a legmeggyőzőbb ellenérzés. Főleg, hogy a hosszúhetényiek többségénél a kezdetekkor, 1996-1997-ben is ez az érzelmi alapú elutasítás volt az első, mondhatni teljesen természetes reakció. (Pécsváradon ismereteink szerint akkoriban legalábbis közönyösen tekintettek az esetleges beruházásra. Talán mert a Zengő-csúcs tőlük van meszszebb, talán mert a település mellett régóta működik katonai lőtér.) Ennek a nemcsak érthető, de méltányolható lakossági ellenérzésnek lett aztán a szimbóluma a bánáti bazsarózsa, illetve e fokozottan védett növény megóvása - és ez ma a helyiek kezdeményezését felkaroló zöldszervezetek egyik legfőbb fegyvere is.

A kérdés az, hogy zöldoldalon a bazsarózsán kívül van-e más is. Februárban-márciusban, a Zengő-ügy kulminálásakor szinte minden napra jutott egy szenzációs közlemény vagy sajtótájékoztató. De ezekkel ugyanaz a helyzet, mint a helyi turizmus jövőjének már említett megítélésével: a környezetvédők minden állításával szembeszegezhető a HM vonatkozó állítása.

Tájékoztatás

Állandóan visszatérő elem a hiányos lakossági tájékoztatás, illetve a tiltakozók lekezelése. Herbert Tamás, a Civilek a Zengőért Mozgalom vezetője az április 7-i Népszabadságban arra panaszkodott, hogy leveleikre a sajtón keresztül érkezett válasz. A különböző környezetvédő honlapokon olvasható kronológia szerint "1997-ben Hosszúhetény Község Önkormányzata a lokátor elleni tiltakozását határozatba foglalja. A pécsváradi Várbaráti Kör tiltakozó aláírásokat gyűjtött. Ezután egészen 2003 januárjáig a területileg illetékes önkormányzatok és a lakosság sem informális, sem hivatalos tájékoztatást nem kaptak. Mivel ezáltal számukra a beruházás megvalósítása bizonytalanná vált, a titltakozás abbamaradt." Pánovits Attila jogász, a Pécsi Zöld Kör elnöke mindehhez hozzátette: "1999-2000-ben a helyi lakosok energiáit a tervezett hulladékakkumulátor-feldolgozó elleni tiltakozás kötötte le, amiből végül - az elemi felzúdulás miatt - semmi nem lett. A radarállomásról egyébként tavalyig nem volt érdemi tájékoztatás." Vay Márton, a Védegylet programvezetője lapunknak megjegyezte: többször is az volt a benyomásuk,hogy a tárca hiányosan tájékoztatja őket. "Ami sok más mellett azért is probléma, mert a katonai dolgokról csak azon adatok alapján tájékozódhatunk, amiket a katonáktól kapunk. Éppen ezért nagy annak a veszélye, hogy csőbe húznak minket. A rendelkezésünkre álló tényekből levonunk egy következtetést, arról mondjuk sajtótájékoztatón beszámolunk, aztán a minisztérium előáll, hogy ugyan már; és csak az általuk ismert tényekkel látványosan helyre tesznek minket."

