Két világ egy országban (Szalai Júlia szociológus a rendszerváltozás utáni Magyarországról)

szerző
Bundula István
publikálva
2007/22. (05. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lehangoló látleletet ad a magyar társadalomról a könyvhétre megjelent "Nincs két ország...?" című tanulmány (kiadja az Osiris). Az unalomig ismert kliséket hanyagoló Szalai Júlia problémafölvetése az egyik legeredetibb az 1990 utáni állapotokat vizsgáló eddigi munkák sorában.

Lehangoló látleletet ad a magyar társadalomról a könyvhétre megjelent "Nincs két ország...?" című tanulmány (kiadja az Osiris). Az unalomig ismert kliséket hanyagoló Szalai Júlia problémafölvetése az egyik legeredetibb az 1990 utáni állapotokat vizsgáló eddigi munkák sorában.

Magyar Narancs: Könyve epilógusában az 1990 óta zajló hazai átalakulást a hamis konstrukció bibói fogalmával írja le. Azaz, hasonlóan a kiegyezés utáni korszakhoz vagy a hatvanas évek kádári "konszolidációjához", a mi rendszerváltásunk is egy szerkezeti-leg hamis alapképleten nyugszik. Könyvében mindenekelőtt a társadalmi újraelosztás mechanizmusát vizsgálva jutott erre a végkövetkeztetésre. Mi ennek a hamis alapnak a lényege?

Szalai Júlia: A dolgot abból a kissé megfoghatatlan, mégis mindinkább eluralkodó rossz közérzetből próbáltam felfejteni, ami ott bujkál a vitáinkban, beszélgetéseinkben. Egyre inkább úgy érezzük, a dolgok nem úgy működnek, ahogyan azt elképzeltük, az egész rendszerváltás nem akar összeállni, és ami kijött belőle, abban valahogy nem jó élni. Talán Petri egy késői sora fejezi ki ezt a legtömörebben: "a rendszernek nincs rendszeríze". Lett ugyan piacunk, lettek négyévenkénti igazi választásaink, nagy súlyú Alkotmánybíróságunk - ám amikor átmegyünk Hegyeshalomnál a határon, azt érzékeljük, hogy mégsem váltunk annak a világnak a részévé, ahová, úgy gondoltuk, a rendszerváltással végre beléphetünk. Egyre többen sejtjük azt is, hogy a választóvonalak nem átmenetiek. E kudarc okai általában úgy jelennek meg, mintha a nyugati betagozódás elmaradása személyes cselekedeteken múlna, és a gondokat pusztán tömeges, ám mégiscsak személyekhez köthető szakmai vagy teljesítménybeli defektusok okoznák. Azaz, ha jobb politikusaink, jobb államigazgatási szakembereink, jobb menedzsereink, dolgosabb és ügyesebb vállalkozóink, hozzáértőbb szakmunkásaink lennének, akkor minden jó irányba mozdulhatna. Amikor a könyv alapjául szolgáló kutatáshoz hozzáfogtam, az egyik alapkérdésem az volt, hogy valóban csak a jól elgondolható és kivitelezhető korrekciókon, a "jó" reformokon múlnak-e a változások. Valóban csak az emberi fogyatékosságok, a tudáshiány, a rossz reflexek, a hibás beidegződések a ludasak? Vagy a lemaradásunknak és a Nyugattól elválasztó törésvonal tartósulásának mégis valami mélyebb oka volna? Lehetséges-e, hogy a vitákban felszínre jutó durvaság, az agresszió, a mindennapi élet megannyi hibája valami másnak, egy mögöttes, mélyebb szerkezetnek a kifejeződése? És mi e szerkezet működésének a kulcsa? Vajon nem arról van-e szó, hogy új formák között bár, de továbbra is viszünk magunkkal valamit, ami nagyon mélyen beleépült az egész létezésünkbe: a gondolkodásunkba, a vágyainkba, a pályatörekvéseinkbe, egymás megítélésébe? Ez a "valami" annak a "köztes-európai" helyzetnek egy újabb formaváltozása lehet, amit annak idején Szűcs Jenő híres tanulmánya (Vázlat Európa három történeti régiójáról) történelmünk talán legfontosabb vezérfonalaként tárt fel: a kettősség állandó billegésére épülő struktúrák folyamatos újratermelése. Annyira mindig a civilizált európai világ részei voltunk, hogy a Nyugatból teljesen ki ne sodródjunk, ám a szerves illeszkedésre tett kísérleteink mégis rendre kibicsaklottak társadalomszerkezetünk keleties elemein, és végül a szó civilizatorikus értelmében kudarcot vallottak. Bibó, Szűcs, sőt Szekfű Gyula nyomán tudjuk, hogy a meg-megújuló erőfeszítések és a tényleges eredmény közti feszültség rendre hamis konstrukciókat állított elő. A modernizáció és a civilizációs felzárkózás szerkezeti dilemmája mindegyre politikai, sőt politikusi dilemmaként jelenik meg. Így volt ez a kiegyezéskor, amelynek hamis konstrukciója nem "politikusi vakságon", hanem éppen ennek a feloldhatatlan dilemmának a vágányán futott zsákutcába. Tudjuk, Deák Ferenc a legzseniálisabb politikusok egyike volt, és volt is tradíció, amire építsen; de maga a szerkezeti képlet, a nemzetiségek elnyomásán nyugvó nemzeti modernizáció konstrukciója volt hamis. Ez volt Bibó társadalomtörténeti érvelésének alaptétele, ez Szűcs Jenőé is.

