Egy kivándorló bevándorló – Bodor Pál (Diurnus) író, publicista

  • Matkovich Ilona
  • 2017.03.13 10:20

Belpol

A nyolcvanas évek második felében tárcái a legnépszerűbb napi olvasmányok közé tartoztak, a rendszerváltás után jobbról mind élesebben támadták, és személye némely baloldali és liberális körökben is ciki lett. A jövőre nyolcvanéves Bodor Pál mesél életéről.

A nyolcvanas évek második felében tárcái a legnépszerűbb napi olvasmányok közé tartoztak, a rendszerváltás után jobbról mind élesebben támadták, és személye némely baloldali és liberális körökben is ciki lett. A jövőre nyolcvanéves Bodor Pál mesél életéről.

Magyar Narancs: 1979-ben, a román rádió és televízió magyar és német műsorainak főszerkesztőjeként döntötte el, hogy áttelepül Magyarországra. Ezt négy év múlva meg is tette. Nem félt, hogy ön után nyúlnak?

Bodor Pál: Egyfelől nem főszerkesztőként jöttem el, 1979-ben már harmadszor nyújtottam be a lemondásomat. Mivel két szívroham után voltam, ekkor elfogadták. Másrészt megtanultam kezelni a félelmeimet. Igaz: megúsztam a börtönt, nem vittek el a Duna-csatornát építeni, "csak" az egészségem ment rá az állandó stresszre. De a lehallgatásom, a körém épített besúgók, a kompromittálásom végett kinevezésem egy kínos "szakértői bizottságba" emlékeztetett rá, hogy sose felejtsek el félni.

MN: Kanyarodjunk vissza az időben! Hol és milyen nyelven végezte az iskoláit?

BP: Első elemitől érettségiig a szüleimnél éltem, Temesváron. Akkor ott nem volt magyar nyelvű fiúközépiskola. Szót se tudtam románul, tehát román elemibe írattak a szüleim, hogy a továbbiakban majd helytállhassak. A temesvári piaristáknál jártam ki a főgimnázium nyolc osztályát. S noha román tannyelvű volt az iskola, 1946-ban magyar diáklapot indítottam, a Gaudeamust, majd hamarosan a Magyar Népi Szövetség bánsági ifjúsági sajtófőnöke lettem 16 évesen. Emlékszem, hozzám mint "tapasztalt lapszerkesztőhöz" küldtek egy fiatalembert, hogy indítsuk el együtt a "Petőfivel" című ifjúsági lapot. A fiatalember Sütő András volt, kissé meghökkent a srác diáktól, aki voltam. 1948-ban már a Romániai Magyar Szó bukaresti szerkesztőségének tagjaként néhány hónap alatt rájöttem, hogy vannak a magyar szókincsnek talán csak az iskolában megtanulható reáltudományi rétegei, amelyek nálam hiányoznak. Decemberben felmondtam a lapnál, a bukaresti egyetemtől, ahová sikerrel felvételiztem, kikértem a papírjaimat, átrohantam Kolozsvárra, és átiratkoztam a Bolyaira, ugyancsak filozófia-lélektan szakra, hogy legalább az egyetemet magyarul végezzem. És még szomjasabban olvastam. Huszonegy éves voltam, mikor átkerültem az írószövetség irodalmi és művészeti hetilapjához, az Utunkhoz. Ott dolgoztam 1967 februárjáig.

MN: Amikor is visszaköltözött Bukarestbe.

BP: 1965 végén felhívott Domokos Géza, az Irodalmi Könyvkiadó nemzeti kisebbségek részlegének főszerkesztője, és közölte: őt magasabb tisztségbe nevezték ki, és engem javasolt utódjául. Nagyon haboztam, szerettem Kolozsvárt, fölfedeztem anyai őseim itteni sírjait, műveit, emlékeit - de végül igent mondtam, egyetlen feltétellel: megvolt már a két gyerekünk, csak akkor költözöm fel, ha lakást adnak. Végül csak '67 februárjában foglaltam el a főszerkesztői széket, és másfél évig ágyra jártam: 1968 végén kaptam (rossz, negyedik emeleti, lift nélküli) panellakást. Kompromisszumot persze úgy igyekszik kötni az ember, ha az ügy, amelyet képvisel, nyer ezen. Az Irodalmi Könyvkiadónál kiadott magyar könyvek száma 1966-ban mindössze 50 volt, köztük csak egyetlen új regény. A '68-ban készített, jóváhagyott terv már 128 könyvcímet tartalmazott. Új sorozatot indítottunk, köztük a monumentális Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárat; mi adtunk rá szerződést és finanszíroztuk a munkálatokat, holott erre nem is volt jogosítványunk. Ez idő tájt leadtunk egy remek magyar virágének-gyűjteményt is. Múltak a hónapok, még azt is nehezen tudtam meg, hogy a cenzúra miért tiltotta le; valaki a térképbe berajzolta a kötetben szereplő virágénekek lelőhelyeit, s "kijött", úgymond, a történelmi Magyarország térképe! Valójában: a magyar nyelvterület. Talán ezért szerepeltem irredentaként a Szeku (Securitate: a kommunista Románia titkosszolgálata - a szerk.) véleményezésében, melyre Stefano Bottoni történész bukkant, és ő küldte el nekem fénymásolatban.