A HM honlapján található információk, a minisztériumi és katonai források a képet árnyalják ugyan, de az azért kiderül: 1998 és 2002 között valóban nem volt az 1996-oshoz vagy a 2003-ashoz hasonló lakossági fórum. Azt azonban a minisztériumban határozottan cáfolják, hogy a sajtón keresztül üzengetnének. Bocskai István, a HM komunnikációs főigazgatója lapunknak elmondta: a levelekre válaszoltak, a Civilek a Zengőért Mozgalom vezetőit pedig mind a minisztériumban, mind a HM Technológiai Hivatalában fogadták. A két leginkább érintett önkormányzatnak (Hosszúhetény és Pécsvárad) mindvégig képben kellett lennie, hiszen az építkezéshez szükeséges földvásárlási, majd ennek sikertelensége nyomán a kisajátítási procedúra a hosszúhetényi önkormányzaton keresztül (is) zajlott. (Például 1999 januárjában a hosszúhetényi önkormányzat jegyzője adta ki a végleges telekfelosztási engedélyt.) A hosszúhetényi önkormányzat három tagja által jegyzett, a napokban nyilvánosságra került levél ugyancsak arról tudósít, hogy a lokátorügynek a polgármesteri hivatalban található dossziéja az elmúlt években legalább 150 oldalra hízott: azaz valótlan az az állítás, hogy a testület nem tudott a projektről. És még egy fontos mozzanat: a csúcsot megközelítő úthoz, illetve azzal összefüggésben a vezetékfektetéshez szükséges területi felhasználási engedélyt a pécsváradi és a hosszúhetényi önkormányzat adta meg 1998-ban.

A HM a négyévnyi hallgatást lapunknak az alábbiakkal indokolta: a beruházás kezdetén a jelenlegihez hasonló lakossági ellenérzésekkel nem találkoztak. Aláírásgyűjtés tényleg volt a radar ellen, de ez még a honvédségi tájékoztatások előtt zajlott. 1997 után a "papírmunka" következett: a NATO-val való tárgyalások, majd az 1999-es finanszírozási döntés után a tendereztetésen (radarbeszerzésre, objektumépítésekre) volt a hangsúly. Más forrásokból úgy értesültünk: amikor 2002. május 30-án eldőlt, hogy melyik cég szállítja a berendezést, az illetékesek jelezték a Honvédelmi Minisztériumnak, hogy időszerű volna a lakosság tájékoztatása a dolgok állásáról. A tárca azonban nem reagált; a de facto kormányváltás előtti napokban nyilván kisebb gondja is nagyobb volt egy hosszúhetényi fórumnál. Mindenesetre e nemtörődömség később sokszorosan visszaütött: amikor - már az új vezetésű HM - rászánta magát a helyiekkel való közvetlen találkozóra, lényegében tűzoltásra vállalkozott.

Törvényesség

Számos kritika érte a radarprojekt engedélyeztetési eljárásának törvényességét. Ám a zöldek érvelése ingatag alapokon nyugszik: egy adott ponton mindig előkerül a sejtetés, hogy a HM számára kedvezőtlen elsőfokú határozatok "erőteljes ráhatásra" változtak pozitív döntéssé másodfokon. "Szakmai berkekben azt beszélik"; "nem tudni, miért, de a döntést megváltoztatták" - ilyen jellegű magyarázatok olvashatók néhány környezetvédő nyilatkozatában.

A megismerhető dokumentumok alapján a helyzet a következő: a Honvédelmi Minisztérium - amely e folyamatban nem az engedélyeket kiadó, hanem az engedélyeket beszerző fél (kivéve, amikor nem, de erről alább) - az illetékes civil hatóságok (Környezetvédelmi Főfelügyelőség - KVFF, Erdészeti Hivatal, Duna-Dráva Nemzeti Park - DDNP, Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat - ÁNTSZ) valamennyi hozzájárulásával rendelkezik. Néhány esetben (például a legvitatottabbak egyikében, amikor a környezetvédelmi engedély csak negyedjére lett meg) valóban másodfokra kellett mennie a minisztériumnak. A papírokból azonban jól látszik, hogy a civil szakhatóságok folyamatosan újabb és újabb kikötésekkel járultak csak hozzá az építkezéshez:ezek eredményeként a radarállomás nem lesz elkerítve, talapzata tájbarát terméskőből lesz, az építmény helyigénye az eredeti 100x100 méterről 14x17 méteres területre zsugorodott, az elképzelt 32 méteres radar-talppontot le kellett vinni 28 méterre - és az építkezés alatt számos más megszorítást is figyelembe kell venni. (A fölvezető műút azért nem követheti végig a már meglévő erdészeti szolgálati út nyomvonalát, mert a KVFF előírta a csúcs alatti két törmelékhalom megkerülését. Nota bene: emiatt is ki kell vágni 33 fát a tetőn.)