MN: Ha nem is ezzel a kifejezéssel, de így írja le majd mindenki a Kádár-korszakot is. Hogy tudniillik az egy hazugságra alapozott rendszer volt.

SZJ: A kádárizmus a hamis konstrukciók egy újabb változatával kísérletezett. Azzal a szerkezeti lehetetlenséggel, hogy a szabadságtalanság mellett föl lehet építeni egy liberális világot. Ez a hamis konstrukció volt a "vidám barakk" lényege, amely önmagát felemésztő, tarthatatlan alkotásként borult fel 1990-ben. Ám akkor gyakorlatilag mindannyian úgy gondoltuk, hogy a kádárizmus pusztán politikai építmény. Ha a totalitárius szerkezetről leválasztjuk a politikailag tarthatatlan, szabadságtalan kereteket, előttünk áll a szerkezet ellenében és annak mélyén lassacskán kifejlődött, bibói értelemben vett szabad társadalom. De kiderült: a konstrukció nem pusztán politikailag volt hamis, hanem lényege szerint hamis létformát kínált. A szabadságtalanságra felfűzött egyéni engedmények látszatszabadságát. Ez az önellentmondás a szerkezet minden zugát átitatta, sőt, ez lett a rendszer napi működésének legfontosabb tartópillére. Ezt pusztán politikai és intézményrendszeri változásokkal nem lehetett felülírni. 1990-ben azt hittük, hogy ha az államszocialista szisztémát mint politikai és gazdasági rendszert lerázzuk magunkról, minden rendbe jön. Hiszen a szabadságjogok biztosítása, a piacgazdaság megteremtése csupán jogszabályalkotás és intézményszervezés kérdése, s a mélyben ott leljük a már csak a formára hozatal végső mozzanatára váró igaz tartalmakat. És a megtervezhető és ügyesen levezényelhető változások nyomán az egykori, politikailag posztulált hamis konstrukció egy idő után magától igazzá válik.

MN: Ön szerint viszont ez tévedés és illúzió volt. Miért?