MN: Hamarosan mégis elfogadta a román rádió és televízió nemzetiségi főosztályának főszerkesztői kinevezését.

BP: Arra az időszakra esett a kinevezésem, amikor Ceausüescu éppen - hinterlandja erősítésére - megjátszotta a liberalizálót. Ami illett ahhoz, hogy Románia nem engedelmeskedett a moszkvai parancsnak, nem vett részt 1968-ban Csehszlovákia lerohanásában. De a nejével 1971-ben vagy '72-ben Kínában tett látogatása után bekeményített, a rendszer egyre nacionalistább, sovinisztább lett. Csak ravaszul, taktikázva lehetett dolgozni. Azon az alapon, hogy úgymond "ellensúlyozni kell az ellenséges propagandát", sikerült heti 25 percről háromórásra növelni magyar tv-műsorunkat, mégpedig a mindenütt - tehát a moldvai csángóknál is - nézhető I. programon. Akkor országos boldogság volt, hogy megszólal a képernyő magyarul, mert addig a pesti televíziót csak a határsávban lehetett fogni. A magyar rádióadásokat is közel háromszorosukra, napi hét órára növelhettük. Persze kemény támadások is érték a szerkesztőséget. Fel is jelentettek minket, nem is egyszer. Kaláka című sorozatunk Székelyudvarhelyen fölvett csángó adására Lujzikalugyerből hívtunk csángó nótafát. A megyei első titkár azzal jelentett föl a tévé elnökénél minket, hogy "mezőgazdasági kampány teljében munkaerőt csábítunk el a megyéből". Mintha valóban ez bosszantotta volna. Nos, a nótafa egyébként a falu párttitkára volt. Mindenütt és minden percben érezhető volt a Securitate jelenléte. 1977 végén megtaláltuk lakásunkban a lehallgatókészüléket. A szerkesztőségemben rendre öt kollégám mondta el biztonságos helyen, hogy megzsarolták, és kénytelenek engedelmeskedni. A feleségemet sem kímélték. Egy iskolai barátnőjét, aki kémelhárító tiszt lett, megkérte, egyszer jöjjön vele, és mondja meg, csak üldözési mániája van-e, vagy tényleg követik. Tényleg követnek - biztosította a profi barátnő.

MN: Mit csinált, hol kapott munkát a lemondása után?

BP: A lemondásom után áthelyeztek a Romániai Magyar Szó című napilaphoz, ahol a főszerkesztő azt kérte, hogy havonta annyi flekket írjak, főleg riportban, ahány százast tartalmaz a fizetésem, ne írjak a nemzetiségi kérdésről, viszont nem kell bejárnom a szerkesztőségbe. Így 53 flekk lett a havi normám. Gondoltam, ha két hónap alatt háromhavi normát teljesítek, marad egy szabad hónapom regényt írni. Megírtam az Apám könyvét, befejeztem a Svájci villát, melyről a Böhlau Verlag erdélyi német tárgyú esszékötetében Balogh András professzor azt írta, hogy a magyar irodalom legjelentősebb regénye az erdélyi szászokról. Szépíróként ez a viszonylag csendes négy év volt életem legtermékenyebb időszaka. Visszatekintve mindenképp bölcsebb lett volna a regényírásra koncentrálnom. Tévés-rádiós kinevezésem évében, 1970-ben töltöttem be negyvenedik életévemet. Ötvenhárom évesen jöttem vissza Pestre, jövőre töltöm a nyolcvanat. Hat regényem jelent meg, ezekből három, ha jó. Igen, állandóan nyüzsögtem, kezdeményeztem, szerveztem, kritizáltam, fontoskodtam. Sajnos ilyen a természetem.

