és a "három csapásról"
Újabb fronton veszi fel a harcot az Orbán-kormány a velünk élő bűnözéssel: a belügyminiszter által benyújtott törvényjavaslat jelentősen emeli a kisebb értékű szabálysértések esetén kiszabható bírságok mértékét, és lehetővé teszi fiatalkorúak esetében a harminc - esetleg kilencven - napig tartó elzárást.
Magyar Narancs: A beterjesztett javaslat indoklása szerint nőtt a tulajdon elleni szabálysértések társadalmi veszélyessége, és ez különösen a kistelepülésen élőket sújtja. Mennyire reális probléma ez?
Vaskuti András: Pontos regionális vagy települési kriminálstatisztikai adatokat nem ismerek, de ha talán nincs is olyan sok eset, mint ahogy ezt néhányan láttatni szeretnék, az a kevés is sok lehet azoknak, akiket ez sértettként érint - és az állam erre hivatott szervezeteinek erre valamilyen módon reagálniuk kell. Ez az alapkérdés, és ez nem is vitatható, hiszen a megsértett rendet helyre kell állítani. Akit bármilyen jogában sérelem ér - tűnjék ez bár számunkra bagatellnek, hiszen ezekben az esetekben húszezer forint alatti értékről van szó -, joggal tart számot valamiféle elégtételre, illetve hatékonyabb védelemre. Különösen igaz ez azok esetében, akik maguk is szűkös körülmények között élnek. 'ket ezek a nem nagy értékű lopások is érzékenyen érinthetik.
MN: Az indoklás azt sugallja, hogy romlik a helyzet, holott a statisztikákból ez nem olvasható ki.
VA: Ez lehetséges, de az indoklásban az is szerepel, hogy a jelenlegi eszközrendszer, tehát a szabálysértési jognak az erre adható válasza elég szegényes. Alapvetően kétféle büntetésről van itt szó: elzárásról és pénzbírságról. A szabálysértési törvény egyéb intézkedéseinek - kitiltás, elkobzás stb. - elhanyagolható a jelentőségük. Két körről kell beszélnünk: a felnőtt és a fiatalkorú elkövetőkről - és most hagyjuk a gyermekkorúakat, akik semmilyen módon nem vonhatók felelősségre, holott nem ritka, hogy éppen velük követtetik el ezeket a cselekményeket. A jelenleg érvényes szabályozás alapján csak pénzbírság alkalmazható ezekre a cselekményekre, de a pénzbírság a fiatalkorúak vonatkozásában többnyire kiesik, hiszen túlnyomó többségüknek nincs önálló jövedelme. Az ő esetükben továbbá, szemben a felnőtt korúakkal, a kiszabott bírság annak meg nem fizetése esetén nem változtatható át elzárásra. A jogalkalmazó tehát azzal a helyzettel találta magát szemben, hogy van egy olyan elkövetői kör, amelyikkel szemben semmilyen szankció nem alkalmazható. A probléma léte különösebben nem is vitatható. Amin érdemes elgondolkodni, az erre adandó válasz.
MN: A válasz, akárcsak a Btk. módosítása esetében, a szigorítás.
VA: Szögezzük le, hogy a büntetőpolitika szempontjából nem önmagában a szigorítással van baj, sokkal inkább azzal, hogy a módosítás csak egyfajta választ ad erre a problémára, és ez mindössze abban áll, hogy a pénzbírság átváltoztatható elzárásra, illetve hogy az elzárás alkalmazható fiatalkorú elkövetővel szemben is. Ez a megoldás legalább három szempontból problematikusnak tűnik. Egyrészt sért bizonyos nemzetközi egyezményeket; másrészt ellentétes a jog belső rendszerével, és ez alatt nemcsak a szabálysértési jogot értem, hanem a komplex büntetőjogot, hiszen az csak egy véletlenszerű magyar sajátosság, hogy a büntető-, illetve a szabálysértési jog egymástól elválasztva két külön jogágat alkot - lehetne akár egy jogág is az egész. Ezért mondhatjuk, hogy vannak általános, a szabálysértési jogra is kiterjedő büntetőjogi és büntetéskiszabási elvek - és a tervezett jogszabály ezekkel is ellentétes. Harmadrészt pedig van egy, a jogszabályon belüli belső ellentét is.
MN: Akkor nézzük ezeket sorban!
