Film

„Rodrigo”

Johann Dionnet: Az avignoni szerelmesek

  • 2025. július 23.

Kritika

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

De a hivatalos programon kívül is százával vannak előadások, nem olyan elismert, befutni, esetleg csak szórakoztatni vágyó társulatok, előadók, mutatványosok, zenészek versengenek a figyelemért. Azonban a két világ, a befutottak és kispályások között szakadék tátong. Az előbbiek lenézik talán nem is kevésbé tehetséges, csak lehetőséghez nem jutó vagy kifejezetten a szórakoztatás terepén kiteljesedő pályatársaikat – legalábbis Johann Dionnet, a polgári foglalkozását a színpadért odahagyó színész szerint, aki saját tapasztalatai alapján írta és rendezte előbb a Je joue Rodrigue (Rodrigót játszom) c. rövidfilmet (2022), majd azt továbbgondolva ezt a mostanit.

Corneille Cid c. verses drámájának főszereplője Don Rodrigo.

A dráma maga a francia klasszikus, olyan, mint nálunk a (jó két évszázaddal később keletkezett) Bánk bán. Egy neves színházban eljátszani Rodrigót maga a beérkezettség, az autogramosztogatós siker. A jobb sorsra érdemes Stéphane, a hakniszínész, hálás gyerek- és ritkás felnőttközönségek nevettetője akkor sem álmodozhatna róla, ha ismerné egyáltalán a darabot. Ő a Hugim, a betolakodó című és tartalmú bulvárdarabbal érkezett Avignonba, egy csóró társulat tagjaként, ám egy félreértés folytán a Corneille drámájával a fesztivál egyik szenzációját produkáló hírneves színház művészének hiszi őt régi ismerőse. Az évekkel korábbi workshopon még elérhetetlen szépségnek most felcsillan a szeme, amikor a szórólapot szorongató Stéphane kimondja azt az egyetlen szót, amelyet a Cidből ismer: Rodrigo. Szívesebben mondaná ő az igazat, hogy lúzer vagyok, ide lőjetek, de olyan jó, ha egyszer az életben valami sikerül. És – ha már a Bánk bán szóba került – „hátha mégis úgy lehetne”, hogy a szerelem többet ér a társadalomban (különösen a színésztársadalomban) elfoglalt pozíciónál. A lelepleződést csak elodázni lehet, keserűen mulatságos helyzetek során át, és végül egy szerelmi vallomás keretében jól beolvasni az elitista sznoboknak, akik társaságát a nem hiába ostromlott hölgy keresi.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.