Bizonyos esetekben maga a cégalapítás is része az adócsalásnak: a gazdasági társaság gründolásának ötlete gyakorta ered efféle megfontolásból. Ha egy munkáltató nem személyeket foglalkoztat, hanem - a kor divatos fogalmával élve - alvállalkozókat, megspórolja a személyi jövedelmekhez kapcsolódó adó- és járulékterheket. A költségek lefaragásának gyakori módja lett a dolgozók cégesítése, ami nemegyszer ultimátumszerűen zajlott: az, aki nem volt hajlandó beszállni a bétézésbe, mehetett isten hírével.
Elméletileg a cég-üzemmódba kapcsolt munkavállaló is jobban jár, hiszen a saját cégétől kapott és bevallott (jellemzően minimál-) bér kisebb terheket rak a vállára. A bökkenő az, hogy a társaságok bevételét és nyereségét is adóztatják. Ilyen a sokak által - elhibázottan - bevételként felfogott általános forgalmi adó (alias áfa), a bevétel százalékában megállapított (és a cég székhelye szerinti illetékes önkormányzat által kirótt) helyi iparűzési adó, továbbá a jelenleg 18 százalékos nyereségadó, amit az eredmény alapján állapítanak meg. A dolgot nehezíti, hogy a sápok után a társaság birtokában maradó összeg további ráfordítások árán válik szabadon költhető "magánpénzzé". A hivatalos "kivonás" - bizonyos éves jövedelem alatt - 20 százalékos osztalékadóval terhelt, ám egyesek adószakértők levezetéseit citálják, amelyek szerint a cég által megkeresett 100 forintból a tulajdonos 10 forintnál is kevesebbet lát viszont. Persze csak abban az esetben, ha mindent a szabályok szerint végez.
Egy, a területet jól ismerő, sokáig ebből élő polgártársunk szerint a nyereség eltüntetésének talán
legegyszerűbb formája
az, ha a vállalkozó költséget "gyártat". Ilyenkor a cég gondterhelt - a gazdasági és pénzügyekben jellemzően járatlan, legfeljebb a megérzéseire támaszkodó - ügyvezetője a könyvelő hathatós támogatásával olyan tevékenységeket, szolgáltatásokat "rendel meg", amikért csak papíron fizet, igaz, a számla mögött amúgy sincs valós teljesítés. E számlákon általában nehezen megfogható tevékenységeket (reklámkampány és egyéb marketingszolgáltatások, üzleti terv készítése, tanácsadás, oktatási tevékenység stb.) tüntetnek fel kibocsátóik, hiszen az utólagos adóellenőrzésnél kideríthetetlen, hogy a megrendelt munkát valóban elvégezték-e, s ha igen, valóban annyit fizettek-e érte, amennyi a dokumentumon szerepel. S nehogy azt gondoljuk, hogy e téren Stadler József vagy a Fidesz közeli cégek kombinátorai a legnagyobb spílerek: az adóhivatali folklór számon tart egy olyan esetet, amikor valaki úgy csökkentette az adóalapját, hogy a Holdon vásárolt telket a megfelelő intézménytől, amiről hiteles számlát is bemutatott. (A Nagy Klasszikusokkal lapunk többször is foglalkozott. Stadlerról lásd: Magyar Narancs, 2001. február 1. és 8., március 1. és 29.; a Fidesz közeli cégekről lásd: Magyar Narancs, 2000. december 21., 2001. május 17. és szeptember 20.)
A számlakibocsátók természetesen a markukba kérik a pénzt; számlát már ötezer forinttól be lehet szerezni, gyakoribb azonban a százalékra szabott ár. Vagyis a számlán szereplő áfaértéket kérik az űrlapért, ezenfelül legfeljebb még tíz baráti százalékot. Ismerősök között szinte jelképes összegekért is gazdát cserélnek számlák, és olcsón lehet üzemanyagszámlát is szerezni, hiszen a tankoló "laikusok" jó része megelégszik a nyugtával. A bevallási időszak közeledtével viszont (amikor a zöldfülűek csapatostul jönnek rá, mekkora befizetési kötelezettség vár rájuk) megugranak a tarifák. E módszert alkalmazza egyébként a fél ország a sarki közértestől a legnagyobb cégekig.
Ami az egyik oldalon kiadás, az a kibocsátónál bevétel: ez azonban cseppet sem jelent gondot akkor, amikor a kibocsátó éppen veszteséges (hiszen akkor a negatívum erejéig bátran és büntetlenül üzletelhet). Számlát azonban nem csupán e forrásból lehet beszerezni, hanem "számlagyárból" is.
Ahhoz, hogy valaki számlagyártással keresse meg a napi betevőt, nem kell mást tennie, mint hogy besétál a cégbíróságra, ahol kiírja egy prosperáló cég adatait (ezek nyilvánosak). Ezután vesz egy számlatömböt, illetve a paraméterek alapján előállít(tat) egy pecsétet, és indulhat a termelés: boldog-boldogtalannak árulhatja a kiállított számlákat a már említett tarifáért.