Megalapozott a zöldek azon észrevétele, miszerint a KVFF azzal a kikötéssel engedte az építkezést, hogy "fakitermelés a csúcson nem végezhető". És mivel e nélkül képtelenség az építményt felhúzni, az állomás az engedély értelmében nem megvalósítható - hangoztatták korábban. Ma már viszont nemigen: és ez nem a zöldek hibája vagy esetleg egy "erőteljes ráhatás" következménye. Az engedély 16. pontja szerint "a létesítmény és a feltáró út létesítése során erdőterület csak a legszükségesebb mértékben vehető igénybe", illetve a következő pont a fakitermelést további szakhatósági (erdészeti) engedélyekhez köti. Vagyis egy nem túl acélosan megfogalmazott, önellentmondó iratról van szó; a dokumentum egészéből azonban világosan lejön, hogy az építkezés milyen feltételek mellett történhet.

A hosszúhetényi önkormányzat és a Civilek a Zengőért Mozgalom törvényességi felülvizsgálati kérelmekkel és beadványokkal fordult a Legfőbb Ügyészséghez (LÜ), amely az illetékes Katonai Főügyészségre (KF) továbbította ezeket. Az észrevételek ugyancsak a különböző szakhatósági határozatok - például az útépítési engedély - törvényességét vitatták. A KF "nem talált intézkedésre okot adó körülményt", mivel az engedélyeztetések során minden a szigorú törvényi előírások betartásával zajlott.

A civil mozgalmak számos nyilatkozatukban szóvá tették, hogy ezzel "a kör bezárult": katonák döntöttek a katonákról. Pedig az, hogy katonai ügyekben a Katonai Főügyészség dönt, nem valamiféle umbulda része, hanem a magyar jogrend előírása (amit az egyes zöldszervezetekben helyet foglaló jogászok, ügyvédek pontosan tudnak). Amúgy a "civil" Legfőbb Ügyészség is vizsgálódott már a radarállomás engedélyei körül: a környezetvédelmi tárca 1998-ban törvényességi felügyeleti vizsgálatot kezdeményezett az agrártárca (FVM) Erdészeti Hivatalának egy másodfokú határozatával szemben. A LÜ 1999 tavaszán hozta meg határozatát, miszerint az Erdészeti Hivatal "a törvényes rendelkezéseknek megfelelően járt el".

A zöldek szerint a lokátorépítés mindmáig legvitathatóbb mozzanata az Orbán-kormány idején hozott 40/2002-es kormányrendelet, amely a katonai és honvédelmi célú építményekre vonatkozó hatósági engedélyezési eljárást a honvédelmi szervek körébe utalta. A radartorony építési engedélyét is ennek alapján adta ki a HM IKH Építéshatósági Osztálya tavaly decemberben. "Katonák állíthatnak ki engedélyeket katonáknak, és ez ellentmond a jogállamiság elvének" - érvelnek a tiltakozók, és ebben a szellemben támadták meg a jogszabályt az Alkotmánybíróságon (AB). Az AB idén február 3-án (tíz nappal a "zengői csata" előtt) kelt határozatában elutasította a kezdeményezést: részletes indoklásában többek között kifejtette, hogy a rendelet "a jogbiztonság követelményével összhangban áll", mivel "a katonai építésügyi hatóság kizárólag a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által meghatározott működési rendben fejtheti ki tevékenységét, attól nem térhet el". A határozathoz egyetlen alkotmánybíró sem fűzött különvéleményt.

A kör valóban bezárult: már ha elfogadjuk, hogy törvényességi kérdésekben a köztársaság igazságszolgáltatási, valamint jogalkalmazó és -értelmező intézményeié az utolsó szó.

