A sorsok Háza új koncepciója

Hogy nemzetközi szenzáció legyen

  • Keller-Alánt Ákos
  • 2019. október 5.

Belpol

Készül a Sorsok Háza új kiállítása, amelyről eddig nem sokat lehetett tudni, most azonban lapunkhoz eljutott egy munkaanyag. Az ebből kiolvasható elképzelés jelentős előrelépés a Schmidt Mária nevéhez köthető koncepcióhoz képest, ám az is látszik, hogy nem élvonalbeli szakértők rakták össze.

A nemzetközi (elsősorban izraeli és amerikai) nyomásnak engedve Orbán Viktor elvette a Sorsok Háza projektet Schmidt Máriától és csapatától, akik már 2013 óta dolgoztak rajta. Ez év eleje óta a Sorsok Háza kizárólagos gazdája és felelőse a Köves Slomó vezette Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH). A Köves rabbi által felkért kutatói csapat egy teljesen új koncepció kialakításába fogott.

Az új tervekről először június elején beszélt Köves, amikor azokat a Nemzetközi Holokauszt Emlékezet Szövetségnek (IHRA) bemutatta egy kétórás előadás keretében (minderről lásd: Új arcok, régi gondok, Magyar Narancs, 2019. június 20.). Az előadás tartalmáról és a Sorsok Háza új koncepciójáról nagyon kevés információ került nyilvánosságra. Most azonban eljutott lapunkhoz egy dokumentum, amely minden eddiginél részletesebb betekintést enged a Köves-féle csapat (tagjairól lásd keretes anyagunkat) elképzeléseibe. Az EMIH logójával ellátott House of Fates – Vision Document című 34 oldalas angol nyelvű anyagon 2019. május 2-i dátum szerepel. Információink szerint e dokumentum alapján készült Köves említett júniusi prezentációja. Az alábbiakban nagy vonalakban ismertetjük a dokumentum tartalmát, és azt, hogy hogyan vélekednek róla azok a történész, muzeológus és holokausztoktatási szakértők, akiknek megmutattuk. A cikk megjelenésével egy időben a magyarnarancs.hu-n teljes egészében publikáljuk a dokumentumot, mert úgy gondoljuk, hogy egy állami holokausztmúzeum létrehozását társadalmi párbeszédnek kell kísérnie. Fontos hangsúlyozni azt is, hogy ez egy vázlatos anyag, a Sorsok Háza új koncepciójának kialakítása viszont hosszú folyamat – s a dokumentum e folyamat első lépéseibe nyújt betekintést. A birtokunkban lévő anyag májusi, azóta valószínűleg előrébb tart a munka. Információink szerint a Sorsok Házával kapcsolatos feladatokon folyamatosan dolgoznak a felkért szakértők. Úgy tudjuk, az egyes részterületek felelőseinek a munkájába – Köves ígéretéhez híven – nem szólnak bele kívülről.

 

A vízió

Maga a dokumentum háromhavi munka terméke. A tervek szerint az ezt követő 4–5 hónap során készül el az ún. Master Plan, amely már tartalmazza a kiállítás főbb elemeit, azt, hogy milyen média- és interaktív eszközöket fognak használni a múzeumban, s mik lennének a Sorsok Háza főbb üzenetei. Ezután 6–8 hónapot szánnak a kiállítás részletes forgatókönyvének kialakítására; a munka e fázisába már külsős szakértők bevonását is tervezik. A kiállítás konkrét tervezésére, a kiállítandó anyagok beszerzésére, legyártására további 6 hónapot terveznek – vagyis mindezek alapján legkorábban 2021 elején nyithat meg a Sorsok Háza.

Az általunk megkérdezett szakemberektől hallott legjobb vélemény szerint a dokumentum „színvonala oké, angolja rendben van és koherens a szerkezete”, a legrosszabb értékelés pedig úgy hangzott, hogy „zagyva közhelygyűjtemény, ordít róla, hogy olyan külföldiek írták, akik nem ismerik a magyar holokauszt történetét”.