Noha egyesek szerint APEH-revízió esetén e variánsnál a legkönnyebb lebukni, akadnak, akik a merészebb húzásoktól sem rettennek vissza. Nagyvonalúságra vall, ha egy létező vállalkozás valódi ügyvezetője kezd fantommegrendelések alapján kiállítani, majd értékesíteni számlákat - az adóbevallásában természetesen már nem tünteti fel az összegeket. E verziónál is elég nyilvánvaló a lebukás kockázata, hiszen egy ellenőrzés alkalmával el kellene tudni számolni ezekkel.
A C variáns a legbonyolultabb, és talán ez igényli a legnagyobb elszántságot. A vállalkozó az eladott számlák pontos összegét még az adóbevallásában is szerepelteti, de feltüntet ezzel megegyező kiadásokat is: ez utóbbiak egyetlen hibája, hogy fiktívek. Ez a megoldás
gyakran torkollik özönvízbe,
hiszen ha az APEH kutakodni kezd, a revíziót megelőzően általában víz árasztja el az irodát vagy a pincét, ahol az iratokat tartották. Persze előfordul az is, hogy az ügyvezető autóját törik fel, amelyben a tolvajok legnagyobb örömére pont ott hevernek a cégiratok. Kevesebben választják a tüzes megoldást - az inkább a biztosítási csalók módszere -, divatos viszont az Ibrahim-Tot-metódus: érkezik egy nagylelkű idegen, aki cakompakk megveszi a bűzlő boltot, majd köddé válik, hátrahagyva a ganéjt.
A Pest Megyei Bíróság ügyiratai között egyaránt bukkanhatunk lelkes amatőrök és vérprofik életműveire. Előbbiek egyik kompániája írógépen készített számlák alapján próbált több mint hatmillió forint értékű áfát visszaigényelni, ám nem számoltak az APEH éberségével. Amit viszont kijátszott például egy 1992 végén alapított, 1994 elején a cégbíróság által bejegyzett kft. A cég - amelyet jogtanácsosának kérésére 1995 szeptemberében töröltek a nyilvántartásból - 1992 novemberében jelentkezett be az adóhatósághoz, ehhez képest 1996 májusáig (megszűnése után jó fél évvel) semmifajta adóbevallást nem nyújtott be. Az ekkor a céghez kiszálló revizorok aztán - miután végighallgatták a kft. vezetőinek panaszáradatát, miszerint a cég teljes iratanyaga hónapokkal azelőtt eltűnt az ügyvezető rendelkezésére álló Mercedes 500 SE típusú személygépkocsiból, amit feltörtek - megállapították, hogy a kft. 1994-ben legkevesebb 106 millió, 1995-ben pedig minimum 1 milliárd forint áfa bevallását és befizetését mulasztotta el. A cégvezetők ekkor megpróbálták menteni a menthetőt, de a költségeik igazolására felmutatott számlák kibocsátója, mint utóbb kiderült, felszámolás alatt állt, gazdasági tevékenységet nem végzett, s az állítólag általa kibocsátott számlák hamisítványok voltak.
Az egyik szereplő okán (Benkő Péter színművész, aki ebben az igaz történetben a negyedrendű vádlottat alakítja) ország-világ megismerhette a színész és élettársa nevével fémjelzett, különösen nagy kárt okozó csalási ügyet (lásd Zabszamla című keretes írásunkat). Szintén a sajtó közreműködésének köszönhető, hogy reflektorfénybe került a Dunaferr egyik leányvállalatának számlabiznisze.
A Baranya megyében kerekedett vihar a fiktív vállalkozások által kiállított űrlapokat egészen Dunaújvárosig repítette, ahol a nemrég ránctalanító kúrán átesett, azóta a kormány tartós kezelése alatt álló
Dunaferr
acéltornyain is fennakadt néhány számlácska. A jól értesült lapok írásának hatását mutatja (a Dunaferr-közeli számlagyárról a Fejér Megyei Hírlap és a Magyar Nemzet tudósított), hogy még az APEH szóvivője, Burillák Attila is azokból szemezgetve válaszolt a Narancs kérdéseire. Tehát: a Dunaferr egyik leányvállalata, a Dunaferr Lemezalakító Kft. két alkalmazottja is attól a pécsi társaságtól vásárolt számlákat, amelyek ellen az APEH Baranya Megyei Nyomozó Hivatala eljárást indított, kezdetben banális, 70 milliónyi fiktív számla miatt. A "vállalkozók" fantomcégeket alapítottak, majd fiktív számlákat értékesítettek takarításról, reklámtevékenységről - többek között a lemezalakító kft.-nek. Így került a képbe T. Béla és S. Ottó, a lemezalakító két munkatársa. Összesen öten vannak ez ügyben előzetes letartóztatásban - tájékoztatott Burillák Attila. A hatodik, miután részletes tényfeltáró beismerő vallomást tett, öngyilkos lett. (A számlakibocsátók közül is volt, aki a letartóztatása előtti napon lett öngyilkos, s egy másikról is az hírlik, hogy megölte magát, ám az ő holttestét nem találják - ellene továbbra is nemzetközi elfogatóparancs van érvényben.)