Alkotmányvédelem

Talán ezért is van, hogy a zöldstratégia az utóbbi másfél hónapban jól érzékelhetően irányt váltott: a másik fél törvénysértéseinek vagy félretájékoztató kommunikációjának (hogy például a HM becsapta volna a főfelügyelőséget vagy a NATO-t, ami tényszerűen nem igaz - lásd a keretesanyagot) hangoztatása helyett mindinkább előtérbe került az alkotmányos alapjogok védelme. A lokátorellenes szervezetek egy nagy tekintélyű személyiségtől, az Alkotmánybíróság első elnökétől kaptak ehhez muníciót. Sólyom László, a zöldügyek iránt mindig is elkötelezett jogászprofesszor - nem mellesleg a helyi demonstrálókat jogi tanácsokkal is ellátó Védegylet vezetőségi tagja - tudniillik kifejtette: az alkotmányból és a vonatkozó alkotmánybírósági határozatok szelleméből is levezethető az ellenállás jogossága. E nézetet a Védegylet képviseli a legkövetkezetesebben. Álláspontjuk egyértelmű: a tervezett lokátort ne természetvédelmi területen építsék föl (tehát a Zengőn se). "Korábban 130 lokátorállomás működött az országban, nem igaz, hogy nem lehet más megoldást találni. Azt, hogy lehetséges más helyszín, nem mi találtuk ki: ezt maga a HM állítja" - mondta lapunknak Vay Márton. A Védegylet szerint felfogásuk törvényességéhez nem férhet kétség. Egyrészt az alkotmány 18. §-a kimondja: "A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez", másrészt az AB-határozatokból világosan következik, hogy egy már elért környezetvédelmi szint alá nem lehet menni. "Egy tájvédelmi körzetben történő építkezés az elért szint romlását vonja maga után, ezt elég nehéz volna tagadni" - érvelt a Védegylet munkatársa. (A HM tájékoztatása szerint évek óta nincs már 130 állomás: jelenleg négy helyszínen 20 fix radar működik - váltott műszakban, mivel e berendezések nem képesek folyamatosan dolgozni.)

A tiltakozók reményeit növeli, hogy Lenkovics Barnabás, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa vizsgálatot indított, amelyben - lényegében a Sólyom László által kifejtettek szellemében - azt kutatja: sérti-e az alkotmányos alapjogokat a tájvédelmi körzetben tervezett NATO-beruházás. Az ombudsman az Országgyűlés honvédelmi bizottsága számára készített alkotmányjogi tájékoztatója három olyan AB-határozatra utal, amely alapján a projekt alkotmányossági próba alá vethető.

Az alkotmány azonban előírja azt is, hogy a "fegyveres erők (Magyar Honvédség, Határőrség) alapvető kötelessége a haza katonai védelme, valamint nemzetközi szerződésből eredő kollektív védelmi feladatok ellátása". Továbbá: az Európai Közösség Tanácsa direktívája "A természetes élőhelyek, valamint az állat- és növényvilág védelméről" (1992. május 21.), amelyre újabban az "EU kapujában állva" szokás hivatkozni, ugyancsak gondot okozhat a csak a maguk igazában hívőknek. Mert egyfelől előírja a természetes élőhelyek, a fokozottan védett fajok oltalmát, másfelől viszont a 6. cikkelyben világosan leszögezi: "A prioritást élvező természetes élőhelynek és/vagy prioritást élvező fajnak otthont adó terület esetében csak az emberi egészség vagy a közösség biztonságára vonatkozó megfontolásoknak, az elsődleges, kedvező környezetvédelmi hatásoknak, valamint a bizottság véleményének, illetve a magasabb közérdeket képviselő szempontoknak van helye." Amibe - érvelnek a katonák - a nemzetbiztonság szavatolása is beletartozik.

