Az illegális pénzváltás a nyolcvanas években a lakosság márka- és dolláréhségét és a beszivárgó maszek import valutaigényét próbálta kielégíteni. Amikor a rendszerváltás után megnyíltak a határok, és idővel megszűnt a forintátváltás korlátozása, a hangsúly egy csapásra a robbanásszerűen megugró szürke- és feketegazdaság kiszolgálására tevődött át. Ekkortájt változtak meg a legális pénzváltás jogszabályi keretei is. A pénzváltás alanyi joggá vált (1991. évi LIX. tv. a pénzintézetekről és pénzintézeti tevékenységről), vagyis senkit nem lehetett korlátozni, aki megfelelt a feltételeknek (belső szabályzat megalkotása, üzlethelyiség, bizonyos felszereltség, kvalifikált és feddhetetlen munkaerő). A Váci utcában a csellengő "change money"-zók fokozatosan eltűntek és inkább kiváltották az ipart. Ám az irodák működésének ellenőrzésére a devizahatóságként eljáró Magyar Nemzeti Bank (MNB) nem volt felkészülve. A pénzváltók száma rövid időn belül megtízszereződött és meghaladta a hétszázat, miközben a jegybank állománya a területi igazgatóságok megszűnésével folyamatosan zsugorodott. A zavartalan működéshez a pénzváltóknak az 1994-es pénzmosás elleni első törvény értelmében elég volt egy ún. mintaszabályzatot, és az ennek alapján készült belső szabályzatot kidolgozni. A többire a felügyeleti szervnek már nem volt rálátása: a pénzváltók számláit, a pénz eredetét senki nem kutatta.
A brókerbotrány hatása
Gyökeres változást hozott a piacon, hogy a 2001-2002-es pénzmosás elleni intézkedéscsomag a cégeket banki felügyelet alá rendelte, amelyek ettől kezdve csak a pénzintézetek ügynökeiként működhettek. Vagyis csak a bank valutájával kereskedhettek, igaz, előzőleg megegyező nagyságú kauciót kellett letenniük. A meglévő pénzváltók fele ekkor szűnt meg, miután nem szerződtek velük a pénzintézetek. Ezzel egy időben szigorították a pénzváltók adminisztrációs kötelezettségét is: 300 ezer forint feletti váltás esetén az ügyfelet azonosítani, a gyanús tranzakciókat pedig értékhatártól függetlenül jelenteni kellett a rendőrség pénzmosás elleni osztályának. Ha ezt a pénzváltó elmulasztotta, a banknak kellett pótolnia, hiszen ő felelt az ügynökéért. A rendszer Európában a legkeményebb megkötéseket jelentette a pénzváltók számára, hiszen másutt önállóan, pénzintézetektől függetlenül is dolgoznak hasonló szolgáltatók. A felelősséget a jogutód Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) ugyanakkor a bankokra lőcsölte, melyek megtanulták: a biztonság kedvéért jobb minden gyanús esetet jelenteni a rendőrségen. Ennek szükségességét lassan az ügynökök is belátták, mivel tarthattak attól, hogy a pénzintézet különben felbontja a velük kötött szerződést. Mindennek következményeként egyik hónapról a másikra ezres nagyságrendben záporoztak a bejelentések, és a pénzmosás elleni osztály szinte azonnal kapacitásai végére ért. Javaslatukra foglalták törvénybe a videokamera kötelező használatát, mellyel bizonyítani lehet, hogy valós forgalom van-e a pénzváltók bizonylatai mögött, vagy a feketevalutát bizonylatgyártással próbálják fehérre mosni; és ha volt feljelentés, a PSZÁF-fal együttműködve rálátása lehetett a pénzváltók számláira és a gyanús tranzakciókra.