Két másik dunaújvárosi cég is érintett: az eredetileg munkaerő-toborzásra életre hívott Technocoop Kft., valamint a Para Bt. Ez utóbbi céget szintén S. Ottó jegyzi. A három cég mintegy 600 millió forintnyi számlát fogadott be. Ezzel komoly ügyfélnek számítottak, hiszen a pécsi társaság országosan közel 1,5 milliárd forintnyi számlát értékesített. Az ügynek politikai szálai is vannak: S. Ottó korábban a szocialista Kálmán András dunaújvárosi polgármesterrel (a Dunaferr elzavart, "sikerdíjas" menedzsmentjét tömörítő Acél XXI. Kft. felügyelőbizottságának egykori elnökével) kezdett üzleti vállalkozásba, ám a közös jövő végül meghiúsult.
Jobban kirajzolódnak a politikai kontúrjai a szintén a Magyar Nemzet által leleplezett vecsési számlagyárnak. Ebben az "üzemben" ugyanis az adócsalással gyanúsított központi szereplő sógora az MSZP vecsési szervezetének ugyancsak gyanúsított elnöke. Az APEH házkutatásokat tartott, amelyek során a párt Köztársaság téri központjában is találtak fiktív számlákat; ennek oka azonban Burillák Attila szerint az, hogy a helyi szervezet könyvelését - a többi alapszervezetéhez hasonlóan - a központban gyűjtötték össze. Az MSZP elhatárolta magát az esettől, amelyben többnyire hajléktalanok nevében alapítottak cégeket. Eddig összesen csaknem 600 számlabefogadót találtak. Az űrlapokat a fantomcégek tevékenységi körére állították ki, amelyek nemegyszer híd- és alagútépítésről szóltak.
Jóllehet a feketegazdaságban a számlagyártás valódi húzóágazatnak számít, az adóhatóság csak kevés ügynek képes a végére járni. Ennek oka többek között az ügyletek bonyolultsága, ami hosszadalmas vizsgálódást igényel, de megnehezíti a bizonyítást is. Az idei első félévben az APEH által lezárt esetek összértéke csupán 7 milliárd forint volt, miközben a tavalyról erre az esztendőre áthúzódó ügyek összesített értéke mintegy 28 milliárd forint.
Bohus Péter
Csák CsongorZabszamla
A Magyar Ildikó (Benkő Péter élettársa) és három társa ügyben a vád folytatólagosan elkövetett, különösen nagy kárt okozó csalás bűntette, illetve folytatólagosan elkövetett magánokirat-hamisítás vétsége. Az előzményeket a bíróságon fellelhető ügyirat fedőlapján a "beharangozó" ekképp foglalta össze: Magyar Ildikó és Benkő Péter egy vendégházat és lovasklubot akart építeni, csak nem volt hozzá pénzük. A vád szerint a négy vádlott cégeket és egy alapítványt hozott létre, hogy Nagykovácsiban egy lovarda felépítését finanszírozza az építkezés mint beruházás költségeinek áfa-visszatérítési lehetőségeire alapozva. A cégek nem folytattak tényleges gazdasági tevékenységet, amiből jelentős bevételük származott volna. Mivel az építkezés megindításához nem volt meg a kellő forrás, a vádlottak "a szükséges pénzösszeg rendelkezésre állását hamis kölcsönszerződésekkel és hamis átutalási megbízásokkal igazolták a könyvelésekben. Az ily módon papíron megindított építkezést valójában a vállalkozók nevében kiállított hamis számlák után jogosulatlanul visszaigényelt általános forgalmi adóból finanszírozták" - áll a vádiratban.
A vádlottak nem kispályáztak: a hamis számlákon többek között az építőipar nagyágyúi, a Strabag Hungária Kft. és a Magyar Építő Rt. is szerepelnek, amelyek - a kisebb "számlakibocsátókhoz" hasonlóan - soha nem álltak kapcsolatban a vádlottak cégeivel. Csakúgy, mint az alapítvány lelkes támogatói között feltüntetett Postabank és OTP Bank, amelyek ahogy a pénzüket nem, úgy a nevüket sem adták az ügylethez. Az első- és a másodrendű vádlott - egy hamis vállalkozási szerződés erejéig - Presser Gáborral is "összeállt", akivel "együtt" film- és zenei stúdiót akartak építeni Nagykovácsiban. Mire az üzelmekre fény derült, az APEH több mint 700 millió forint áfát utalt vissza a "cégcsoportnak".
