Egotrip
Miután magamra maradtam az univerzum Küküllő utcai szegletén, teljesen magamra a földtekén, takarékos mozgássorral, megfontoltan, mégis tántoríthatatlanul, mint akiben régen érlelődő, komoly szándék munkál, s egy hatalmas szívdobbanás erejével érzi, itt a megfelelő alkalom, most kell megtennie, nem tűr már halasztást a dolog, vízszintesbe ereszkedtem, elkezdtem begyűrni egy sárga színű, kisméretű díszpárnát a gerincsérvem alá, s megpróbáltam felvenni a legelviselhetőbb pozíciót. Ezúttal sem volt laikus testvérre, könnyű léptű kiscserkészre, dalos kedvű nótafára, a középpályát percek alatt beszáguldó kulturális menedzserre szabott feladat - olyanfajta akció volt, melynek lebonyolítása a végsőkig elszánt, erős akarattal bíró tárgyszemélyen túl minimum egy jól képzett gyógytornászt s egy bivalyerős, pelyhes bajszú, mocskosszájú, ötvenes bicepszű ápolónőt feltételez. A gombócba gyűrt párnát ugyanis úgy kell elhelyezni a legfájóbb pont alatt, hogy a térdhajlatom pontosan a vásárlás másnapján - ittas állapotban történő pipázás módszerével - több helyen is kiégetett, de amúgy ízléses, csak hát lyukacsos kihúzható kanapé távolabbi karfájára essen, s evvel egy időben az ilyentájt már amúgy üres fejem a másik karfára tett zöld és téglapiros kispárnákon legyen kényelmesen nyugtatható. Ha ugyanis a fejemet nem támasztom alá ezekkel az enyhén piszkos kispárnákkal, amelyeket egyébiránt roppant nehéz mosni, mert nincs rajtuk huzat, miáltal hetekig nem száradnak ki, rossz esetben pedig bebüdösödik a bennük levő darabos szivacs, oszt´ szagolhatom, műsorzárásig szimatolhatok, honnan jön ez a csatornaszag, míg végre rájövök, ja, hát persze, a fejem alól, akkor nem látom a megfelelő szögben a televíziót. A növény bezavar, a nyak kiakad: kinek kell ez. De ha az alsó lábszáram nem lóg le az ágyról evvel párhuzamosan, a kívánt végeredmény szempontjából az se jó, mert akkor ez a csüngő testrész nem gyakorol a gerincre minimális nyújtóhatást legalább, és akkor mondhat nekem Pálffy István bármit, hiába fog ott nekem a legjobb szándékkal beszélni: úgysem tudja elnyomni a hörgésszerű ordításomat. És akkor nézhetek rá kigúvadt szemekkel, széttárt kezekkel a nagy szenvedések közben, hogy nem értem, Pista, amiket te mondol, hiába beszélsz - ordítok épp, nem hallom a híreket. Továbbá magyarázhatom az emeletről félálomban, jeges rémülettel lekóválygó családomnak, egyelőre nem kell még a mentőt hívni, adjatok egy esélyt, várjatok: keresem, csinálom, s ha tervemet - bízom, közelest - sikerre viszem, meg fogom találni a megfelelő pozíciót, a hál´ isten véges létet tűrhetővé szublimáló testhelyzetet. És ha nyerek, hogyha én itt felülkerekedek, ha a körülmények fölött, melyek - nem tagadom - jelenleg mostohák, miként egy champion, látványos győzelmet aratok, nem fogok már ordítani, mint az állat, gyerekek, akkor már jó lesz nekem; nem üvöltök, esküszöm, hogy meg sem szólalok: egy szintén zenész kolléganőt, Elisabeth Wurtzelt olvasok, s közben fél szemmel Pálffy István bácsit lesem, s e kettős figyelemelterelő stratégiának, továbbá a díszpárnának, valamint - és nem utolsósorban! - a bútorról lelógó alsó lábszár kieszközölt, szabaddá tett gravitációjának, enyhe feszítő hatásának hála, elviselhető lesz a per pillanat még elviselhetetlen fájdalom. És ha így lesz, dupla a haszon: nem kell a kórházba majd mandarint hozzatok. De ha már itt vagytok, megosztanám tivéletek abbéli véleményemet, hogy a történetnek tolókocsi lesz a vége alighanem. Jusson majd eszetekbe az a számtalan sok jégrém, focizás, síelés, mese, összebújás s egyéb sok jó cselekedet, mikor ki kell tolni a friss levegőre az öreget.