SZJ: Mert paradox módon a kádárizmus hamis konstrukciója "túl jól" sikerült. Sokunknak és sokféle érdekeltséget teremtett arra, hogy annak csak a terhes felétől - a politikai elnyomástól - akarjunk megválni, az állami függés hasznos elemeitől azonban nem. Sőt, e függés fenntartása és napi újratermelése nélkül végre sem tudtuk volna hajtani az átalakulás egyik legfontosabb előfeltételét: a piaci rendszerváltást. "Államtalanításba" kezdtünk tehát: privatizáltunk, és egyúttal kiszabadítottuk az informalitásból az addig létező piacot. Ezzel összhangban fölépítettük a szabadságelven működő politikai intézményrendszert és az egyén szabadságának védelmére épülő jogrendszert. Csakhogy a végrehajtott "államtalanítás" nem a régi állami szerkezetek lebontásán és újak megteremtésén, hanem javarészt az egykori szerkezeti elemek piaci "átdefiniálásán" nyugszik. És az új építmény csak a társadalom egyik, bár nagyobbik része számára épült - a másik része definíció szerint kimaradt belőle. Vagyis újra egy hamis konstrukciót állítottunk elő. Azt, hogy a társadalom egyik fele képes lesz majd úgy piacosítani, modernizálni és "nyugatosítani", hogy ehhez ugyan most - és még jó ideig - zárójelbe kell tennie annak másik felét, ám ha majd e modernizálódó társadalmi szegmens rátalál az igazi nyugatiságra és abban berendezkedik, akkor "beemeli" maga mellé mindazokat, akiket a felzárkózás gyorsítása és hatékonyabbá tétele érdekében "átmenetileg" kirekesztett. Ezt a nyilvánvaló önáltatást nem a politikusok csinálják nekünk. A nyugatias és nem nyugatias állampolgáriság kettős országát mi magunk építjük és tartjuk fönn magunknak. Ma egy kettéhasadt országban élünk. Az illeszkedési zavarok oka elsődlegesen nem az akadozó gazdasági teljesítmény, de még csak nem is a politikai megosztottság. Hanem az, hogy tömegesen érdekeltek vagyunk a szerkezeti kettősség fenntartásában. A nyugatiság lényege a maga intézményeit és annak szabályrendszerét értő, és állampolgári minőségében a hon minden polgárával egyenlő individuum. Ez a törvényileg és intézményesen biztosított egyenlőség azonban jelenleg csak a magyar társadalom egyik részére érvényes. A másik résznek nincs belépés ebbe a világba. Definíció szerint nem része ennek, viszont ugyancsak definíció szerint része egy másiknak, amit a piaci világba nem illeszkedő "mások" számára gyártottunk és tartunk fenn. Ezek a "mások" nem egyszerűen szegények és/vagy romák, hanem állampolgári jogaikban "mások".

MN: Ha jól értem, az 1990 utáni konstrukciót azért is tartja hamisnak, mert a nyugatosodást a változatlanul tovább élő Kádár-kori technikák deformálják. Ahogy egy helyen fogalmaz, nyugatias szabályozóink a gyakorlatban gyorsan keletiesednek.

SZJ: A problémák mélyebbek ennél. A modernizációs program, amit 1990 óta próbálunk végrehajtani, a 70-es, 80-as években informálisan életre hívott társadalmi működésmódokra épül. Azokra az intézmény- és szabálycsírákra, amik a Kádár-rendszer termékei. Nemhogy nem váltottunk, hanem átnevezések és átminősítések útján a kádári szerkezeteket bontakoztattuk ki. És ezzel a társadalmi tagság új kritériumait is kijelöltük. Definiáltuk, hogy kik tartoznak az új világba, és kik nem. Önbecsapás volt azt gondolnunk, hogy ha a magyar életvilágról leakasztjuk a politikai ballasztot, akkor egy szabad, nyugatias társadalmi szerkezetet kapunk. A kádári hamis konstrukció ugyanis arra épült, hogy informálisan lehetünk ugyan szabadok, ám létünk formális szegmensei az uralkodó államba ágyazottak. Az államfüggő szabadság e sajátos konstrukciója mindmáig tovább él, sőt, kibontakoztatása és intézményesítése az új szerkezet egyik lényege.

MN: Amennyiben?