VA: A fiatalkorúakkal kapcsolatosan vannak ajánlás szintű, illetve törvényben kihirdetett, kötelező erejű nemzetközi egyezmények, melyekkel, úgy tűnik, ellentétes ez a megoldási kísérlet. Az előbbi csoportba tartoznak például az ún. pekingi szabályok; számunkra azonban ennél fontosabb, mert ezt törvény is kihirdette, az ENSZ gyermekjogi egyezménye. Ennek a 37. és 40. cikkelye foglalkozik a fiatalkorúakkal kapcsolatos jogokkal. Ezen szabályok summázata nagyon röviden három pontban foglalható össze. Az egyik alapelv, hogy fiatalkorúval szemben szabadságelvonással járó szankció csak a végső eszköz lehet, tehát csak akkor lehet alkalmazni, amikor már semmilyen más eszköz nem áll rendelkezésre. A másik a fokozatosság elve: ez alapján nem lehet a legkisebb súlyú deliktumért, egy szabálysértésért rögtön a legsúlyosabb szankciót, a szabadságelvonást alkalmazni. A harmadik a nevelés elve: különösen a fiatalkorúakkal kapcsolatban kifejezetten azt írják elő a nemzetközi egyezmények, hogy az egész eljárásban a nyomozati szaktól a végrehajtásig, függetlenül attól, hogy milyen fajta szankciót alkalmaznak, a nevelési célnak kell érvényesülnie. Ha az elzárás lesz az elsődleges válasz arra, hogy a fiatalkorú elkövet mondjuk egy bolti lopást, akkor ez a szankció sokkal inkább a megtorlás, mint a nevelés eszköze lesz. Ezek az alapelvek egyébként eddig meghatározóan érvényesültek a fiatalkorúakra vonatkozó magyar büntetőjogban is, a törvényjavaslat tehát nemcsak a nemzetközi vállalásokkal, de a vonatkozó magyar büntetőpolitika alapelveivel sincs összhangban. Gondoljunk bele, hogy én ma egy fiatalkorú esetében a legsúlyosabb bűncselekményért, tehát akár emberölésért is kiszabhatok olyan büntetést, ami nem jár szabadságelvonással, ha úgy látom, hogy az egyéb szankciókkal inkább elérhető a nevelési cél. Ehhez képest kell értékelnünk az ellopott uborkáért kiszabható harminc nap elzárást.
MN: Miért jelent problémát, hogy ezekben az ügyekben nem a jegyző vagy a bíró, hanem a bírósági titkár - aki amolyan "majdnem bíró" - jár el?
VA: Ez a kérdés nemcsak a bírósági szervezetre vonatkozó jogszabályokat, hanem azokat a nemzetközi kötelezettségeinket is érinti, melyekben Magyarország vállalta, hogy fiatalkorú ügyében külön fiatalkorúak bírósága jár el. Ez a követelmény itt nem teljesül, és minthogy e tekintetben nagyon szigorúak a nemzetközi elvárások, az ENSZ illetékes szerve következő éves jelentésében ezt vélhetőleg nem is fogja említés nélkül hagyni. Ebben az esetben nem lesz elfogadható érv, hogy ez nem büntető-, hanem csak szabálysértési ügy, hiszen a megnevezéstől függetlenül a jogszabály a legsúlyosabb szankciót, a szabadságelvonást alkalmazza.
MN: Milyen belső ellentmondást hordoz a tervezett törvénymódosítás?
VA: A jelenleg érvényes jogszabály alapján ha valaki halmazatban követ el egy ilyen cselekményt, tehát mondjuk a lopás mellett rongálást is, akkor - felnőtt korúak esetében - a kiszabható 60 napos maximum fölemelkedik 90 napra, vagyis az eredeti "plafon" másfélszeresére. Ezen a 90 napon viszont fiatalkorúak esetében sem változtatott a beterjesztő, tehát az ő esetükben a 30 nap halmazat esetén szintén 90 napra emelkedik, holott ez a jogszabály belső logikája szerint az eredeti "plafon" másfélszerese, azaz 45 nap kellene legyen.
MN: Ez a "szépséghiba" tehát a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy 15 éves gyereket, aki mondjuk cseresznyelopás közben letöri a fa ágát, vagy a kerítésen bemászva összefújja a villamos oldalát, ezt a gyereket három hónapra be lehet zárni?
VA: Ha így fogadják el a beterjesztett javaslatot, akkor ez is előfordulhat - de hangsúlyozom, ez a maximum, tehát a büntetés lehet ennél jóval kevesebb, akár egy nap is. Szeretném leszögezni, hogy nem önmagában az elzárás a probléma, sokkal inkább az, hogy nem kerül be mellé nagyon sok egyéb, a fiatalkorú nevelésére szolgáló eszköz is. Azt nem lehet vitatni, hogy vannak olyan fiatalok, akikkel szemben ultima ratióként valóban szükség lehet erre az eszközre, de akkor ehhez hozzá kell rendelni a nevelési funkciót szolgáló egyéb szankciók egész rendszerét is. Nem is kellene ezeket kitalálni, hiszen a büntető anyagi jog is tartalmaz számos ilyen korszerű, a nemzetközi normáknak is megfelelő megoldást a pártfogó felügyelettől a közösségi jóvátételen keresztül a tevékeny megbánásig. Ezekben az esetekben különösen indokolt lenne a büntetőjognak ezeket az enyhébb és a nevelési célnak sokkal inkább megfelelő szankcióit alkalmazni, hiszen kézenfekvő, hogy egy kis értékű lopás vagy rongálás esetében a tevékeny megbánás - ami lehet bármilyen, a sértett számára jóvátételként elvégzett munka: akár a kert felásása vagy az említett graffiti lemosása - sokkal hatékonyabb nevelőeszköz, mint egy néhány napos elzárás. Ebben a formában tehát a jogszabály biztosan nem szolgálja a kitűzött célt, az ilyen jellegű cselekmények visszaszorítását, hacsak nem arra számítunk, hogy a problémát az elkövetők tömeges elzárásával oldjuk meg. Ha pedig az elrettentés volt a cél, akkor elmondhatjuk, hogy ez a normasértések visszaszorításának legkevésbé hatékony kriminológiai eszköze.