Nagyjából ebben a helyzetben robbant a Kulcsár Attila-ügy 2003-ban (amely például nem tett jót a rendőrség és a PSZÁF közötti kapcsolatnak, de ez most mellékszál - minderről lásd például: A politika csak felszín, Magyar Narancs, 2003. július 17.). A "brókerbotrány" egyik gyanúsítottjáról, a Volksbank arab ügynökéről (E. A. Hassan) kiderült, hogy több bankon keresztül (és nem a pénzváltói infrastruktúráját használva!) segédkezett Kulcsárnak a pénzmosásban. A Volksbank vezetői bármilyen későbbi kellemetlenséget megelőzve úgy döntöttek, hogy felszámolják ügynöki hálózatukat és kivonulnak a pénzváltói piacról. Ez aztán kisebb lavinát indított el, mivel így határozott az összes hivatalos pénzváltó mintegy kétharmadát foglalkoztató K&H is (e bank brókercégénél dolgozott Kulcsár Attila is). A közel háromszáz K&H-s pénzváltó egy része talált új bankot, de az arab pénzváltók jóformán kivétel nélkül pórul jártak. Kiszorításukban minden bizonnyal szerepet játszott az a nyomozás is, amelyet pénzmosás gyanújával az egyik legnagyobb arab pénzváltóval szemben kezdeményezett a rendőrség. (B. Tarche ellen, akit Molnár Csaba volt rendőr alezredes peréből is ismerhetünk; ő volt az, aki a tolltartót és a sütit adta a megvádolt, ám idén tavasszal jogerősen is felmentett nyomozónak - lásd erről: Eszi, nem eszi, Magyar Narancs, 2004. február 5.) Az ügy magyarázatára több verzió is született: egy részük szerint a Molnár Csabával szembeni vád miatt kellett "az arab kapcsolat" maffiajellegét kidomborítani hatalmasra dagasztott pénzmosásgyanúval (amiből, úgy néz ki, semmi nem áll meg). Mások szerint épp ellenkezőleg: az arab pénzváltót akarták valójában kicsinálni némi nemzetbiztonsági rásegítéssel. De a fejleményekről olyan globális interpretációt is hallani, hogy az egésznek semmi köze a Kulcsár-ügyhöz és a pénzváltók közötti versenyhez, hanem 2001. szeptember 11. miatt külföldi nyomásra kellett megszabadulni az arab vállalkozóktól. Ami tény: a bankok a botránytól tartva megszakították velük az üzleti kapcsolatot, hiszen felmerült, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) adott esetben lehallgathatja a telefonbeszélgetéseiket, amikből egyértelműen kiderülhet a feketézés. A legbefolyásosabb arab pénzváltók kisszámú cége amúgy is túl feltűnő volt: nagyobb forgalmat produkáltak egy egész fiókhálózatnál. Azt persze kimondani nem lehetett, hogy arabokkal nem akarnak boltolni, ezért a pályát "piacszerű" megoldással rendezték át - csak az új szekérre többségében épp az arabok nem fértek föl.
Átalakuló piac
A magyar konkurensek mindenesetre köszönték a lehetőséget. A becslések szerint ezt megelőzően a pénzforgalom minimum 65-70 százaléka 3-4 (más források szerint 5-6) arab pénzváltó kezében futott össze, akik azóta kikoptak. (Egyiküket még 2001-ben lelőtték.) Helyükbe lépett a ma már hasonló piaci részt birtokló magyar tulajdonú Exclusiv Change (EC) cégcsoport, melynek 210 fiókja van országszerte. A bankok közül a vele szerződésben lévő Raiffeisen örökölte a K&H szerepét, de vannak ügynökei a Magyar Külkereskedelmi Banknak (MKB), néhány az Inter-Európa Banknak és jó pár vidéki takarékszövetkezetnek is (Monor és Vidéke vagy Dél-Balaton és Vidéke). Az arabok az utcára kerültek, néhányukkal egy-másfél éves intermezzo után az MKB és a takarékszövetkezetek szerződtek újra, vagy csak feketén, esetleg a magyar pénzváltók sameszeként tértek vissza a szakma vérkeringésébe. Az EC-csoport a nagyobb hazai szereplőkkel karöltve (IBUSZ, Northline, Corner Trade, And Now) piaci pozícióik további erősítésére létrehozott egy lobbiszervezetet a megtisztulás és a szabályos működés elősegítésére (Magyar Pénzváltók Országos Egyesülete), melybe csak a minimum öt telephellyel rendelkező társaságok léphettek be. A koncentráció a bankkal kötött szerződés üzleti feltételei miatt is fontos volt, hiszen minél nagyobb forgalmat bonyolít egy vállalkozás, annál jobb marzsot kínál a pénzintézet. A Raiffeisen és a takarékszövetkezetek átalánydíjat számítanak fel a közreműködésükért, míg az MKB-nál vegyes modell van: átalánydíj plusz a forgalomtól függő juttatás. A költségeken túl az árfolyamkockázat miatt sem lényegtelen a cég mérete. Egy kétforintos árfolyamgyengülés is jókora pofont adhat annak, aki kicsiben játszik, míg a nagynak ez alig több egy szúnyogcsípésnél.