SZJ: Vegyük a legegyszerűbb példát. Miből élünk? Hosszú évek óta az államháztartás rendbetétele a legfőbb cél, mivel nem bírjuk finanszírozni a magunknak fönntartott államot. Mindeközben a nyolcvanas évek vége óta - a lakossági összátlagot nézve - a háztartások bevételeiben folyamatosan emelkedik az állami újraelosztásból származó jövedelmek aránya. Ma már több mint 50 százalék! Ennyi jön össze a nyugdíjakból, gyesekből, gyedekből, tb-járandóságokból, adókedvezményekből, legális adóelkerülésekből, a legkülönbözőbb módokon visszacsurgatott állami pénzekből. Miközben a foglalkoztatottság mértéke zuhant, a túlméretezett államot nem bontottuk le. Nem is bonthattuk, mert ma is ebbe kapaszkodik az életünk. Az újraelosztási mechanizmusokkal ismét magunk köré építettük az államot. E túlburjánzó állam segítségével tartjuk fenn a piacot is, a piac nélküle nem is tudna működni. Az állam meg, hogy feladatainak megfeleljen, egyre kiszipolyozóbb. Ezt a gazdaság nem bírja, ezért csökken az adózásképes rétegek száma. Akik viszont mind hangosabban követelik, hogy ha ők tartják el a társadalom jó részét, akkor kapjanak ehhez mind több kedvezményt. A kedvezmények azokra az úgynevezett jóléti intézményekre és formákra épülnek, amik a Kádár-rendszerben az informális világot tartották életben a kompromisszum jegyében. Mára ugyan átértelmeződtek, de eredetüket és alapsémáikat tekintve azonosak egykori önmagukkal. A vonal egyenesen megrajzolható a kádári második gazdaságtól a mostani nem működő államig.

MN: A rendszerváltás utáni változások mégiscsak egy új politikai szisztémává álltak össze. Nem lehet, hogy ezek a csírái a valódi, bár nyilván még sok módosításra váró változásnak?

SZJ: Nem bizony. Éppenséggel az új hamis konstrukció intézményesítésének a formái ezek. Nézzük például a nyugdíjakat. A szocializmus gazdasági szisztémája a kötelező teljes foglalkoztatottságra épült; nagyon fontos volt benne a kötelezés mozzanata. Ha ezt az ember teljesítette, akkor bizonyos politikai és egyéb feltételek megléte esetén egyre nagyobb szabadságot kapott a részvételre a második gazdaságban. A vállalati könyvelő, amint tehette, elment rokkantnyugdíjba. A munkaalkalmatlansága a tervteljesítések dokumentálására kétségbevonhatatlan volt - de kapálni, fóliázni, villanyt szerelni, tapétázni még tudott. És teljes munkaerőként a második gazdaságban dolgozott tovább. Ez nem csak az ő magánérdeke volt. A piaci verseny a magyar gazdaságot is arrafelé lökte, hogy a teljes foglalkoztatottság formális fenntartása mellett csökkenjen a ténylegesen munkahelyen dolgozók száma. Az alakuló piacgazdaság egyik pillére a lassan átalakuló első gazdaság volt; az viszont arra épült, hogy terebélyesedett és egyre professzionálisabb lett az informális gazdaság. Ebből gyarapodott az ország. Erre persze nem mindenkinek volt lehetősége, de a háztartások háromnegyed része már a nyolcvanas években része volt e konstrukciónak. A fennmaradó egynegyed nagyon hamar, még jócskán a szocializmus éveiben kipenderült ebből a rendszerből. A piaci részvétel szerinti szelekció tehát nem kizárólag a rendszerváltás terméke.

MN: Mi lett ezzel a rendszerváltás után?