A Schmidt Mária-féle koncepció leginkább kritizált elemei kikerültek az új anyagból, a készítők erre láthatóan figyeltek. Jelentős elmozdulás a korábbiakhoz képest, hogy a kiállítás a magyarországi zsidó életet 1867-től kezdve mutatná be (ellentétben a Schmidt-féle 1938-cal, az első zsidótörvény dátumával). A Sorsok Háza fő célja, hogy a diákok megismerkedjenek a magyar történelem e fejezetével is, és hogy felkeltsék a fiatalok intellektuális és érzelmi érdeklődését a holokauszt iránt. A kiállítást 13 fő téma köré építenék: zsidó élet a holokauszt előtt; a holokausztra adott zsidó válaszok; munkatáborok; a „végső megoldás”; élet és halál a munkatáborokban; az auschwitz–birkenaui gyerekbarakk; a budapesti gettó; a budapesti zsidóság megmenekülése; magyar embermentők; nemzetközi reakciók; a felszabadulás; a zsidó élet újraépítése a háború után; a mai zsidó reneszánsz.
A kiállítás kiemelten kezeli majd a személyes visszaemlékezéseket, ezen belül a gyerekek történeteit. A dokumentum úgy fogalmaz, hogy a magyarok felelősségének elismerése mellett el kell kerülni a társadalom kollektív hibáztatását, mert az kontraproduktív lenne. Ezért hangsúlyosan kell bemutatni a magyarországi embermentőket is. A Sorsok Háza deklarált célja, hogy nemzetközi szenzáció legyen: ennek érdekében pedig nem csupán a legmodernebb 3D-s interaktív technológiát kívánják bevetni, de egy munkatábor és az auschwitzi gyerekbarakk másának a felépítését is ígérik.

 

A koncepció

Amióta kiderült, hogy az EMIH lesz a Sorsok Háza gazdája, azóta vita tárgya, hogy helyes-e, ha egy egyház felügyeli az állami holokausztmúzeumot. Ez ugyanis azt sugallja, hogy a holokauszt nem össztársadalmi kérdés, hanem a zsidók belügye. Az EMIH ráadásul a magyar zsidóságon belül kisebbségben lévő ortodox irányzatnak is pusztán egy kis szegmensét képviseli. A birtokunkban lévő dokumentum alapján nem légből kapottak az ezzel kapcsolatos aggodalmak – erre szinte az összes beszélgetőtársunk felhívta a figyelmet. A Sorsok Háza új koncepciója ugyanis a valódinál sokkal nagyobb szerepet tulajdonít a nagyon vallásos ortodoxoknak. Számos helyen úgy beszél, mintha az ortodoxia maga volna a magyar zsidóság, ami „egész egyszerűen csúsztatás és hazugság” egyik forrásunk megfogalmazása szerint. Az anyag külön hangsúlyozza például, hogy az ortodox gyerekek milyen vallásos válaszokat adtak a megpróbáltatásaikra Auschwitzban. „Ott a gyerekek túlnyomó többségét azonnal megölték, a túlélőknek pedig csak egy kis része volt ortodox. Sorsukról nagyon kevés konkrétumot tudunk ahhoz, hogy a magyar holokausztnak éppen ezt az apró szegmensét próbáljuk meg középpontba állítani” – mondta egy másik történész forrásunk.

Az kifejezetten jó döntés, hogy a magyarországi zsidók történetét már a 19. század második felétől bemutatják. „A dokumentum azonban úgy láttatja a zsidók és nem zsidók együttélését, hogy az egészen az 1930-as évek végéig békés volt, és a háború után ismét virágzásnak indult a zsidó élet Magyarországon. Mintha a népirtás »csak úgy becsúszott volna« egy teljesen idilli közös életbe, ami a háború után szintén békében folytatódott” – mondta a Narancsnak egy a korszakkal foglalkozó, névtelenséget kérő történész szakértő. Az anyagban kétszer is leírják, hogy a zsidók jogfosztása az 1930-as évek végén kezdődött, ami azt tükrözi, hogy az 1920-as numerus clausust nem tekintik cezúrának, tette hozzá. Karsai László történész szerint ugyanekkora hiba nem megemlíteni Istóczy Győző vagy Prohászka Ottokár antiszemitizmusát, ami jóval korábban megágyazott az antiszemita közhangulat magyarországi kialakulásának.

