Mint egy bipoláris kórban szenvedő, úgy váltakozik a rendszerellenzéki tömegek hangulata, hol mély (bár egyre oldódó) pesszimizmus, hol túláradó derűlátás jellemzi. Mi lesz, ha a rezsim „kitalál valamit”, meg amúgy is ott a kisfalvak a maguk megingathatatlan Fidesz-pártiságával és marad a fennálló. Aztán mi lesz, ha a Tisza egyedül nyer, mindjárt kétharmaddal – a hatályos szabály alapján ehhez nem kell sok, mint tudjuk -, nyakunkon egy újabb autoriter rendszer. És legfőképpen az a félelem igazgat, hogy „sima” győzelem után marad a rengeteg „kétharmados fickó”, akik derékig bebetonozva ott tesznek keresztbe, ahol tudnak, a „családhoz” kilopott vagyonból pedig könnyedén finanszírozzák tovább az ellenzékbe szorult pártot. Amely a szinte kilátástalan gazdasági helyzetben tehetetlen kormányt rövidesen megbuktatja és Orbán diadalmasan ismét bevonul a Kremlinitába. Mindegyik érvelhető és érthető felvetés.
Azt érdemes ismét leszögezni, hogy még nem dőlt el semmi. Változatlanul érvényes megállapítás, hogy a meccs eredményét az egyéni választókerületekben fogják kiküzdeni, ahogyan erre korábbi írásunkban felhívtuk a figyelmet. A Narancsnak a múlt héten adott nagyszerű interjúban Szabó Andrea választásszociológus általánosságban is igyekezett oltani a felhevült várakozásokat. A rezsim eresztékei azonban jól láthatón recsegnek, amit legszembetűnőbben maga Orbán ismer el azzal, hogy szinte haza se megy, egyik baráti fotőjből a másik stúdiószékig rohangál úgynevezett interjúkat adni (kormányozni eddig se méltóztatott, ettől tehát nem vész el az idő), ráadásul a legváltozatosabb arcait mutatva. Az idő fogja megmutatni, mennyire hiteles a választók szemében a vicceskedő, olykor egyenesen nagypapás kádári kisemberfigura, a harciasságot olykor teljesen levetkőző „tépelődő értelmiségi”. S főleg az egész kampányban érezhetően keresett „fiatalos” tónus. (Szabó Andrea szerint „amint egy fiatal meghallja, hogy hozzá »fiatalosan« beszélnek, akkor fejvesztve elrohan, mert rögtön megérzi a hamisságot”.) Az orrunk előtt játszódott le, de kevés figyelmet keltett, hogy a Pride betiltásának buktája akkor történt meg, amikor Pintér belügyér voltaképpen megpuccsolta Orbánt, közölvén vele, hogy nem fog oszlatást elrendelni. És ezt büntetlenül megtehette.
A Tisza kétharmadának veszélyessége jelenleg teljesen irreleváns tényező, mert ez oly messzeségben van, ami értelmetlenné teszi az ezen való okoskodást. Ráadásul kétszer egymás után aligha lehet belépni ugyanabba a folyóba, még a Tiszába se, Magyar Péter mögött pedig annyira heterogén választói tömb formálódik, ami valószínűleg előbb lázadna fel, mint azt bárki gondolná.
Sokkal elgondolkodtatóbb a mélyállamhoz fűződő félsz. Mindenekelőtt azért, mert a rezsim bőségesen tanúbizonyságát adta annak, hogy ha kormányozni nem is képes, a hálózatépítésben, az érdekviszonyok bonyolult rendszerének kiépítésében kiváló, a jogot eredeti rendeltetésétől megfosztva, sőt, annak éppen ellentétes eszközzé formálásával a „közrossz” szolgálatába sikerült állítania. S nem csak – ahogyan mondani szokták – hazavitték a fél országot, hanem mély rétegekben fogadtatták el a morális elzüllés és romlottság rendjét. Ha volt mesterterv, akkor ez volt az. Önműködővé tenni a rendszert, ami után az alkotó megpihenhet (bár Orbán személyisége ezt kizárja). Az aggodalom alapos, de szerintem mint minden terv a rajzasztalon annyit ér, amennyit a sok-sok ember ebből végrehajt, illetve enged magán végrehajtani – már a „centrális erőtér” is ilyen ügyesen kimódolt teória volt, aztán láttuk, mi lett vele tizennégy év elteltével röpke három hónap alatt.
Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy ezt is hús-vér embereknek kellene végtelenül precízen, egymással összehangoltan csinálniuk, úgy, hogy közben kizárják a társadalomból őket érő befolyásokat és hatásokat. És, főleg, végig azt érezzék bizonyosságként, hogy igen rövid idő múlva Ő visszatolja a kizökkent időt. Oda, ahol a sajnálatos baleset történt. Nos, ez szerintem hiú ábránd, másik oldalról a dolgok túlfélése.