Bazsarózsa

A helyzet tehát korántsem egyértelmű: Lenkovicsnak, illetve a cikk elején említett független tárcaközi bizottságnak azt kell mérlegelnie, hogy a két alkotmányos alapjog a Zengő ügyében hogyan illeszthető össze úgy, hogy egyiket se érje aránytalanul nagy hátrány. Az ombudsman mindenesetre nem hagyott kétséget a várható eredményről. A Heti Válasznak adott márciusi interjújában oly világos vonalvezetéssel adta elő szempontjait, hogy a kérdező kolléga felvetette: "A véleménye szinte prejudikációra utal." Amit Lenkovics Barnabás nem is tagadott: "Valóban, amit elmondtam, az előrevetíti azt, hogy ajánlásomban milyen álláspontot fogok képviselni." A HM tehát nem sok jóra számíthat az ombudsmantól; kérdés, hogy a független bizottságot (amelynek tagjai a megfelelő ellenőrzések után betekinthetnek a minősített dokumentumokba is) meggyőzik-e a katonák azon érvei, amelyek előtt eddig valamennyi szakhatóság meghajolt.

Ezen érvek lényege egyébként a titkosított környezettanulmány ismeretenélkül is jól összefoglalható. (A sokat emlegetett iratok, amiknek a titkosítását a zöldek folyamatosan bírálják, értesüléseink szerint a radar hatósugarát, az esetleges árnyékolásokat - az ún. holt zónákat - és a más helyszínek katonai szempontok szerinti alkalmatlanságát - vagy jóval kisebb alkalmasságát - rögzítik szimulációkra alapozva.) A környezetvédelmi szempontokat már a tervezéskor is figyelembe vették, s a projekt előrehaladtával a lakossági kívánalmak, illetve a szakhatóságok rendelkezéseinek a teljesítése miatt ezek mind jobban előtérbe kerültek. A Zengő nemcsak katonai, de a természetben okozandó károk szempontjából is a legjobb helyszín - állítja a HM. - Lesz környezetrombolás, de korántsem visszafordíthatatlan: olyannyira nem, hogy a jelenlegi állapotokhoz képest még csak számottevő változást sem okoz a beruházás.

Függetlenül attól, hogy van jobb helyszín vagy sincs, személyes tapasztalataink alapján érthetetlennek tűnik a "jóvátehetetlen pusztulást" vizionáló álláspont. A létesítendő úthoz szükséges munkaterület részben adott a már meglévő erdészeti úttal. Amin jelenleg éppúgy nem terem semmi, mint ahogyan a 3 méter széles műúton sem fog. A bazsarózsa-védelemhez nem értünk: csak azt tudjuk, hogy annak a 2003-as szakvéleménynek a szerzője, amelyre manapság a zöldek hivatkoznak, ugyanaz a szakember, akinek a tanulmánya és útmutatásai alapján a HM a rózsaáttelepítést 2001-ben elvégezte. Az átültetett tövek nagy része elpusztult: mindenki ezt valószínűsíti (a katonák is), noha a 2003-as tanulmányíró szerint sem állapítható meg teljes bizonysággal a pusztulás mértéke. Továbbá: minden feljegyzés szerint a régi helyen újra kinőnek a tövek. S ha senki nem felejti is el megemlíteni, hogy a bánáti bazsarózsa világállományának 90 százaléka a Kelet-Mecsekben található, azt az ugyancsak a szakkönyvekben olvasható megállapítást nem citálják manapság, hogy a növény természetes élőhelyei az irtásrétek; továbbá hogy nem a tervezett műút munkaterületén van e 90 százalék valamennyi példánya. (A Civilek a Zengőért Mozgalom vezetői a HM-ben tett látogatásukkor az illetékes helyettes államtitkárt egy bazsarózsát ábrázoló fotóval lepték meg: a kép előterében a virágok, a messzi háttérben pedig a Zengő...) Az a hivatkozás, hogy a műút "kettészakítaná" a bánáti bazsarózsa élőhelyét, azért tűnik komolytalannak mindenfajta biológusi képzettség nélkül is, mert a mostani erdészútnál az aszfalt sem tud jobban kettészakítani. A csúcsra tervezett 14x17 méteres építmény a pihenőpadokon kívül két fát érint; a többi harminc kivágására az elkerülő út miatt van szükség. (És további 300-at a felvezető út építése miatt kell kidönteni.) Ez a laikus számára (így nekünk is) nagyon soknak tűnik, főleg, hogy az északi oldal eróziója természetes úton is ritkítja az állományt. Szakemberek szerint viszont mindez nem tétel az évi 200 ezer köbméteres mecseki erdőgazdálkodási számok tükrében.

