Bár ebben a turbulens időszakban nem ez vitte a híreket, azért sokan olvasták meglepve, hogy június végén a belarusz rezsim váratlanul szabadon engedte Szjarhej Cihanouszki ellenzéki vezetőt, aki helyett végül felesége, az azóta már Litvániában élő, a távollátáben 13 év börtönre ítélt Szvetlana Chianouszkaja lett az ország ellenzékének arca. A 2020-ban levert felkelés és választási csalás előzöngéjeként leültetett férfi öt évet ült, 2021-ben 18 év börtönt kapott. Cihanouszkaja videón jelentette be férje szabadulását, megköszönve Donald Trumpnak, Keith Kellogg különmegbízottnak és az európaiaknak, de hozzátette, hogy továbbra is 1150 politikai fogoly van még a legendásan durva belarusz börtönök mélyén.
Cihanouszki és még tizenhárom másik politikai fogoly szabadon engedése valószínűleg maga Aljakszandr Lukasenka elnök/diktátor döntése volt, hogy ezzel is jó pontokat szerezzen Donald Trumpnál, hiszen azóta már találkozott Trump oroszügyi megbízottjával, Keith Kellogg-gal is Minszkben. A cél látványos:
Lukasenka javítaná a 2020-ban lenullázódott kapcsoaltát az amereikaiakkal,
és valószínűleg abban bízik, hogy a hozzá hasonló vezetőkkel amúgy is megengedő Trump alatt újra visszatérhet annak a hintapolitikának a közelébe, amit az 1990-es évek közepén történt hatalomra jutása és 2020 között mutatott.
fotó: MTI/EPA/Fehérorosz elnöki hivatal sajtószolgálata
Lukasenka az eredeti tervei szerint úgy vonult volna be a történelemkönyvekbe, mint aki megteremtette a belarusz államiságot, de egyúttal alternatívát kínál a többi posztszovjet országhoz képest azzal, hogy nem szakít az akkori hagyományokkal, és kifejezetten épít a nosztalgiára. Azzal kapcsolatban, hogy mire vágyik pontosan Lukasenka, érdemes átfutni azt az időszakot is, amikor közelebb volt hozzá a mostaninál: Belarusz az 1990-es évekből sokkal jobban jött ki, mint például Oroszország.
Az eszetlen privatizáció elkerülése miatt a vagyoni egyenlőtlenség mértéke még több nyugat-európai országnál is visszafogottabb arányt mutatott, tehát nem tudtak olyan óriásira nőni az oligarchák, mint például Ukrajnában. Bár gazdag ország Belarusz soha nem lett, a kiszámíthatóság – főleg a térség társadalmi katasztrófáit látva – Lukasenkát tényleg népszerű politikussá tette, miközben ő maga tudatosan építette az egyszerű kolhozelnökre hajazó imázsát, amit néha azzal erősített, hogy maga is kiment krumplit szedni.
Az elnök valódi arcát a népből kevesen láthatták, de a visszaemlékezések szerint azért elég jellemző volt, hogy még a közvetlen kollégái sem nagyon mertek a szemébe nézni közös vacsorákon, annyira rettegtek a haragjától. A belarusz társadalom azon sem háborodott fel olyan nagyon, hogy a teljes parlamentet maga alá gyűrt elnök 2004-ben eltörölte az elnöki ciklusok felső limitjét, hogy korlátlanul indulhasson újra és újra, pedig akkor már lehetett tudni, hogy a vele szoros szövetségben álló rendőrök, bíróságok, ügyészség és nyomozóhatóságok minimum félrenézéssel támogatják az illegális letartóztatásokat és kínzásokat. Rendes diktátorként persze a vele dolgozókat is rotálta, nehéz valakinek bármi hatalmi ambíciója legyen vele szemben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!