MN: Hogyan sikerült repatriálni? Hiszen akkoriban ez igen bonyolult volt, mindenféle papír kellett, protekció, engedély.

BP: Bevallom: a fiam akkor már néhány éve ide nősült. Leszázalékoltattam magam, erre számos nyomós okom volt, többek között súlyos thrombocytosisom, amit nem lehet szimulálni. Sass Géza professzorhoz küldött vele egy kolozsvári román professzor, be is feküdtem a Szabolcs utcai kórházba. Tehát látogatási útlevéllel érkeztem Pestre, bár őszintén szólva nem reméltem, hogy itt lehet maradni. Feltűnt, hogy a román követség milyen készségesen hosszabbítja meg a vízumomat - ez reményt adott. Lehet, hogy örültek: megszabadulnak tőlem, de lehet, hogy minden nyugdíjastól szívesen szabadultak. Öt és fél évet kellett várnom a magyar állampolgárságra. 1983 áprilisában érkeztem, 1988 szeptemberében kaptam meg.

MN: A romániai nemzetiségi kulturális élet exponált figurájaként tért vissza a szülővárosába, Budapestre. A bizonytalanra jött, vagy ígértek itteni szerkesztőségek segítséget, munkahelyet?

BP: Egykor a Magyar Nemzet közölte az Utunkban megjelent egyik írásomat. Az akkori főszerkesztő, Mihályfi Ernő behívatott, közölte velem, hogy ha repatriálok - tudta, hogy Budán születtem -, mindig vár a Magyar Nemzetnél egy íróasztal. 1983-ban két kéziratot vittem mutatóba utódjához, Soltész Istvánhoz, aki nyomban fölvett. De nagyon nehéz volt. A művelődési minisztérium Maros utcai vendégházában, majd a Hírlapkiadó Vállalat érdligeti üdülőjében, több alkalmi szálláson, barátoknál, rokonoknál, összesen 19 helyen aludtam-aludtunk (nemsokára megjött a feleségem is, látogatási útlevéllel). Legfontosabb pesti rokonom az unokatestvérem, Horlai Ági. Nála sokszor húztam meg magam. Ahányszor a hatvanas évek végétől Pestre látogattam, nála Erdély iránt érdeklődő kiváló értelmiségiek gyűltek össze egy-egy estére, és faggattak. Például Antall József és neje, Klára, Németh G. Béla és mások. Ezer szál kötött ide. Azért halogattam mégis az átjövetelt, mert ez volt a kényelmesebb megoldás: a menekülés. De mindinkább éreztem: a szó szellemi (és politikai) értelmében Romániában alig maradt esélyem a pozitív cselekvésre.

MN: Diurnusként kezdett publikálni a Magyar Nemzetnél. Miért használt álnevet?

BP: Az áttelepülésünk után, 1983-ban Johanna lányom tizennyolc évesen magára maradt Bukarestben. Féltettem őt. A Magyar Nemzetnél tudták: titokban kell tartani, hogy kit rejt az álnév. A lányom biztonsága érdekében elterjesztettem, hogy ha bármi történne Bukarestben vele, nemzetközi sajtótájékoztatót hívnék össze Budapesten.

MN: Erre, ugye, nem került sor?

BP: Nem, őt nem fenyegették meg, csak engem. Már Budapesten laktam, amikor meghívást kaptam egy Franciaországban rendezett menekültügyi Európa-konferenciára. Kiutazás előtt a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal feje figyelmeztetett, hogy értesüléseik szerint Párizsban merénylet készül ellenem. Csak mosolyogtam ezen: nem vagyok én olyan fontos. Megmagyarázták, hogy a Romániát elhagyó értelmiségiek táborában már csak tévés évtizedem miatt is elegen ismernek ahhoz, hogy a netán sikeres merénylet sokakat félemlítsen meg. A külügyminisztériumban megmondták, hogy a számomra foglalt szállodaszobába ne jelentkezzem be, végig a nagykövetség épületében kell laknom, követségi kocsik szállítanak majd. Így is történt. A merénylet elmaradt.

MN: Kihez szóltak Diurnus napi bejegyzései? Jól érezte magát a Magyar Nemzetnél?