Feltéve, hogy az építő cég betartja az előírásokat (és miért ne tenné - ez jóhiszeműségünk kérdése), végső soron a 347 darab (10 cm törzsvastagságot meghaladó) fa kitermelése áll szemben a honvédelmi érdekkel.

Hallgatag emberek

De miként reagálnak majd a zöldek a (még meg sem alakult) független tárcaközi bizottság jövőbeni jelentésére? Vay Márton szerint "alapfeltétel, hogy a testület jól nyomon követhetően alakítsa ki véleményét, tehát tudható legyen, hogy miként jut következtetéseire". Felvetésünkre, hogy katonai és államtitkokat nagy valószínűséggel ezután sem hoz senki nyilvánosságra - a bizottsági tagokat is kötni fogják a titokvédelmi előírások -, a programvezető azt válaszolta: "Ha ez azt fogja jelenteni, hogy terrorveszéllyel riogatással és államtitkokra hivatkozva akarnak eladni egy alibi vizsgálatot, akkor találkozunk a hegyen."

Akárhogyan is, a végső szót nem az ombudsman, nem a független tárcaközi bizottság de még csak (egyes tévhitekkel szemben) nem is a katonai lobbi mondja ki. Hanem a politika: amelynek a vezető személyiségei bátran hallgatnak (kivéve a kényszerűségből nyilatkozó - mertkörnyezetvédelmi minisztert delegáló - SZDSZ-t). Nem csoda, hiszen a választások előtt, egy jól kommunikált zöldoffenzíva közepette nemigen tanácsos ugrálni egyik pártnak sem: 1993 óta ugyanis ritka közmegegyezés övezte a kezdetben két, majd három radarállomás megépítésének a tervét (amelyek között a zengői telepítés a kezdetektől szerepelt). Ezzel együtt nem kizárt, hogy egyesek képtelenek lesznek ellenállni a csábításnak, mint ahogyan néhány szabaddemokrata már meg is szédült. Mindenesetre a zöldszervezetek értesüléseink szerint informálisan valamennyi pártot arra bátorítottak, hogy nyugodtan kovácsoljanak morális tőkét és népszerűséget a Zengőből - a környezetvédők nem fognak ennek keresztbe tenni.

B. I.

De miről beszélünk?

A tiltakozók jelszavaiban NATO-radarként emlegetett berendezésben sokan a transzatlanti világ iránti feltétlen lojalitás jelképét látják. Pedig a NATO-nak annyi a köze a Zengőre tervezett lokátorállomáshoz, hogy vállalta az építés teljes költségét, továbbá 2027-ig a karbantartás finanszírozását.