Noha hivatalos forgalmuk vészesen megcsappant, az arab pénzváltók manapság is belezavarnak a már magyar cégek ellenőrizte piac menetébe. Ennek oka a módszerükben rejlik: hatalmas mennyiséget pörgetnek nagy forgási sebességgel, és messze a legalacsonyabb marzzsal. "Tízezer euró átváltását egy liter kóla áráért megcsinálják, ha arról van szó" - mondta egy forrásunk, de az árrés a vételi és eladási árfolyam között legfeljebb egy-két forint, míg a bankok 5,5-6, a pénzváltók többsége pedig 2,5-3 százalékos (!) marzs-zsal kalkulál. Váci utcai tesztünkön egy pénteki napon a pénzváltó fiókok mindenütt 245 forintért vették és 253-ért adták az eurót. A versenyhivatal egyszer már büntetett ugyan az árak előzetes egyeztetése miatt, de az utcában dolgozók szerint nincs szükség különösebb öszszebeszélésre. "Buta árversenybe nincs értelme belemenni" - mondta egyikük. De azt is tapasztaltuk, hogy akadt ügynök, akinél csak "jelzésértékű" volt a kurzus; panaszunkra, hogy mindenütt ugyanazt kapom az eurómért, vételi ajánlatát megtoldotta egy forinttal. Közben azt sem tagadta, hogy a békesség kedvéért jobb, ha mindenki a nagykutyák után megy.
Nos, az arab pénzváltók ezt a merev piacot ássák alá. Megbízhatók, nem kevernek hamis pénzt a címletek közé, és mindig van náluk elég cash. Mivel ők kínálják a legjobb árat, a pénz anélkül is megtalálja őket, hogy üzlethálózatot építettek volna ki; nepperek vidéken összeszedik a valutát, és bejáratott kapcsolataikat keresik. Mindez persze mindig is zavarta azokat a vállalkozásokat, melyek sokat költöttek fiókjaikra, és a piac egyenetlenségeit úgy küszöbölték ki, hogy ott is volt üzletük, ahol jellemzően inkább csak a vételi oldal volt aktív, és ott is, ahol a valutát el tudták adni. Az EC-cégcsoport öt cége imigyen lefedi az ország jelentős valutagócait a nyugati határtól (Sopron, Mosonmagyaróvár) a déliig (Pécs), de hasonló a helyzet a második legnagyobb játékossal, az IBUSZ-szal is.
Noha a piacvezető cégek a tisztulást írták zászlajukra, azt senki nem kutatja, hogy bár az arab feketézők vesztettek állásaikból, a hivatalos csatornákon keresztül váltott valuta mennyisége miért nem csökkent. Ugyanúgy napi (!) ötmillió dollár körüli, mint korábban, és az is nyilvánvaló, hogy ez a turisták szorgalmas beváltásaiból aligha jön össze. A piacot jól ismerő közgazdász forrásunk szerint nem a neppereken vagy a kereskedőkön kell alkalmanként nagy dérrel-dúrral fogást keresni, hanem a piaci keresletet kell felszámolni, ahol lehet. A pénzváltás a szürke- és feketegazdaság lakmuszpapírja - állítják sokan. Csodálkozunk, hogy megjelenik az élet minden területén? Valutázik rengeteg szolgáltató: a taxistól a szállodáson át a nyugati vendégekre specializálódott fogorvosig, aki már a magyar árakat is vastagon fogó ceruzával írja át euróra, hogy a pénz átváltásakor még egyszer adómentesen kasszírozzon. Szüksége van valutára az exportáló és importáló kereskedőcégeknek: a használt autóban, ruházati cikkben vagy épp a számítógépben utazóknak. Nagy pénzek cserélnek gazdát az ingatlanpiacon: egy fővárosi negyvenmilliós ingatlan megvásárlásánál, ha az EU-polgár jól választ pénzváltót, a vételi árak közötti különbségből berendezheti a nagyszobát. Még a nagykövetségek ellátmánya sem mindig a hivatalos úton fordítódik magyar forintra.