MN: Az új kormány eddigi intézkedései alapján úgy tűnik, hogy a prevenció és a helyreállító igazságszolgáltatás helyett a büntetőpolitikában az elrettentés és a megtorlás kerül előtérbe. Ezt mutatja többek között a Btk. "három csapás" néven elhíresült módosítása. Van-e ma olyan meghatározó szakmai műhely vagy csoport, amelyik ezt tartja a fejlődés kívánatos irányának?
VA: Én ilyet nem nagyon ismerek, és elmondhatjuk azt is, hogy a világ fejlett országaiban a büntetőjogi gondolkodás egészen más felé halad. Tudni kell, hogy a Btk. 2009-es módosítása - különösen az ún. erőszakos többszörös visszaesők esetében - már szinte minden lehetséges szigorítást beépített a törvénybe, miközben az európai országok többségében meghatározó "kettős nyomtávú" büntetőpolitika jegyében az enyhébb súlyú cselekmények esetében nagyobb hangsúlyt kaptak az elterelési technikák. Így a most elfogadott "három csapás" törvényre lényegében annyi maradt, hogy bizonyos esetekben csak életfogytig tartó szabadságvesztést lehet alkalmazni. Ez a szabály önmagában is nagyon komoly problémákat hordoz, hogy mást ne mondjak, így akár egyetlen különösen nagy értékre elkövetett rablásért, amelynek során az elkövető nyolc napon túli sérülést okozva megüti a vele szemben intézkedő rendőrt, még ha ez "első cselekmény" is, ki kell szabni az életfogytiglant - ezzel a példával egyébként Tóth Mihály professzor illusztrálta a jogszabály egyik feltűnő hibáját. Ezen túlmenően az eljáró bíró számára komoly problémát jelent, hogy nem alkalmazhatja a büntetőjog gazdag szankciórendszerét, hanem mérlegelés lehetősége nélkül, akár jobb meggyőződése ellenére is ki kell szabnia ezt a nagyon súlyos büntetést. Én és az igazságszolgáltatásban ma dolgozó többi bíró, hogy úgy mondjam, nem erre szerződtünk: a mérlegelés jogának elvonása olyan új helyzetet teremt, ami akár alkotmányossági aggályokat is felvet a bírói függetlenség értelmezésével kapcsolatban. A legsúlyosabb ítélet kiszabásának kényszere pedig feloldhatatlan morális dilemma elé állíthatja az eljáró bírót.
MN: Visszatérve a szabálysértési törvény fiatalkorúakat érintő módosítására, ha nem ez a mostani javaslat, akkor mi lenne a kívánatos megoldás?
VA: Az kétségtelen, hogy a helyzet megérett a változásra. Én már elég régóta érvelek különböző fórumokon, publikációkban amellett, hogy a fiatalkorúakat érintő összes jogszabályt, tehát a büntető-, a szabálysértési és az eljárásjogot egységesen, önálló jogszabálygyűjteményben, szaknyelven kódexben kellene kezelni; ez persze csak egy hosszabb, sok munkával járó folyamat eredménye lehet. Ezen túlmenően pedig létre kellene hozni különállóan a fiatalkorúak bíróságát. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács most foglalkozik a bírósági szervezet átalakításának gondolatával - én azt szeretném, hogy ebbe a gondolkodásba bekerüljön ez a lehetőség. Az új rendszerbe különösebb ráfordítások nélkül is beilleszthető lenne a fiatalkorúak önálló bírósági szervezete - ennek ráadásul Magyarországon a Monarchia idejéig visszanyúló hagyománya van. Ma a fejlett országok többségében a gyermekvédelemben dolgozó szervezetekkel szorosan együttműködő önálló törvényszék foglalkozik a fiatalkorúakkal, az önálló "fiatalkorú-kódex" alapján - meggyőződésem, hogy számunkra is ez lenne a fejlődés kívánatos iránya.