Azt szinte minden általunk megkérdezett szakember említette, hogy a gyerektúlélők középpontba helyezése továbbra is problémás – bár a Schmidt-féle elképzelésekkel ellentétben nem erre épül a teljes kiállítás. A gyerekek szerepeltetésének az indoka az, hogy velük jobban tud azonosulni a fiatal célközönség.
A szakértők egyértelmű véleménye ellenben az, hogy a gyerekáldozatok ártatlanságának a hangsúlyozása közvetve magában hordozza azt az értelmezést, hogy a felnőtt áldozatok viszont tehettek a sorsukról. Szintén a Schmidt Máriától megörökölt nézetet tükrözi az a korábban kiszivárgott tétel, amely szerint a náci és fasiszta mozgalmak létrejötte egyfajta válasz volt a „kommunista veszélyre”. Karsai szerint ez nemcsak felháborító, de konkrétan tévedés is, mert az iratban „felsorolt országokban 1933 előtt nem voltak antiszemita törvények, ahol pedig ilyeneket később bevezettek, ott zömmel a náci Németország hatására és a belföldi szélsőjobboldali, nácibarát mozgalmak nyomására tették”.

Kérdés, hogy hogyan mutatja be majd a kiállítás az embermentőket, és közülük kiket emel ki. A koncepció alapján úgy tűnik, tényleges szerepüknél jóval nagyobb súllyal szerepelhetnek a kiállításon. A Jad Vasem 867 Magyarországon tevékenykedő világ igazát sorol fel (vagyis olyan embert, aki a vészkorszakban zsidónak minősített embereknek segített), emelte ki Karsai, aki szerint arról is beszélni kellene, hogy ez a magyar társadalom egészéhez képest sok vagy kevés. A tervezet hangsúlyosan említi például id. Antall Józsefet, akinek a holokauszt idején játszott szerepe nem egyértelmű. Bár segítette a lengyel menekülteket, Antall kifejezetten antiszemita volt – hívta fel a figyelmet Karsai. „Évekkel ezelőtt Majsai Tamás publikálta a politikus levelét, amelyet a Magyarországra menekülő lengyeleket segítő szervezet vezetőinek címzett. Ebben idősebb Antall József nagyon komoly figyelmeztetést intéz hozzájuk, hogy amennyiben kiderül, hogy a lengyel menekültek között zsidók is vannak, akkor az egész segélyszervezetet föl fogja számolni.” Egy másik forrásunk úgy fogalmazott, igenis fontos bemutatni, hogy volt alternatívája a nácikkal való kollaborációnak, de nagyon vigyázni kell, hogyan helyezzük mindezt kontextusba.

 

Történelmi tévedések

A koncepcionális kérdések mellett számos történelmi tévedés, pontatlanság is szerepel a dokumentumban. Karsai László szerint a dokumentum például nem említi az 1941-es kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás több mint húszezer áldozatát sem, ellenben azt írja, a magyar zsidók deportálása csak 1944-ben kezdődött. Továbbá az anyag sugallja, „mintha lett volna érdemi zsidó ellenállás az üldöztetéssel szemben, pedig ilyenről nem beszélhetünk. Az OMZSA és a MIPI segélyszervezetek voltak, az OMIKE pedig az állástalan művészeken próbált segíteni: a deportálások ellen semmit nem tudtak tenni. Egyedül a pár tucat tagot számláló cionista mozgalom fejtett ki embermentő tevékenységet, ők mintegy 3 ezer embernek segítettek átjutni a határon, és nem 9 ezernek, mint ahogy ez az irat állítja. Ez az ellenállás mérhetetlen felnagyítása” – mondta Karsai. Hasonlóan túlzásnak tartja, hogy a Vatikán nyomás alá helyezte volna Horthyt, ahogyan a dokumentum állítja. „Írtak egy levelet, ennél több nem történt. Ráadásul a katolikus egyházi vezetők döntő többsége semmit nem csinált a magyar zsidók védelmében, kivéve néhány bátor püspököt.”