BP: Azzal áltatom magam, hogy abban a kegyelmi időben, az akkori Magyar Nemzetnél eltöltött nyolc, s még inkább a Diurnus-rovatom hat éve alatt sok olvasót elértem közel kétezer jegyzetemmel. "Ha volt jelentősége a szabad gondolatnak és a szabad szónak a nyolcvanas évek végén, akkor ennek tömeges jelentőséget a Diurnus-újságírás, a Diurnus-rovat adta... Százezrek beszélnek és gondolkoznak diurnusul, anélkül, hogy sejtenék" - idézte az első Diurnus-válogatás szerkesztője, Szigethy András a fülszövegben Lengyel László előszavát. Az biztos, hogy amikor megjelent a Hisztéria szükségállapota című könyvem a romániai nemzetiségi politikáról, legalább kétszázan álltak sorba dedikálásért a Váci úti könyvesházban.

MN: Miért kellett eljönnie a Magyar Nemzettől?

BP: A lapkiadó eladósodott, állítólag ezért adták el a Magyar Nemzetet. De a Diurnus-sorozat polgári, értelmiségi és főleg nemzeti körökben annyira közkedvelt volt, hogy amikor kiderült, képtelen vagyok átállni jobbra, sokaknak csalódást okoztam.

MN: Ismét íróasztalt kellett keresnie?

BP: A Népszabadságnál folytattam Diurnusként 1991 januárjától. Abban az évben a MÚOSZ közgyűlése megválasztott elnökének. Másnap, vasárnap reggel egy azóta elhunyt avantgárd költő és publicista a Kossuth rádióban lepocskondiázott. Nem is ismertük egymást. Az egyik jobboldali párt sajtófőnöke később a szemembe mondta, hogy "folytatják a kampányt" ellenem, a "megsemmisítésemig". Akkor derült ki, hogy az avantgárd költő ott dolgozik. Ettől bizonyára függetlenül Bencsik András a lapjában rendszeresen megírta, hogy le kell mondanom.

MN: Ez közrejátszott abban, hogy három év múlva lemondott?

BP: Nem, dehogy. Főleg azért döntöttem így, mert nem voltam képes olyan kemény lépésekre, amilyenekkel a MÚOSZ-t - például érdekvédelemben - ütőképesebbé tehettem volna.

MN: Miért ment négy év múlva nyugdíjba a Népszabadságtól?

BP: 1993-ban igen súlyos gépkocsibalesetet éltem túl csodaszerűen, mikor már lemondtak rólam. Elfáradtam. Úgy éreztem, a szerkesztőségben hideg van körülöttem. Igaz, amikor ezt először mondtam, a főszerkesztő, Eötvös Pál megmutatta a szerzők népszerűségi sorrendjét egy kutatásból. Akkor éppen én voltam az első a listán. "Mit akarsz még ennél többet?" Később mégis ragaszkodtam a nyugdíjazásomhoz. Azt mondtam, remek, visszatérek a szépprózához. Ebből nem lett semmi. Noha a munkával legleterheltebb időszakban is hat regényem valamelyikét írtam.

MN: Nehéz elképzelni, hogy ezután egyedül, magába fordulva élt.

BP: A szocialista párthoz közeli, azóta megszűnt Budapesti Lapnak írtam és szerkesztettem rendszeresen. Hosszú évekig tanítottam a Havas-féle Média Intézetben, és főleg államvizsgáztattam a Bálint György Újságíró Akadémián. Tankönyv szerepét is betöltő esszékötetet írtam az újságírásról: A kíváncsiság mestersége eddig három kiadást ért meg.

MN: 2005-től Diurnus ismét naponta jelentkezik a Pallas Páholyból kinőtt Klubhálón.

BP: 2005 elejétől a Nolblog is átvette a napi tárcákat - egészen idén július végéig. Akkor elmenekültem az oldalról; bár szép olvasótáborom volt, egy szélsőjobboldali csoport rendszeresen durván támadott. De a Klubháló megmaradt. Minden reggel leülök a géphez, és estig dolgozom, noha a napi tárcán kívül nemigen rendelnek már tőlem írást. Ennek fő oka talán az, hogy egy nyilatkozatomat kiforgatva fontos internetes orgánumban megrágalmaztak, s utána még vastagabban a Magyar Nemzetben. Azzal, hogy Romániában besúgó voltam. Cáfoltam rádióban, televízióban, mindenütt, sose voltam besúgó.