Üzleti szellem
Informátoraink szerint az állam egyetlen jól irányzott ütéssel ki tudná iktatni az illegális valutaforgalom minimum felét - de inkább a kétharmadát - generáló kereslet forrását, ha bezárná a budapesti World Trade Centert, azaz a Kelet-Európát kínai importtal ellátó józsefvárosi Négy Tigris Piacot, a szomszédos telephelyeket és a reptér környéki konténerraktárakat. Bár az áru- és védjegyhamisítások miatt a piac az összes világcég feketelistáján szerepel - a Pumánál például külön előadója és aktája van (lásd: Financial Times Deutschland, 2007. január 27.), a nemzetközi nyomás sem elég hathatós ahhoz, hogy a józsefvárosinak annyi legyen. Pedig osztrák és kínai tőkéből a költözés ígéretével épült fel Rákospalotán az Asia Center, ami még mindig szellemkastély a pesti Chinatownhoz képest. A fellépés hiányát legtöbbször szociális okokkal magyarázzák - az olcsó árukra a lakosság nagy részének szüksége van -, miközben forrásaink azt magyarázzák, hogy a háttérben súlyos anyagi érdekek is húzódnak. ("De azt jobban teszi, ha nem firtatja" - teszik hozzá gyorsan.)
Közvetlenül a Négy Tigris főbejárata mögött a tanker méretű őrző-védők óvó figyelmétől kísérve ácsorog néhány arab pénzváltó. Az elosztó központban eurót, dollárt, lejt, szlovák koronát, mindent lehet kapni. A kínaiakkal az araboknak igen jó a kapcsolatuk: a pénzváltó akár 20 centtel alacsonyabban is ad eurót, csak hogy a kínai olyan (még alacsonyabb) kurzussal számolhasson el a kelet-európai ügyfeleivel, amivel állandó ügyfeleivé teheti őket. A kínai így kicsit bukik a váltáson, de a vevő visszatér - és a kereskedő megint az arabnál fog váltani, aki beéri ennyivel. A hasonlóan ravasz és rugalmas megoldások miatt az araboknak nagy a respektje Európa feketepiacain Londontól és Párizstól kezdve Thesszalonikéig és Isztambulig - és ahogy leomlott a fal, Prágában, Varsóban és Szófiában is. Olyan jellegű "arab bűnözés", mint lopás, prostitúció, kábítószer- és fegyverkereskedelem, nincs. Van, aki közülük már két évtizede Magyarországon él; sokan jöttek még az egykori baráti országba tanulni, a legtöbben Líbiából, Szíriából és Egyiptomból, de vannak Algériából és Libanonból is. Az arab közösségen belül a pénzváltókat ügyes üzletembereknek tartják, ahogy azt Drjenovszky Zsófia kultúrantropológus kutatásai is igazolják. Kilencven százalékuknak állandó tartózkodási engedélye vagy magyar állampolgársága van. Ha terrorista kapcsolataik lennének, már rég beavatkozott volna az NBH.
Forrásaink szerint nemcsak a kiszorításuk miatt megy a szkander, hanem azért is, hogy melyik szolgáltató alá tagozódjanak be. Nyilvánvaló: a pénzmosás elleni nemzetközi küzdelem közepette a feketekereskedelem akkor látszik a legkevésbé, ha széles bázison több lépcsőn keresztül kapja a muníciót. Addig, míg egy szép napon be nem zár a józsefvárosi Négy Tigris. Vagy megérkezik az euró.