SZJ: Azt mondtuk: nincs teljes foglalkoztatás, mert piaci társadalom van. Aki viszont a piacon teljesít, az jogosultságokat szerez arra, hogy teljesítményének megfelelő bért kapjon, befizesse a hozzájárulásait, majd tisztes családi pótlékhoz, s idővel tisztes nyugdíjhoz jusson. Ez a hozzájárulási elv: aki dolgzik, az megtermeli a maga hozzájárulását ahhoz, hogy később valamilyen módon visszakapjon az államtól az újraelosztás keretében. Az új piaci társadalom államának nagy rendszereit tehát egyszerűen átminősítettük: mától annak "jár" valami, aki hozzá is járul. Persze mindig is elismertük, hogy vannak olyanok, akik ebbe a rendszerbe "önhibájukon kívüli" okokból nem tudnak bekapcsolódni. 'k nem tudnak "hozzájárulni", és ezért ők a másik világ részei: az úgynevezett rászorultak. Számukra egy másik elven működő rendszert kreáltunk, amelynek a szükségleteik az alapja. Azt persze, hogy mik az ő szükségleteik, az erre hivatott szakemberek és hivatalok dolga megítélni. Ezeknek a "közösség teherbírása" szab határt, amely, mint tudjuk, igencsak véges. E két logikájú újraelosztási szisztéma leképezi is, termeli is a két országot. A piaci alapú szociális járandóságok "hozzájárulási elve" ugyanis tagsági minősítések, nem pedig ténylegesen mérhető és pénzre lefordítható teljesítmények terméke. A tagság fenntartásáért folytatott küzdelem további újraelosztási segítséget igényel, s így a folyamat önfenntartó módon egyre javítja a résztvevők esélyeit a rászorultsági rendszerben lévőkkel szemben. Az állam felduzzasztásával folyó államtalanítás folyamatát jól mutatja a nyugdíjrendszer észrevétlen, ám folyamatos átalakulása. Ön szerint hányféleképpen lehet ma nyugdíjba menni?

MN: Fogalmam sincs.

SZJ: Százkettő módon; ennyiféleképpen lehet a nyugdíj- és nyugdíjszerű ellátásból manapság részesülni. A nyolcvanas évek végén körülbelül nyolc utat ismertünk. Ez a hihetetlen szám is azt mutatja, hogy az újraelosztáshoz való hozzáférés legkülönbözőbb csatornái alakultak ki - elvégre ezek nélkül maga a piaci részvétel került volna veszélybe. Ha valakit leépítenek egy nagyvállalatnál, nyilván nem munkanélküli akar lenni, hanem megpróbál valami módon nyugdíjba menni - és ezzel még egykori munkáltatójának is hasznot hajt, hiszen ettől fogva az a korábbiaknál előnyösebb feltételekkel foglalkoztathatja. Nem "élősködők" és "potyautasok" duzzasztották fel mára a nyugdíjasok számát, hanem az önjáró rendszer logikája. Nemcsak a munkanélküliséggel szembesülő dolgozónak, hanem a multiknak és a hazai vállalkozásoknak is jól jön ez az államilag fönntartott kvázi második gazdaság. A piacosodó és izmosodó gazdaságot a kádári mechanizmus mai, piaci átértelmezésével fölépített, de lényegét tekintve változatlan elven működő gyűrűje veszi körül. És eközben az állami kassza segítségével működtetett piactól meg az azt körülvevő perifériától egyre hermetikusabban el van zárva az a világ, amire viszont azt mondjuk, hogy nem piaci. És eldöntjük, hogy arra a világra mennyi jut még. Ez a kiszorultak világa, azoké, akikről lemondtunk. De be kell látnunk, nem tehetünk másként: a modernizáció és az uniós követelmények teljesítése miatt erre az átmenetinek szánt áldozatra "szükség van". És ez nem egyenlőtlenségi kérdés. Nem az az alapprobléma, hogy a két nagy csoport között mekkora a jövedelmi különbség. Hanem hogy ez két külön világ egy országban. Ugyanannak az államnak a polgárai, de nem ugyanannak az életvilágnak az állampolgárai. A rászorultak második világából nincs a másikba átlépés. A szemünk láttára, a részvételünkkel épül egy olyan struktúra, aminek csak az egyik fele mehet be a nyugatiasodó, jólétiállam-szerű, a hozzájárulás és részesedés szerződéses viszonyán alapuló rendszerbe. A másik felének az élete az alávetésen nyugszik, hiszen a "mi" gondoskodásunk függvénye. Ebben az országban nem minden állampolgár egyforma. Nem az életminőségek szerint különülnek el, hanem az említett elvek szerint. A kettős normarend intézményesedik, és körülötte gettófalak épülnek fel.

MN: A rendszerváltás óta történt-e kísérlet arra, hogy ebből a mechanizmusból kilépjünk?

