Ozzy, akit először Johnnak neveztek el

Zene

Elsősorban a bulvársajtónak köszönhető, hogy az elmúlt harminc évben Ozzy Osbourne nevét Magyarországon is szinte mindenki ismerte – azok is, akik életükben nem voltak rockkoncerten. A hetvenes évek elején azonban hiába jutott a Black Sabbath elég hamar a csúcsra, a magyar sajtó nem vett róla tudomást.

A hatvanas évek popkulturális eseményeit a hatalmas tömegigény ellenére is legfeljebb kiskanállal adagolta a hazai sajtó, ráadásul meglehetős fáziskéséssel. Mindennél többet mond, hogy beatlemania alapművét az 1964-es A Hard Day’ Nightot Egy nehéz nap éjszakája címmel 1968-ban vetítették először Magyarországon – amikor Lennonék már nem koncerteztek, és legszívesebben letagadták volna azokat frizurákat és öltönyöket, amelyekben négy évvel korábban bohóckodtak. Angolszász könnyűzenei híreket (pozitív kicsengéssel) csak a Magyar Ifjúság, az Ifjúsági Magazin és a Világ Ifjúsága című lapok közöltek legfeljebb két-három oldalon.  A magyar fiatalok „naprakész” információkhoz leginkább a hazai zenekarok révén jutottak, melyeknek elszánt tagjai fülüket a rádiókészülékekre tapasztva a Radio Luxembourg vagy Szabad Európa adásaiból próbálták lekoppintani az aktuális slágereket, hogy már másnap játszhassák valamelyik klubban. Egy-egy külföldi előadó vagy zenekar itthoni sikere gyakran annak volt köszönhető, hogy valakinek a kedvenceivé váltak. A hőskorban az Illés a Beatleshez, az Omega a Rolling Stoneshoz volt köthető, míg Radics Béla Jimi Hendrixbe szerelmesedett bele; valószínű, hogy nélküle a gitáros zseni nevét (és nem a zenéjét) csak 1970-ben bekövetkezett halála után ismerhette volna meg a magyar közönség – akkor is legfeljebb rövid nekrológ formájában.

Ennek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy a Black Sabbath berobbanása az 1970-es évek elején nem igazán érte el az akkoriban formálódó magyar popsajtó ingerküszöbét. A rádióban nem lehetett őket hallgatni, az újságokban csak elvétve írtak róluk, ha egyáltalán. Az Arcanum találatai alapján 1969-1977 között – vagyis a zenekar legfontosabb időszakában – a Black Sabbath „kifejezés” legfeljebb tizenöt alkalommal fordult elő a magyar (és a határon túli magyar) sajtóban, de ezekből is semmi nem tudhattunk meg az együttesről, Ozzy Osbourne (és a többiek) nevét egyszer sem írták le.

Elsőként 1970 novemberében szerepelt magyar újságban a Black Sabbath. Egy angol hangszerkereskedő, Andrew Terry tesz említést róluk, akit a Budapesti Nemzetközi Vásáron talált meg a Pest Megyei Hírlap riportere. Terry abban a reményben érkezett Budapestre, hogy gitárerősítőket adjon el, és hegedűket vásároljon. A vásár színes forgatagában bóklászó riporter búcsúkérdése így hangzott: „Ön fiatal ember, mi a véleménye az angol popzenéről?” – mire Terry: „ Kedvencem a Beatles, a Herman’s Hermits. Az újak közül – ezek Magyarországon még ismeretlenek – szeretem, és természetesen cégemmel együtt patronálom John Hiseman’s Colosseum, Idle Race, Black Sabbath, Trapeze, Xhol Caravan (NSZK) együtteseket.”

Az viszont csak a Bukarestben megjelenő A Hét című lap 1971. január 8-án megjelenő számából volt tudható, hogy a Black Sabbath hard-rockot játszik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.