Azt is hozzátette Karsai, hogy „a dokumentum fontos eseményként említi, hogy Baky László csendőrpuccsot készített elő”, de azt Koszorús Ferenc ezredes a páncélos egységével megakadályozta. „Mára viszont bebizonyosodott, hogy ilyen puccskísérlet nem volt, a Koszorús-akció csupán egy legenda. Ráadásul Baky nevét megemlítik, de Endre Lászlóét nem, ahogy egy szó sincs Szálasi Ferencről vagy a háború utáni magyarországi felelősségre vonásokról, ami hatalmas hiányosság.”
A történész hasonlóan problémásnak látja a munkaszolgálat megjelenítését, hiszen aligha volt olyan zsidó, aki büszkén szolgált volna kényszermunkában, mint ahogy a dokumentum sugallja. „Az, hogy 50 ezer halott lett volna a munkaszolgálatban, nagyon erős túlzás. A munkaszolgálatosok döntő többsége nem ott, hanem orosz fogságban halt meg, igaz, részben azért, mert oda már nagyon legyengülve kerültek.” Karsai hibásnak tartja Radnóti Miklós történetének kiemelését is a kényszermunkánál. „Radnóti katolikusnak tartotta magát, az is volt. Ő a munkaszolgálatban viszonylag keveset szenvedett, ráadásul őt már a kényszermunka felszámolása után, a gyalogmenet során ölték meg” – tette hozzá.

Számos olyan hiba is van a dokumentumban, amit jóindulattal akár elütésnek is be lehet tudni. Ilyen például, amikor az anyag egy budapesti gettóról beszél, miközben kettő volt; Slachta Margitot mártírként említi, pedig ő 1974-ben halt meg New Yorkban – valószínűleg összekeverték Salkaházi Sárával; Baky László nevét Bakinak írják; a nyilas mozgalmat pedig vaskeresztesnek nevezik a szerzők (Arrow Cross helyett Iron Cross).

 

Múzeum és oktatás

Muzeológiai szempontból is felmerülnek kérdések a tervezettel kapcsolatban, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a munka még kezdetleges állapotban van. Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója szerint nem derül ki, mik lesznek a kiállítás földrajzi keretei. „Végig a magyarországi holokausztról beszél, de egy helyen arra utalnak, hogy a trianoni határon túli zsidókkal is foglalkoznak. Akkor a magyar ajkú zsidókról szól a kiállítás? A valaha magyar állampolgár zsidókról?” A muzeológus szerint komoly hiányosság, hogy egy szó sem esik arról, mi lesz a Sorsok Háza viszonya a meglévő infrastruktúrával. „Nem elsősorban a Zsidó Múzeumra gondolok, de ott van a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont, amely szintén a holokauszt történetét mondja el, és oktatási központ is. Miben lesz más a Sorsok Háza? Hogyan lép párbeszédbe a Magyar Nemzeti Múzeummal vagy a Hadtörténeti Múzeummal, hiszen ezek az intézmények is foglalkoznak olyan kérdésekkel, amelyekkel a Sorsok Háza is szeretne. Ezeket a kérdéseket jó volna mielőbb tisztázni.”

Különösen kényes kérdés az auschwitzi gyerekbarakk és a munkatábor másának a felépítése, erre is szinte minden forrásunk kitért. Toronyi szerint a holokauszttal foglalkozó múzeumok általános problémája, hogy tárgyi eszközökkel miként lehet közvetíteni a holokauszt traumáját, és hogy múzeumi eszközökkel ez egyáltalán lehetséges-e. „Így kezdődnek az élményparkszerű történetek, hogy megpróbálják átélhetővé tenni a gyerekbarakkot. Én nem szeretném azt senkinek átélhetővé tenni.” Toronyi szerint az is probléma, hogy nem beszél arról a dokumentum, hogy honnan fogja beszerezni a kiállítandó anyagokat, miként azt sem tudni, honnan lesznek a központi elemnek szánt filmek, visszaemlékezések. „Azt írják, hogy autentikus forrásból, de mitől lesz autentikus a forrás? Ezekkel a feladatokkal már egy kiállítás tervezésének legelején el kell kezdeni foglalkozni, mert számos olyan, akár jogi probléma is felmerülhet, amelyek megoldása hosszú időt vehet igénybe.”