MN: Mit kellett cáfolni?

BP: Fodor Sándorral és más kollégákkal addig-addig szidtuk az ötvenhatos perek vádirataiban felbukkanó, terhelő adatként szereplő vers- és prózaelemzéseket (szekus tisztek értelmeznek verseket?! - dühöngtünk), míg előbb a tartományi pártbizottság elé hívtak, és keményen letoltak, majd egy Pesten filológiát végzett román hölggyel hármasban igazságügyi szakértői bizottsággá neveztek ki minket. Összesen négy iratcsomót láttunk, az első esetében a vizsgáló tiszt, Ripeanu elmondta, hogy a szerző, D. Endre fegyveres összeesküvést szervezett. Megtalálták a gépfegyvert, és D. Endre mindezek láttán beismerő vallomást tett. A házkutatásnál ezeket a kis kéziratokat találták, jelentéktelenek, a Sárkánymese címűről D. Endre mondta el, hogy az író Nagy Istvánról szól... Összenéztünk Sándorral, láttuk, itt nincs mit tenni, gépfegyverek, mindent elismert - megírtuk az elemzést. Azt kértük, hogy lehessünk ott a tárgyaláson. Egy Gruia nevű tiszt felelt ezért, készségesen megígérte. Nos, nem hívtak meg, D. Endrét csak a mi referátumunk alapján sok évre ítélték. Följelentőjének a neve sem, a jelentései sem szerepeltek a perben. A besúgóikat nem "adták ki", hogy tovább "használhassák őket", a mienkéhez hasonló bizottságokkal akarták elvégeztetni a piszkos munkát, akár úgy is, hogy hazudtak nekik, ahogy a D. Endre esetében is aljas módon hazudtak.

MN: Mikor történt ez?

BP: Közel ötven éve. Betegei lettünk az ügynek. Máig betege vagyok. Mintegy tizennyolc-húsz évvel ezelőtt jelentkeztem a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtára akkori vezetőjénél, Kelevéz Ágnes irodalomtörténésznél, és a D. Endre-ügyet részletesen elmondtam. S azt is, hogy tán még három iratcsomóról kérték ki akkor a "szakértői" véleményünket, s noha most már nem mondták meg, ki az olvasandó kéziratok szerzője, van-e ellene valamilyen vád stb. - többé soha nem vasaltak ki belőlünk olyan szöveget, amely árthatott volna a szerzőnek. Az egyik vastag dosszié szerzőjének nagyon jellegzetes kézírását első pillanatban felismertem, a később íróként, műfordítóként közismert Veress Zoltáné volt, aki most Stockholm magyar szellemi életének egyik főszereplője. A vizsgálótiszt, bizonyos Simon Lajos volt vasúti villanyszerelő, majd kolozsvári KISZ-aktivista főleg egy általa gyanúsnak vélt mappára hívta fel a figyelmem. Könnyű volt bebizonyítani, hogy a gyanús kézirat Geo Bogza akadémikus Lenin-verse kitűnő magyar fordításának műhelyanyaga. Az összesen negyedik eset után nyilván rájöttek, hogy használhatatlanok vagyunk a számukra. De a D. Endre-história máig elviselhetetlen számomra.

MN: A fenti eseteken kívül nem keresték meg más kérésekkel?

BP: Azt kérdezi, hogyan nem lettem besúgó? Nem azért, mert én, mint aki már csúnyán megégette magát, hősiesen ellenálltam, megtagadtam, hanem (gyanítom én) azért nem kényszerítettek erre, mert a sógorom 1966 után a Központi Bizottság titkára lett és miniszter. Azt hitték, hogy Gere Mihály - akit egyébként 1944 nyarán ismertem meg, amikor kiszabadult a karánsebesi börtönből, mert fiatal magyar kőművesként részt vett az ellenállásban - ilyen helyzetben megvéd, közbelép. Nem vagyok biztos benne, hogy így tett volna. Bár nagyon szerettem ezt az embert, valószínűleg merő puritanizmusból, ami nagyon is jellemezte, nem védett volna meg, éppen, mert a rokona vagyok. Igyekszem megszerezni a szükséges igazoló papírokat attól a bukaresti hivataltól, amely ezzel foglalkozik. Legalább megtudom, hány kiló papír készült rólam egy élet folyamán.

Neked ajánljuk