A délszláv háború tapasztalatai (Barcs tudatos szerb bombázása 1991-ben, a horvátországi és szlovéniai bevetésükkor a magyar légteret sorozatosan megsértő szerb légierő manőverei), a haderőreform keretében célként kítűzött létszám- és gazdaságossági racionalizálás együttesen vezettek a 90-es években a Nemzeti Radarbeszerzés terveihez. A projekt alapját képező 1995. szeptemberi országgyűlési határozat rendelte el a rádiólokációs rendszer fejlesztését. Ekkor két nagy teljesítményű radarról volt szó: egy Zengőre és egy Bánkútra telepítendőről, valamint arról, hogy a fejlesztés cechét a magyar költségvetés állja. A tervezésben mindvégig részt vevő forrásaink szerint amerikai és kanadai javaslatra merült föl először, hogy a mind közelibb NATO-csatlakozás és ezzel párhuzamosan a minimális feltételek teljesítése, az egységes hálózatba kapcsolódás okán az északatlanti szervezet finanszírozza a megvalósítást. A szorosan vett tervezés ekkor átadta a helyét a katonai szervezettel való intenzív tárgyalásoknak. A magyar légtér amúgy a 90-es évek közepén igencsak gyengén védett volt - többek között ezért is forszírozta a magyar vezetés az amerikai jelenlétet Taszáron. (Ráadásul a Budapestet és a Paksot korábban védő rakétaegységeket felszámolták: a politikai indokok között az is elhangzott, hogy a rakéták hadrendben tartásával "nem szabad ingerelni a szerbeket".)

Az 1999. március 12-i NATO-csatlakozást követően felgyorsultak az események: bár Kanada, Portugália és Spanyolország sokáig ellenezte, hogy a szervezet nagy összeggel támogassa a három csatlakozó ország lokátorfejlesztéseit, 1999 nyarára megszületett az egyhangú döntés. Ekkor vált visszavonhatatlanná, hogy a szervezet átvállalja a telepítés költségeit (ez nálunk 24 milliárd forint). Katonai szempontokra hivatkozva ugyanakkor azt kérte, hogy Magyarország három állomást telepítsen: így került képbe a békéscsabai helyszín. A zöldszervezetek állításával szemben a HM nem vezette félre a Környezetvédelmi Főfelügyelőséget akkor, amikor két radarról beszélt: az engedély kérésekor (de még a megadásakor is) valóban ennyiről volt szó.

A Zengőt és a bánkúti magaslatot egymástól függetlenül tartotta a legalkalmasabbnak a magyar, az amerikai és a német (Bundeswehr megbízásából készült) tanulmány. A közfelfogással ellentétben nem kizárólag a magasság a szempont. Legalább ennyire fontos a környezet: a települések közelsége, a más rádiótechnikai egységek elhelyezkedése (vagyis a zavarás kiküszöbölése), az élettani (sugárbiológiai) megfontolások, az építészeti megvalósíthatóság - ezek együttes vizsgálata alapján jelölték ki a két magaslati helyet. És ezek alapján zárták ki a szomszédos Tubest vagy Hármashegyet, amit utóbb maga a környezetvédelmi miniszter ajánlott a légvédelmi szakértők figyelmébe.

A környezetvédők vádjával szemben a magyar fél már az elején közölte a NATO-val, hogy a zengői beruházás természetvédelmi területen valósulna meg: a szervezet éppenezért adott relatíve több pénzt a magyar telepítésre. (A zengői építkezés egymaga annyiba kerül, mint a bánkúti és a békéscsabai együttvéve.)

S hogy miért kell radar és miért a Zengőre? A katonák szerint ennek több oka van: egyrészt mert innen látható be a terep a legjobban és a legkisebb magasságról (ami 2001. szeptember 11. óta igen fontos hadászati követelmény). Másrészt mert minden, már említett szempont alapján - a környezetit és a környezetvédelmit is beleértve - ez a helyszín az optimális. Harmadrészt a reakcióidő (a repülő tárgy észlelésétől a válaszlépés megtételéig) ily módon a korábbi néhány percről néhány másodpercre csökken.

És persze a gazdaságosság sem lényegtelen - állítja a HM. A zengői radart minimum két másik állandó állomással és több ún. réskitöltő mobil egységgel lehetne kiváltani. (A zengőihez hasonlóan jól azonban egyik sem "látna" - mondják a katonai szakértők.) Ez minimum 15 millárdnyi egyszeri kiadást jelentene a magyar költségvetésnek (a NATO a megállapodás értelmében csak három és nem négy radart finanszíroz), s évi rendszeres további plusz százmilliókba (esetenként milliárdokba) kerülne a fenntartás.

Neked ajánljuk