Apátfalva – és Csanád megye – az első világháború után az ország szélére került, átjáróházzá vált. 1919. április 27-én a Tanácsköztársaság terrorkülönítménye elhurcolt ötven túszt a megyeszékhelyről, Makóról, ahová ugyanaznap bevonultak az antant francia, szerb, román csapatai. Ezek a hadseregek részben a franciák koordinálása mellett, részben önállóan működtek a környéken, a szerbek és a románok rivalizáltak is.
A ma 2800, akkor 5600 lakosú Apátfalva megtapasztalta a különbséget a francia és a román megszállás között. A francia csapat piaci áron fizetett az ennivalóért a gazdáknak, karszalagos népőrséget állított fel a helyiekből, fegyverrel is ellátva őket. 1919. június 17-én azonban a község feletti ellenőrzést átvette a román hadsereg. A népőrség tagjaitól elvették a fegyvert, karszalagjaikat letépték, megverték őket. Ez a megalázó bánásmód mindenkinek kijutott, aki ellent mert mondani. Lukács Béla jegyzőt a granicsárok – határőrök – parancsnoka utasította, hogy estére biztosítson telefont abba az irodába, amelyet kiválasztott magának. Amikor a tisztviselő megmondta, hogy estig ez nem fog menni, a román tiszt őt is, a tolmácsként működő Fendler Gusztáv kereskedőt is megbotoztatta.
A helyieket leginkább az döbbentette meg, hogy a románok összeíratták, kinél mennyi élelmiszer, érték van, és elkezdtek rekvirálni. Hivatalosan csak a „felesleget” vették el a katonák ellátására, valójában mindent vittek, ami szem előtt volt és értéknek látszott: élelmiszert, jószágokat, kapát, lapátot, csákányt, fűrészt, üllőt, ollót, gyalut, drótot, szöget, lakatot, villanykörtét, cséplőgépet, varrógépet, csizmát, gyerekruhát, lovas kocsit, maró szódát, cementet. A rekviráló katonák a civilek kiszolgáltatott helyzetével visszaélve saját szakállukra raboltak is. Közülük aztán egyesek hagyták magukat megvesztegetni: az elvett lovat a gazda visszavásárolhatta.
Ez többé-kevésbé így ment a többi megszállt településen is, különösen a Tiszántúlon. Ebben a magatartásban megnyilvánult az a deklarált szándék is, hogy ha már elbirtokolni nem lehet a megszállt területeket, legalább vigyék el vagy tegyék tönkre az erőforrásait.
Az apátfalviak azonban összefogtak, megtámadták a román katonaságot.
Marosvári Attila történész, levéltáros a Vérengzés Apátfalván (1919. június 23–24.). Erőszak, ellenállás és megtorlás a román katonai megszállás idején című könyvében minden áldozat és elhurcolt ember sorsát követi. Táblázatokban közli nevüket halálozásuk okával, illetve szabadulásuk időpontjával együtt. A kutatásban az motiválta – ez kiderül a könyv elején –, hogy bár ismert esetről van szó, a rendelkezésre álló források között vannak ellentmondások. Ezeket tisztázni kellett.
Az egyik visszaemlékező, Benó József plébános szerint eléggé elkeserítő volt már az is, hogy elvették az emberek javait, ám ezután „a katonák a férfiakat erőszakkal kényszerítették, hogy a kíméletlen módon elrekvirált gazdasági eszközöket a pályaudvaron bevagonírozzák (…). A román katonák a férfiakat az utcán elfogták, vagy a házukból kihurcolták és puskatussal meg ostorral hajtották őket munkára.”
A történtek miatt küldöttség utazott Makóra, majd Szegedre, a Tanácsköztársasággal szemben ellenkormányt alakító Károlyi Gyula ideiglenes kormányfőhöz, panasszal. Kiderült, a jogorvoslat, ha lesz is belőle valami, olyan hosszadalmas, hogy az elvett javak visszaszerzésére rögtön nincs lehetőség.
Az apátfalvi gazdák a vasárnapi miséről hazamenet Csikota András tanyáján összegyűlve tanácskoztak mintegy kétszázan, egyikük Királyhegyesre is átment segítséget kérni az ottaniaktól. Voltak, akik továbbra is a békés utat javasolták. Ám előző este, június 22-én az egyik tanya mellett egy kétfős román különítményt – amely belövöldözött a tanyákba, és elrejtett értékek után kutatott – lefegyvereztek és elzavartak az ottaniak. Számítani lehetett rá, hogy ez nem marad megtorlás nélkül. A csapat megindult a falu felé. A menet látott egy elhaladó lovas kocsit, amelyen román tiszt utazott. Valaki rálőtt a csapatból, de a kocsist találta el: a 66 éves, szomszéd falubeli Uglesity Milánt, aki valószínűleg szintén nem jószántából fuvarozta utasát. A román tiszt nem esett pánikba, átvette a gyeplőt és elhajtott Makó felé.
Ezzel a kocka el volt vetve.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
