Film

„Rodrigo”

Johann Dionnet: Az avignoni szerelmesek

  • 2025. július 23.

Kritika

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

De a hivatalos programon kívül is százával vannak előadások, nem olyan elismert, befutni, esetleg csak szórakoztatni vágyó társulatok, előadók, mutatványosok, zenészek versengenek a figyelemért. Azonban a két világ, a befutottak és kispályások között szakadék tátong. Az előbbiek lenézik talán nem is kevésbé tehetséges, csak lehetőséghez nem jutó vagy kifejezetten a szórakoztatás terepén kiteljesedő pályatársaikat – legalábbis Johann Dionnet, a polgári foglalkozását a színpadért odahagyó színész szerint, aki saját tapasztalatai alapján írta és rendezte előbb a Je joue Rodrigue (Rodrigót játszom) c. rövidfilmet (2022), majd azt továbbgondolva ezt a mostanit.

Corneille Cid c. verses drámájának főszereplője Don Rodrigo.

A dráma maga a francia klasszikus, olyan, mint nálunk a (jó két évszázaddal később keletkezett) Bánk bán. Egy neves színházban eljátszani Rodrigót maga a beérkezettség, az autogramosztogatós siker. A jobb sorsra érdemes Stéphane, a hakniszínész, hálás gyerek- és ritkás felnőttközönségek nevettetője akkor sem álmodozhatna róla, ha ismerné egyáltalán a darabot. Ő a Hugim, a betolakodó című és tartalmú bulvárdarabbal érkezett Avignonba, egy csóró társulat tagjaként, ám egy félreértés folytán a Corneille drámájával a fesztivál egyik szenzációját produkáló hírneves színház művészének hiszi őt régi ismerőse. Az évekkel korábbi workshopon még elérhetetlen szépségnek most felcsillan a szeme, amikor a szórólapot szorongató Stéphane kimondja azt az egyetlen szót, amelyet a Cidből ismer: Rodrigo. Szívesebben mondaná ő az igazat, hogy lúzer vagyok, ide lőjetek, de olyan jó, ha egyszer az életben valami sikerül. És – ha már a Bánk bán szóba került – „hátha mégis úgy lehetne”, hogy a szerelem többet ér a társadalomban (különösen a színésztársadalomban) elfoglalt pozíciónál. A lelepleződést csak elodázni lehet, keserűen mulatságos helyzetek során át, és végül egy szerelmi vallomás keretében jól beolvasni az elitista sznoboknak, akik társaságát a nem hiába ostromlott hölgy keresi.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Buli a reggeli felfrissüléstől kifulladásig – így látják az idei Szigetet a Narancs fotósai

  • narancs.hu

Meglepő fesztiválszettek, fényes nappal is csapató bulizók, rengeteg por, a koncerten épp elénk beálló ismeretlen, neonfényekkel kivilágított ösvények, napközbeni workshopok, esti koncertek, hajnalig tartó bulik és sakk a WC-ben – a Sziget az idén is pont ugyanolyan őrült, mint a korábbi években. Mutatjuk a Narancs fotósainak legjobb képeit az idei fesztiválról! 

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.