Azt például mindannyian látjuk is, hogy a mélyben a gazdaság első-második emeletén lévő lakosság és vállalkozói tömeg mennyire elégedetlen, mennyi indulat forr bennük, erről hosszasan beszélt Kéri László politológus. Azt pedig felmérés igazolja, hogy e vállalkozói réteg most már első helyen a kormányt okolja a gazdaság bajaiért. Jelentős részük kapcsolatokkal, rengeteg információval már áthurcolkodott a Tiszához. Ugyanerre készek a korábban tíz- és százmilliárdokat szakító, de jó ideje egy fillérhez se jutó szűkebb körből is sokan. Mert számukra már ígéret sincs, a 2010-től kiépült országos méretű pilótajáték legfőbb forrása, az uniós támogatások elúszását már maga Orbán is de facto elismerte (legalábbis arra az esetre, ha ők maradnak 2026-ban). A mélyállam egzisztálásához nélkülözhetetlen még az apparátusok intakt egyben mozgása: hiába a több ponton szilárdnak szánt pozíciókban lévők, a mindennapokban emberek tömegeinek kell parírozniuk. Ez nem olyan, mint amikor a partizánok, a maquisard tagjai kis csoportokban az éj leple alatt előkapják a puskákat a padlásokról és kirajzanak rajtaütni a megszállókon. Túl azon, hogy az apparátusokban alighanem a többség legalább annyira rühelli ezt az egészet, még a leghajlíthatatlanabbnak hitt (szánt) káderek se függetleníthetik magukat a külvilágban zajló folyamatoktól.
Szerintem el se tudjuk képzelni – mert még nem voltunk efféle helyzetben, 1990-ben se -, milyen bonyolult személyi és csoportdinamikai erők szabadulnak el, amikor ilyen másfél évtized után a rengeteg egyéni helyzet, sors és érdek egyetlen cél érdekében összeadva erejét rádönti a házat az erősnek képzelt bőven kisebbségre.
A rafináltan összerakott rendszer addig működőképes, amíg a zöm hajlandó fenntartani. Valójában fogalmunk sincsen, hányan álltak át már eddig szép csöndben, bizalmasan, hányan rakják el a fiókba a kezükbe kerülő értékes bizalmas iratokat, jegyzik föl a hallott kényes infókat és így tovább. Ahogyan a Harcosok Klubja inkább mosolyt fakasztó nyugdíjasotthon, az apparátusba szántakról is ki fog derülni, dehogy rettenthetetlen partizánok ők. A kétharmaddal utóvédként hátrahagyottak némelyike esetében se lennék meglepve, ha idővel letennék a fegyvert a szabad elvonulásért cserébe.
Külön eset a „család” zárt körének multimilliárdosaié. Ebben a körben nyilván okkal várható komoly erőkoncentráció. Ügyes (fideszesen rafkós!) jogalkotással azonban egy sor probléma megoldható, ráadásul a járadékvadászatra épített csodás gazdagodás megállta után a piac is elkezdi tenni a maga dolgát – szinte mindenki szabadulni akar ettől a kolonctól. Ki azért, mert tényleg utálja őket, ki pedig mert a pestisesek társasága hirtelenjében hátránnyá vált. (És hány pentito lesz itt, arról fogalmunk sincs. Akikkel lehet alkut kötni: a kis halak a lopott vagyon egy részét megtarthatják, ha a többit visszaadják és persze kitálalnak mindenről.) A koncentrált vagyonok koncentrált támadhatóságot eredményeznek, a tőzsdei cégek alakulását mindenki elképzelheti másnap. És vajon melyikük lesz az első, aki nemet mond neki arra a felszólításra, hogy utalj át néhány milliárdot az ellenállás céljára. Megint csak azt feltételezve, hogy a választási eredmény csupán feles többséget ad, de a társadalomban felszabadító érzést kelt a maga mozgási energiájával. Olyat, mint amelyről éppen most írtunk Hajdúböszörmény kapcsán, ahol tavaly 18 év után menesztették a fideszes polgármestert és többséget: „A legtöbben szabályos felszabadulásként élték meg, az utcán szinte mindenki dudált, örült, ölelkezett, ilyen csak egyszer fordul elő az ember életében.” Mert az ok is ismerős: „a fideszes városvezetők és képviselők kevélységgel vegyes nagyképűsége és urizálása, a politikai szempontok kizárólagos érvényesítése egyre taszítóbb lett”.
Ezt az építményt a hatalom tartja egyben, a maga gépezetével és tehetetlenségi nyomatékával. Amikor ez megszűnik, gyorsan bomlásnak indulhatnak a kötelékek, a személyes tekintély egymagában nem biztos, hogy sokáig elegendőnek bizonyul a belső status quo fenntartására, az emberi gyengeségek felszínre bukkannak. Az elnyomó rendszerek rengeteg érdek vezérelte kényszerazonosulást is teremtenek, a haszonleső szerencselovagok az első pillanatban otthagyják a vesztest, ha szemernyi valószínűsége van annak, hogy a fordulat tartós lesz. A szép az ilyen jövendölésekben persze az, hogy – a hegeli ész csele másképpen leírva - az emberek saját céljaikat követik, terveket szőnek, vágyakat dédelgetnek, stratégiákat dolgoznak ki, de a történelem menete nem az ő szándékaik szerint alakul, hanem egy nagyobb, gyakran rejtett logika szerint. Vagyis mindenki gondol valamit arról, mi fog történni, de a végeredményre senki nem gondolt, illetve valami olyasmi történik, ami túlmutat az egyének szándékán. A történelmi szükségszerűség úgy valósul meg, hogy senki sem ezt akarta, mégis ez történt – és valami értelmes jött ki belőle.