Ami a forrásokat illeti, néhány visszaemlékezésre hivatkozik ugyan a dokumentum, de Karsai László szerint ezek között is akadnak problémásak. A magyar Anne Frankként is emlegetett Heyman Éva naplójáról Kunt Gergely évekkel ezelőtt bizonyította, hogy az sokkal inkább édesanyjának, Zsolt Ágnesnek a műve. Szintén kétes a forrásértéke Róth Miklós visszaemlékezéseinek Karsai szerint, mert annak hitelessége még Róth szerint sem megbízható. „Gyakran kezdi úgy a történeteit, hogy »nem emlékszem pontosan«. Tudományos körökben nem is keltett nagy visszhangot a kötet megjelenése. Van számos más, hitelesnek tekintett visszaemlékezés, amelyeket Heyman Éváé és Róth Miklósé helyett használni lehetne.”

A Sorsok Háza fő célja a holokauszt oktatása lenne, így különösen szembeötlő, hogy erről szinte egy szó sem esik a dokumentumban. „Maga az anyag nem tűnik rossz alapnak, de minden azon múlik, milyen részleteket fognak kiemelni. A legfontosabb kérdés, hogy a diákok, akik végignézik a kiállítást, mit kezdenek az élménnyel? Ha feljön egy osztály vidékről, a Sorsok Háza hogyan fogja segíteni őket abban, hogy megértsék és feldolgozzák, amit láttak? Erről egyelőre semmit nem tudni” – mondta a Narancs megkeresésére egy holokauszt oktatásával foglalkozó szakember. Ő jó megközelítésnek tartja, hogy személyes történeteken keresztül hozzák közelebb a történelmet, ahogyan azt is, hogy az „érzelmekre is hatni akarnak, nem csak az értelemre”.

Az EMIH egyelőre a kiállításról készült anyagokat is titkolja, arról eddig csak szűrt információkat hoztak nyilvánosságra. Arról azonban, hogy mi lesz az oktatási program, kik lesznek az oktatók és őket ki fogja kiképezni, semmit nem lehet tudni. Márpedig, ha a Sorsok Háza tényleg a magyar diákok tudását szeretné bővíteni, akkor az oktatásra és a képzésre kellene helyezni a legnagyobb hangsúlyt.

Káderhiány

 

A koncepció kialakításának fő felelőse Yitzhak Mais történész, nemzetközi szakértő, és  még David Marwell és Esther Farbstein. Az EMIH részéről Bodnár Dániel felügyeli a folyamatot, ő Köves Slomó jobbkeze a szervezetben. A kiállítás egyes részterületeinek felelősei Bíró Ákos, Dombi Gábor, Pelle János, Botos János, Haraszti György, Kovács Gergely, valamint Surányi András. Arról, hogy ők mennyire tekinthetők elismert szakértőnek, megoszlanak a vélemények, erről júniusi cikkünkben részletesen írtunk. Noha a birtokunkban lévő dokumentum azt állítja, magyarországi szakértőkkel is konzultáltak a munka során, a lapunknak nyilatkozó szakértők azt mondták, ők nem tudnak egyetlen olyan komolynak számító szakértőről sem, aki segítette volna a munkát. A szakember­hiányra utal az EMIH tulajdonában lévő Milton Friedman Egyetemen (MFE) kialakult botrány is. Ahogy arról a Szombat beszámolt, az egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének kutatóit be akarták vonni a Sorsok Házával kapcsolatos munkába, noha korábban az EMIH részéről megígérték, nem kell majd foglalkozniuk a múzeummal kapcsolatos ügyekkel. Amikor júniusban mégis arra kérték a kutatókat, véleményezzék a legújabb terveket, az intézet hat kutatója közül négy (Konrád Miklós, Novák Attila, Paksa Rudolf és Szécsényi András) ezt megtagadta. Gecsényi Lajos, az intézet igazgatója azonnal beadta lemondását, ő ma ügyvezető igazgatóként irányítja a munkát. Bodnár Dániel (aki az MFE elnöke is) a sajtóban ment neki a véleményezést megtagadó történészeknek, akik a Szombatban válaszoltak. A válaszcikk megjelenése után pár nappal megszüntették Novák Attila megbízatását az intézetben, mire szolidaritásból Konrád Miklós és Paksa Rudolf felmondott. Jelenleg három kutató maradt az intézetben, Szécsényi András mellett Veszprémy László Bernát, aki egyúttal a kormánybarát Migrációkutató Intézet munkatársa is, valamint Zinner Tibor, aki a Veritas Történelemkutató Intézetben is dolgozik.

Neked ajánljuk