SZJ: Több nekirugaszkodás is történt. A legkeményebb és legelszántabb mindmáig a Bokros-csomag volt. Az egyik nagy célkitűzése éppen a tisztességes rászorultsági rendszer kiépítése volt: ne azok a rétegek éljék föl a segélyeket, amelyek a piacon is tudnak létezni. Bokros a két rendszer - a hozzájárulási és a rászorultsági elvű - profiltisztítását célozta. És mi lett az eredmény, mit mutatnak az adatok? Azt, hogy a jó jövedelmi helyzetű rétegek segélyfelvétele soha olyan nagy mértékű nem volt, mint éppen a Bokros-csomag idejében. Az emberek azt mondták: elveszitek, megnyirbáljátok a juttatásainkat? Akkor megyünk az önkormányzathoz, hiszen elvitathatatlanul szegényedünk! Sok cikk született arról annak idején, hogy az önkormányzatnál sorban áll a szegény pedagógus is, meg a cigánytelepi szegény is - hogyan lehet itt igazságot tenni?! A józan ész azt diktálta, hogy könnyebb is, hatékonyabb is, ha a kevés segélyből inkább a tanítók és tanárok kapnak, és a fordított eljárás amúgy is csak fokozta volna a társadalmi viharokat. Ha a segélyelosztás akkori pénzeit egy kicsit megkapargatjuk, kiderül: a Bokros-csomag tényleges eredményeként nemhogy profiltisztítás nem történt, hanem a jó helyzetű rétegek valósággal elvették a támogatásokra szánt források nagy részét az igazán szegényektől. A bokrosi elgondolást éppen az ellenkezőjére fordították a társadalmi struktúra erőviszonyai; onnantól datálhatjuk a segélyek tb-juttatásokat pótló és kiváltó szerepét. A reform önmagában tehát nem "old meg" semmit. És nem az elgondolások minősége a probléma, hanem a nem polgárosult társadalmi struktúra önmozgása. Gyökeres változás csak akkor lesz, ha nagyon más pályára áll a mindennapi működésünk. Ha mi magunk "államtalanodunk". Nagy kérdés, hogy ez mikor vagy mitől lesz, egyáltalán végbemegy-e valaha.

MN: A Bokros-csomag utáni reakciók ezek szerint általános érvényűek: az állam szerepének a csökkentése, a jóléti újraelosztás visszafogása ellenállást gerjeszt, aminek révén az erősebb érdekérvényesítésű csoportok csak megerősítik, újrafogalmazzák kiváltságaikat. Ami viszont az állam szerepének növelése nélkül nem megy. Ön ezt úgy fogalmazza meg, hogy az államtalanítás programján a túlterjeszkedő államot építjük.

SZJ: És az államról való leválás valójában a civil társadalom fejlődésének kérdése. Önmagában a politika igen keveset tehet; a felülről szervezett reformok mozgásterét meglehetősen szerénynek látom.

MN: A nyugati társadalomfejlődés csúcsmodellje a jóléti állam, amin ön egy civilizációs minőséget, kultúrát ért. Az Európához felzárkózás igazi fokmérőjének is azt tartja, hogy ezt képesek vagyunk-e megteremteni. A mondottakból viszont kiderül, hogy az újraelosztásért folytatott állandó harc újra és újra megerősíti azt, amit ön hamis konstrukciónak nevez. Nem túl reménykeltő gondolat.

SZJ: Ebben az értelemben valóban sötét a látlelet, de ha igaz, hogy mindez valójában "rajtunk múlik", akkor azért talán reményteli is. Ha mindezt egyszer elkezdjük végiggondolni, akkor ki fogjuk találni, hogyan lehet máshogy. Igaz, igyekeztem tudományosan is helytálló munkát írni, de alapjában az fogta a tollamat, hogy e közös gondolatot talán akkor izzadjuk majd ki magunkból, ha elkezdünk minderről beszélni. Elsősorban efféle megbeszélhető és kibeszélhető könyvet szándékoztam írni.

szerző
Bundula István
publikálva
2007/22. (05. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra