Innen? Hová?
Az elmúlt közel másfél évtizedben az Orbán-rendszer természetéről, működéséről, hatalmi mechanizmusairól és intézkedéseinek, szakpolitikáinak hatásáról számtalan fontos újságcikk, tanulmány, könyv született. Azaz nem állíthatjuk, hogy ne ismernénk a rezsimet, és ne lenne elég felhalmozott közös tudás arról, hogy mi a mérlege egy-egy területen. Arról azonban már kevesebb szó esik, hogy a 14 év kormányzati intézkedései és hatalmi politikája által megteremtett viszonyokkal szemben hogyan kéne festenie egy gazdagabb, igazságosabb és boldogabb országnak, amelyben mindenkinek jut hely és esély a méltó életre.
Az a szakállas vicc ugye megvan, amikor Iván Ivánovics bácsi hangosan szidalmazza az SZKP-t a hetvenes évek vlagyivosztoki lakótelepének utcáin, és amikor rászólnak, miszerint Iván bácsi, hagyd már abba, hiszen előbb-utóbb elvisznek, ő csak annyit kérdez: Innen? Hová?
A Narancs ennek a kérdésnek a megválaszolásához, az Orbán-rezsim utáni Magyarország képének, lehetséges képeinek a megrajzolásához próbál hozzájárulni.
A sorozat megvalósításához lapunk az Ökotárs Alapítvány és a Mérték Médiaelemző Műhely támogatását élvezi. Az itt megjelenő vélemények nem tükrözik a támogatók álláspontját.
Ez a cikk korábban megjelent nyomtatásban a Magyar Narancs 2024. augusztus 8-i számában. A sorozat további cikkei itt olvashatók.
A szerk.
Magyar Narancs: Mit ért pontosan az alatt a kifejezés alatt, hogy nemdemokrácia?
Tóth Gábor Attila: Ilyen tagadófogalmak léteznek. Például a matematikában van nemeuklideszi geometria, a fizikában vannak nemfémek, a közgazdaságtanban van nemnövekedés és nemkapitalista gazdaság. A non-democracy kifejezés évtizedekkel ezelőtt felbukkant már Juan José Linz politikatudósnál. E kifejezést a jog területén értelmezve próbálom bemutatni, a nemdemokráciát mint a demokráciával ellentétes rendszert. A nemdemokrácia gyűjtőnév, a 20. században különböző változatai voltak, és újabban ezek variálódnak. Például Észak-Korea a múlt századi totalitárius rendszerek maradványa a kommunista pártvezér brutális egyeduralmával. Sok szempontból Kína is idesorolható. Irán iszlám teokratikus állam, ahol a saría a legfőbb törvény, és a legfőbb állami vezető egy vallási elöljáró. Szaúd-Arábiában nincsenek pártok és nincs törvényhozó képviselő-testület. Ma is léteznek katonai diktatúrák. Rég meghaladottnak hitt alakzatok is újra felbukkannak, például Szváziföldön a király felfüggesztette a demokratikus alkotmányt, és visszaállította az abszolút monarchiát. Persze, engem elsősorban nem ezek a maradványok érdekelnek, hanem az újabb nemdemokratikus formák, amelyek közé Magyarország is tartozik.
MN: Mielőtt ezekről az új formákról beszélnénk, arra lennék kíváncsi, hogy az elemzésében mi indokolta az olyan orvosi kifejezések használatát, mint a patológia és a terápia.
TGA: Az egészség és betegség metaforáit mindig használták a társadalom és a jog tudósai. Viszonylag új felismerés, hogy a jól működő demokráciát tartjuk a helyes, ha úgy tetszik, egészséges berendezkedésnek, míg a nemdemokráciák a patológia körébe sorolhatók. A korábbi évszázadokban viszont a demokrácia a negatív, a beteg oldalon szerepelt. Platón szerint azért rossz, mert hiányzik belőle a szakértelem, Arisztotelész deviánsnak nevezi, mert egy sokaság magánérdekei vezérlik, Hobbes pedig úgy tartja, hogy a demokrácia polgárháborúhoz, káoszhoz, az állam halálához vezet. Burke szerint egyenesen a világ legszégyentelenebb dolga. Alig több mint egy évszázada lett a nép alkotmányos keretek közötti önkormányzása a legelfogadottabb berendezkedés.
MN: Ami ma Magyarországon van, arra már több elnevezést használtak az elmúlt majd’ másfél évtizedben. Ön szerint a NER mennyiben egy világjelenség része, és mennyiben sajátosan magyar produktum?
TGA: Egyáltalán nem magyar sajátosság, de újfajta formáció, mert nemcsak demokráciának mondja magát, hanem látszatra vannak demokratikus mechanizmusok is. Rendeznek többpárti választásokat általános választójog alapján, léteznek olyan alkotmányvédő intézmények, mint az Alkotmánybíróság. Oroszország és a többi posztszovjet elnöki autokrácia, valamint Törökország és Venezuela egyértelmű eset, de idesorolom más országok mellett Magyarországot is. Vannak persze különbségek, főleg az erőszak és az elnyomás mértékében és az ellenzék lehetőségeiben. Ami ezekben a nemdemokráciákban meghatározóan közös, az a modern alkotmányos mechanizmusok szimulálása.
Vitában állok azokkal, akik szerint a történelem manapság egyszerűen ismétli önmagát, és a régi fasizmust látjuk újraéledni. De vitában állok azokkal is, akik szerint a NER meg a többi hasonló rendszer bár illiberális és populista, azért még demokrácia. Szerintem ugyanis a jelenlegi orosz vagy a magyar állam nem a demokrácia valamely újabb variánsa.
MN: Ha nem is a harmincas évek fasizmusának vagy más totalitárius uralmi formának az újraéledését látjuk, de azért a nemdemokratikus hatalomgyakorlásnak vannak olyan elemei, amikről bizonyossággal állíthatjuk, hogy ehhez hasonló már volt a történelemben.
TGA: Persze, a könyvben írok is arról, hogy milyen hagyományos önkényuralmi jellegzetességek vannak, és mik az újdonságok. Régi autokratikus mintázat ismétlődik, amikor a nemdemokrata vezér ellehetetleníti a nyilvános törvényhozást, beavatkozik a bíróságok működésébe, eltávolít vezető bírókat, megszerzi a kontrollt a tömegkommunikációs eszközök felett, bezárat egyetemeket, sérülékeny társadalmi csoportok ellen uszít, vagy állandósítja a különleges jogrendet, hogy a parlamentet kikerülhesse. Megjegyzem, a könyv írásakor letaglózó élmény volt szembesülni azzal, hogy a 2010-ben kezdődött magyar bírósági átalakítás mennyire hasonlít az 1933 utáni németországi folyamatra: a nácik is felszámolták a bírói önkormányzatokat, kényszernyugdíjaztak bírókat, felállítottak különleges jogkörű bíróságokat és fegyelmi testületeket. Fontos különbség persze, hogy Magyarországon ez nem járt erőszakkal, nem voltak tömeges letartóztatások, és egyelőre nem is sikerült a bíróságokat totálisan a rendszer szolgálatába állítani.
MN: Különbség még a demokrácia leépítésének a sebessége is, nem? Például ezt a Fidesz nálunk nagyon gyorsan lezavarta az alkotmányozó parlamenti többség megszerzése után.
TGA: Így van, Magyarországon a 2010-es választások után egy év alatt felállt az új alkotmányos rendszer, még ha később ezt többször igazították is. Oroszországban vagy Törökországban ez hosszabb folyamat volt, több alkotmánymódosítással, népszavaztatással. A gyors magyarországi átalakulást megkönnyítette a ’89 utáni demokratikus rendszernek az a konstrukciós hibája is, ami aránytalan választási rendszer mellett lehetővé tette, hogy egy egykamarás parlament könnyen, kétharmados többséggel módosíthasson alkotmányt.
MN: De ott van Lengyelország, ahol a demokratikus ellenzék választáson tudta legyőzni Orbán egyik fontos szövetségesét, Kaczyńskit.
TGA: Az új nemdemokrácia egyik gyengesége, hogy mivel kénytelen többpárti választásokat engedni, nem tudja teljesen kizárni, hogy a választások nyomán a vezér megbukjon. Hozzáteszem, a lengyel nemdemokrácia nem tudott úgy kiteljesedni, mint a magyar, mivel nem volt alkotmányozó többsége a nemdemokratikus erőknek, ezért az alkotmány és a választási rendszer megmaradt. Ráadásul Lengyelországban eleve erősebb a civil szféra és szabadabb a média, mint Magyarországon.
Ugyanakkor a mai nemdemokráciák közös újszerűsége, ha tetszik, innovációja az, hogy fenntartják és a szolgálatukba állítják az alkotmányvédő intézményeket, és visszaélnek olyan, a demokráciákban meghatározó fogalmakkal, mint az emberi méltóság, a vallásszabadság, a népszuverenitás.
MN: Vagyis ezzel ugyanúgy a demokratikus berendezkedést szimulálja, mint a kiüresített demokratikus intézményrendszer működtetésével? Mondana példát?
TGA: A legfontosabb példám az az emberi méltóság fogalmával való visszaélés. A magyar Alkotmánybíróság (AB) a kilencvenes években robusztus határozatokat tett le az asztalra arról, hogy az alkotmány miért és hogyan védi az egyének szabadságát és az egyenlőséget, és mindebből milyen önrendelkezési, adatvédelmi, magánéleti jogok származnak. Amit az AB előállított, az nemzetközileg is sok újdonságot tartalmazott. Ehhez képest a 2010 utáni AB úgy tesz, mintha követné ezt a gyakorlatot, de ehelyett védtelenné teszi az egyént az önkénnyel szemben, és a diszkriminációt erősíti. Például az emberi méltóságra hivatkozva született AB-határozat arról, hogy a magyar állam köteles megvédeni a magyarság etnikai és kulturális homogenitását az idegenekkel szemben. Ez nem csak visszaélés a méltóság fogalmával, de a xenofóbia megjelenése is az AB gyakorlatában.
Vagy gondoljunk arra a jelenségre, amit a könyvben deszekularizációnak nevezek. Sok évszázados felismerés, hogy az állam és a jog e világi célokat szolgál; az alkotmány elismeri, hogy egy társadalomban sokféle világnézetű ember él, ezért az együttélés kereteit úgy jelöli ki, hogy a társadalom tagjait egyenlőnek tekinti. Ezzel szemben a nemdemokrácia sok esetben egy vallással azonosítja magát, ezt látjuk például Iránban. És a mai magyar állam is ezt teszi, amikor a történelemre és a hagyományokra hivatkozva azt írja elő, hogy a kormány felfogása szerinti kereszténységet az állami intézményeknek, a hatóságoknak kötelességük preferálni, sőt a közoktatásban is ez a cél. Hasonló törekvéseket az Egyesült Államokban is látunk, és nemcsak politikai programokban, hanem tagállami törvényekben és bírósági döntésekben is.
Amikor az állam azonosítja magát egy vallási világnézettel, az valójában reakció, válasz a szekuláris jog és alkotmány elterjedésére. Miközben az emberi méltóságra és a vallásszabadságra hivatkozik, valójában egyes világnézeti csoportokat preferál, míg másokat, köztük sérülékeny társadalmi csoportokat, diszkriminál. A magyar alaptörvény felrúgja azt a rendszerváltás utáni alkotmányos hagyományt, hogy az állam nem elkötelezett egyik vagy másik irányba. A régebbi alkotmánytörténetünknek egyaránt részei a demokratikus és az autokratikus elemek, és választás kérdése, hogy melyiket követjük, melyikhez térünk vissza. A Szent Korona-tan sem fér össze a ’48-as eszmékkel és a demokratikus köztársasággal.
MN: A nemdemokrácia végül is nem a demokrácia egyfajta torzulása, ami akár orvosolható is? Mi különböztet meg egy rosszul működő demokratikus berendezkedést egy nemdemokratikus államtól?
TGA: Be kell látnunk, hogy nincs a világon tökéletesen működő rendszer, minden demokráciában akadnak nemdemokratikus elemek. Sőt, manapság azt tapasztaljuk, hogy a fejlett demokráciák is súlyos válságba kerülhetnek. A nagy különbség az, hogy egy viszonylag jól vagy elfogadhatóan működő demokráciában az anomáliák, a „betegségek” nem rendszerszerűek, és az intézmények képesek az önkorrekcióra. Az Egyesült Államok története tele van nemdemokratikus epizódokkal: említhetjük azt a rasszista szegregációt a II. világháború idején, amikor japán származású amerikai állampolgárokat százezres nagyságrendben zártak koncentrációs táborokba, vagy az ötvenes évek McCarthy-féle antikommunista hisztériáját, amely egy sor koncepciós eljáráshoz vezetett. De példa lehet a nem választott felsőház is az Egyesült Királyságban. Vagy Svájcban 1990-ben méltóztatott az utolsó kanton is megadni a nőknek a szavazati jogot. A nemdemokráciákban azonban nem eseti vagy korlátozottan érvényesülő nem demokratikus elemek vannak, hanem a rendszer egészére kiterjed az összehangolt autokratikus hatalomgyakorlás az alkotmánytól kezdve a törvényhozáson, a bíróságokon át a médiáig és a civil szervezetekig.
MN: Azaz a nemdemokratikus rendszerből az önkorrekciós képesség hiányzik. Magyarországon a demokratikus önkorrekció elhalásának a jelei már jóval 2010 előtt jelen voltak.
TGA: Ez fontos szempont. Bár magát a nemdemokratikus rendszert a 2010–2011-es alkotmányozás alapozta meg, de az erózió szerintem is korábban megindult. A legtöbbeknek 2006 jut az eszébe.
MN: Hát, nekem meg 1998, amikor az új Orbán-kormány a legócskább zugprókátori érveléssel vezette elő, hogy az az előírás, mely szerint az Országgyűlés hetente ülésezik, az valójában azt jelenti, hogy háromhetente. Huszadrangú napi politikai megfontolásból rúgták föl ezt a szabályt, ahogyan nem sokkal később azt a szokásjogot is, hogy ha az ellenzék parlamenti vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezi, akkor azt a kormánytöbbség nem akadályozza meg.
TGA: Az alkotmányos szokások alapvető fontosságúak minden demokráciában. Ezek nem írott jogszabályok, hanem a politikai cselekvők önkorlátozó gyakorlata tartja fenn, vagyis az, hogy megegyeznek bizonyos kérdésekben. Például a szokásjogot is betartva választanak tisztségviselőket, alkotmánybírákat. Ezek a gyakorlatok mára jórészt megszűntek. 2006 azért fontos, mert ekkor végletesen kiéleződött a politikai megosztottság. Alkotmányjogi hatása például, hogy a következő években megváltozott az államfő vétógyakorlata. Korábban csak legvégső eszközként használta a vétót a mindenkori köztársasági elnök, de Sólyom Lászlónál ez nagyon fölpörgött, és már-már megbénította a parlament munkáját. Vagy ott van a 2008-as „szociális népszavazás”. Az AB-nek az addigi precedensei alapján el kellett volna kaszálnia az egészet, mert a feltett kérdések közvetlenül és jelentősen érintették a költségvetést. Ám az AB félretette a precedenseit, és átengedte a vizitdíjról, a tandíjról és a kórházi napidíjról szóló kérdéseket. Ez már annak a tünete volt, hogy nem működik a magyar demokratikus rendszer önvédelmi mechanizmusa.
MN: Ezeknek a romboló hatásáról nemigen szokás beszélni, pedig az ilyesfajta döntések ágyaztak meg annak a hangulatnak, hogy az országnak ún. hatékony vezetésre van szüksége. Holott már akkor tudható volt, hogy Orbánék erre hivatkozva a demokratikus intézményrendszer jogosítványait fogják szűkíteni, hogy a „hatékonyságot” ne akadályozza mindenféle demokratikus pepecselés.
TGA: A demokratikus működés nagyon érzékeny mechanizmus. Egyrészt a kormánypárt és ellenzék rivalizál, verseny van közöttük azért, hogy a következő választásokon ki nyer. Másrészt van együttműködés is azon az alapon, hogy az alkotmány hatálya alatt nemcsak politikai ellenfelek, hanem partnerek is. Ezért azokkal is együtt kell működni az ország érdekében, akiket utálunk. Ennek szellemében nem a másik kinyírására kell törekedni; a győztes nem visz mindent, a vesztes nem veszít el mindent. Abban a pillanatban, hogy a politikai ellenfelet nem tekintjük partnernek is, hanem ki akarjuk utálni az országból, megszűnik a demokratikus működés. Ahhoz, hogy az alkotmányos demokrácia végül kudarcba fulladt Magyarországon, hozzájárult, hogy nem voltak korábbról demokratikus beidegződések.
MN: Ha a NER-nek egyszer vége lesz, demokratikus tapasztalatból akkor sem lesz több. Ha bizonyos demokratikus szokásjogok és reflexek továbbra sem alakulnak ki, akkor nincs az az alkotmányos, jogszabályi környezet, ami garantálná, hogy egy újabb, arra hajlamos garnitúra ne ejtse ismét foglyul a magyar államot.
TGA: A jogszabályok szintjén is sok minden reparálható. Például át kell gondolni a választási rendszert, hogy újra tisztességes választásokat lehessen tartani. A demokratikus önvédelem más szabályok megalkotását is elhozhatja, például hogy a szélsőséges pártokkal szemben mit lehet megtenni, a gyűlöletbeszédnek milyen korlátai vannak, hogyan tudjuk védeni az államapparátust a beszüremkedő nem demokratikus eszméktől. Ám ezzel együtt is sok jogász kollégával ellentétben azt gondolom, hogy nem csak jogi eszközökkel lehet megvédeni a bezuhanástól egy demokratikus rendet. Kellenek a jogon túli eszközök is. Az, hogy betartjuk-e a demokratikus szokásokat, vagy nem, ez nem az írott jog függvénye. Az, hogy az alkotmánybírák tisztelik-e a saját precedenseiket, vagy a politikai széljárásnak megfelelő ad hoc döntést hoznak, az jogilag nemigen szabályozható. Hogy közügyekben demokratikus vita zajlik-e, vagy árad a demagógia, az politikai kultúra kérdése is. Ebben pedig a demokratikus közoktatásnak és nyilvánosságnak óriási a szerepe. E téren a magyar tapasztalat, hát, eléggé felemás. Hadd osszak meg egy személyes tapasztalatot. Sokfelé tanítok, sokféle diákkal találkozom, magyar és német egyetemistákkal, nemzetközi csoportokkal. Időnként adok olyan feladatot egy, mondjuk, húszfős gyakorlaton, hogy akkor most négy kis csoportban vizsgáljanak meg egy-egy problémát, majd próbáljanak kialakítani egy többségi álláspontot az adott kérdésben. Nagyon mások a reakciók attól függően, hogy milyen oktatási rendszerből jönnek a diákok. Vannak szuper magyar csoportjaim is, de vannak, akik először értetlenül fogadják, hogy egymással vitassanak meg valamit a tények alapján. A gyakran sokszínű német csoportok meg a világ legtermészetesebb módján elkezdenek dolgozni, együttműködnek, ha kell, vitatkozva érvelnek. Mert már az óvodában és az iskolában erre kondicionálják őket. Márpedig a demokratikus működés ugyanez nagyban: tényeket veszünk figyelembe, a másik álláspontját meghallgatva és tiszteletben tartva vitatkozunk, majd szavazunk. És az is előfordulhat, hogy nem a többségnek van igaza. A demokrácia védelméhez és önkorrekciós képességéhez elengedhetetlen ez az attitűd.
MN: A 2022-es választások előtt volt már egy vita arról, hogy a jog eszközeivel fölszámolhatók-e majdan a NER hídfőállásai, a megszállt intézményrendszer a bebetonozott káderekkel, a csak az ő hatalmukat szolgáló, de a köz szempontjából értelmetlen és káros kétharmados törvények.
TGA: Ha szélesebb kitekintéssel ezt a kérdést úgy tesszük föl, hogy miként jön létre egy új rendszer, akkor arra azt válaszolhatjuk, hogy sokféleképpen. Létezik egy weboldal (constituteproject.org), amelyen az összes mai alkotmány megtalálható Afganisztántól Zimbabwéig. Ezeket érvényes alkotmánynak tekintik függetlenül attól, hogy jogszerűen vagy jogszerűtlenül jöttek-e létre, hogy ráoktrojálták-e egy országra, hogy puccs után hirdették-e ki, vagy hogy egypártrendszerű parlament fogadta-e el. Még a demokratikus alkotmányok között is találunk olyanokat, amelyeket formálisan nem jogszerűen fogadtak el. Például az Egyesült Államokban nem tartották be az eljárási szabályokat, nem volt felhatalmazása a küldötteknek egy szövetségi alkotmány elfogadására. A norvég alkotmány sem volt formálisan jogszerű, mert megsértették a szavazási szabályokat.
Nos, a 2022-es választások előtti vita arról, szabad-e feles országgyűlési többséggel kétharmados törvényt módosítani, végül is arra vonatkozott, hogy adott esetben egy formális törvénysértés elfogadható és célravezető-e. Ha majd egyszer egy más típusú többség lesz a magyar parlamentben, ezekkel a dilemmákkal fog szembesülni, ezért ez változatlanul kulcskérdés. Váradi Balázsnak volt erről nemrég egy nagyon okos írása ebben a lapban. (Lásd: Éruv. A szombat-zsinór és a magyar demokrácia újjáépítése, Magyar Narancs, 2024. július 4.) Egy ponton azonban vitatkoznék. Balázs szerint a törvények betartása, beleértve az eljárási szabályokat is, önérték. Szerintem is abból kell kiindulni, hogy a jogot be kell tartani. De lehetnek kivételek. A jog nem önérték, hanem eszköz, mert valamit szolgál: a stabilitást, a kiszámítható viszonyokat, és elősegítheti az emberi szabadság, egyenlőség kibontakozását. De van, amikor a jog ezzel ellentétesen működik. Tankönyvi példa az úgynevezett gonosz jog, a náci jog. Németországban utóbb bíróságok sora mondta ki, hogy nem az járt el jogszerűen, aki betartotta a náci jogot, hanem az, aki megsértette és fellázadt ellene. Ez is mutatja, hogy nem önérték a jog, mert szolgálhat értéktelen és gonosz célokat is. A náci jog megítélése egyértelmű. A mi helyzetünk jóval bonyolultabb, mert nem egy ilyen típusú gonosz joggal állunk szemben. A problémafelvetés is más helyzetet modellez: mit lehet majd akkor tenni, ha egy demokratikus parlament olyan hatalmi struktúrákkal találkozik, amelyeket a nemdemokratikus berendezkedés alkotmánya elmozdíthatatlanná tett, kétharmados vagy még magasabb szavazati szabályokkal védett legfőbb ügyésszel, alkotmánybírókkal, államfővel. Vajon szabad-e jogsértéshez folyamodni, ha az írott jog és ezek az intézmények összehangoltan megakadályozzák a demokratikus működést, vagy mindent tiszteletben kell tartani? Ez a vita lényege szerintem. Itt Váradi Balázs egy másik gondolatát tartom lényegesnek, mégpedig az arányosság kérdését. Azt kell megnézni, hogy okoz-e elviselhetetlen terhet a társadalomnak és a demokratikus berendezkedésnek az, ha minden autokratikus szabályt és döntést betartanak. Nem gondolom abszolútnak azt az elvet, hogy a jogot minden körülmények között be kell tartani. Az a nehéz kérdés, hogy mit tekinthetünk kényszerítő indoknak és aránytalan tehernek.
MN: Például a demokratikus ellenőrző mechanizmusok, az önkorrekciós képesség helyreállítása lehet egy ilyen magasabb szempont? A törvényhozói és végrehajtói hatalom ellenőrzését elvben garantáló intézményeknek vissza kell adni a normális működéséhez való jogát, és ennek nyilván személyi konzekvenciái is lehetnek. Az AB-re, a Gazdasági Versenyhivatalra vagy az Állami Számvevőszékre gondolok egyebek közt, mivel ezek 2010 óta egyértelműen a központi politikai akaratot szolgálják ki.
TGA: Ezeknek az intézmények az volna a funkciója, hogy a közt szolgálják, és demokratikus irányba tereljék az államszervezet működését. Ehelyett valóban azt látjuk évtizedes távlatban, hogy egyetlen párt szervilis alárendeltjeiként tevékenykednek. De a jogos törvénysértéshez azért számos feltételnek kellene teljesülni, például hogy adott intézmény nyíltan akadályozza a demokratikus működést. Ha ezek az intézmények monolit tömbként megbénítanák egy demokratikus kormányzat működését, az az államszervezet ellehetetlenítéséhez vezetne: a kormány nem tudna érvényt szerezni a rendeleteinek, a parlamenti többség nem tudna törvényeket életbe léptetni, mert rendre megsemmisítené az AB, vagy megvétózná a köztársasági elnök. Egy ilyen végletesen kiélezett helyzetben az egyik oldal rendelkezne a választópolgárok többségi támogatásával, a másik oldal diszponálna a kisajátított intézmények, az állam erőszakszervei és a vagyoni javak döntő része felett. Ilyen esetben az alkotmány sem kínál jogállami megoldást, hiszen azt is az egypárti uralomra tervezték. Csak olyan megoldás lehetséges, amely komoly veszteségekkel, értékek sérelmével jár. A könyvben igyekeztem végiggondolni, mikor, mi járhat a legkevesebb kárral.
MN: A lengyel illiberális államot felszámolni igyekvő demokratikus Tusk-kormánnyal szemben például hasonló jellegű utóvédharcot folytat Kaczyńskiék rendre vétózó államfője.
TGA: Lengyelország azért is érdekes a számunkra, mert ott például a demokratikus közmédia helyreállítása világossá tette, hogy alkotmányozó többség nélkül is vannak eszközei a demokratikus kormánynak. Ez az eset igen tanulságos, mert az új parlamenti többség kénytelen volt formális jogsértést elkövetni a közmédia helyreállítása érdekében, és végül a demokratikus irányba dőlt el a konfliktus. De hát Magyarország egyelőre nem tart itt. Sőt lehet, hogy bizonyos szempontból rosszabb a helyzet, mint a 2022-es választások előtt, amikor minderről vita zajlott a nyilvánosságban.
MN: Amennyiben?
TGA: Tetszik, nem tetszik, a modern demokrácia képviseleti rendszer, amely demokratikus pártokat feltételez. Ám a magyar pártstruktúrát elnézve nem csak azt látom, hogy az állampárt alapjaiban nem demokratikus szerveződés. A számottevő támogatottsággal rendelkező, 5 százalék feletti ellenzéki pártok is messze vannak a demokratikus ideáloktól. A demokratikus párt olyan politikai szervezet, amelyben a tagság átlátható és tisztességes eljárás során vezetőket választ, és ezek a vezetők a választópolgárok számára komplex ajánlatot tesznek, ami kiterjed az adózásra, az oktatásra, az egészségügyre, a migrációra, az uniós együttműködésre, környezetvédelemre. Ennek a definíciónak nem nagyon felelnek meg a nagyobb támogatottságú pártok. Nehéz a demokratikus rekonstrukción gondolkodni akkor, ha még ezen a szinten is sok a tennivaló.
A másik komoly gond, hogy sok irányjelző tévutak felé mutat. Az egyik jellegzetes érvelés az, hogy a tudatlan sokaság helyett a döntéseket a bölcsekre és szakértőkre kell bízni. Ez nyilvánvalóan nem demokratikus gondolat, és ezt elfogadhatatlannak tartom. Egy másik, és nálunk erősebben is jelen lévő felfogás szerint a bölcsek, a tudósok, a szakértők nem számítanak, hiszen egy influenszer is kompetensen tud nyilatkozni a társadalmi kérdésekben. Kérdés, hogy a magyar nyilvánosság ezeket a tévutakat el tudja-e kerülni. Amikor azt olvasom, hogy a jogállam meg a demokrácia meg az emberi jogok meg az alkotmányosság nem számít, mert az embereket nem ez érdekli, akkor azt gondolom, azok, akik ezt hajtogatják, nem gondolták végig, hogy mit beszélnek. Vagy végiggondolták, de akkor az még rosszabb. A népre hivatkoznak, mondván, az a jó politikus, aki sikeres az emberek elérésében. Csak hát a nép elérésében, a néphez szóló kommunikációban a diktátorok a legsikeresebbek. Ők használják a legeredményesebben a kommunikációs technikát propagandára és cenzúrára. Napóleon népszavaztatott, Hitler is vastagon népszavaztatott, Sztálin nemzeti konzultált, ahogyan Pinochet is. Lenin első dolga volt elfoglalni a távírdákat. Goebbels az akkori nagy újdonságot, az olcsó rádiót használta a tömegek elérésére, Homeini Iránban a kazettás magnót. Kína és Oroszország ma rémisztő dolgokra képesek az internettel. A „néppel való kommunikáció” antidemokratikus módon szörnyű dolgok terjesztésére is használható. Ez a jelenség szerintem komoly figyelmeztető jel. Ezért hát, amikor arról beszélünk, hogy innen, hová?, akkor nem csak abban kell gondolkodni, hogy miként képzeljük el a demokratikus helyreállítást egy nemdemokratikus rendszer után. Az is reális lehetőség, hogy a jelenlegi nemdemokratikus konfigurációt egy másik nemdemokratikus konfiguráció váltja föl. Ráadásul az új erő készen kapná azt a hatalomnak igen kényelmes berendezkedést, amit az előző nemdemokratikus erő teremtett meg a leuralt intézményrendszerrel.
MN: Egy 2022-es értékkutatás szerint négy év alatt 51-ről 59 százalékra nőtt azok aránya, akik fontosabbnak és hasznosabbnak tartják a gyorsan meghozott – akár egyoldalú – politikai döntéseket a konszenzuskereső, ezért esetenként hosszabb ideig tartó döntéshozatali folyamatoknál. Magyarán a központi ukázok iránt nagyobb a bizalom, mint a demokratikus eljárás iránt.
TGA: Ezeket a híreket nem nagy örömmel szoktam olvasni, de több felmérés azért szerencsére árnyaltabb képet mutat, és egyébként sem tartozom azok közé, akik szerint a társadalmi attitűdök megváltoztathatatlanok. Az egy determinista álláspont, hogy bizonyos társadalmak nem érettek a demokráciára, ezért inkább a diktatúrát választják szabad akarattal. Ez történelmileg sem igaz, és nem lehet azt mondani, hogy ez a magyarokba bele lenne kódolva. A demokrácia tanulása és működtetése viszont tényleg nagyon melós, időigényes és költséges dolog, és sok minden kell hozzá, például, ahogyan említettem is, jó közoktatás és demokratikus nyilvánosság. Ezt az utat bejárni nehéz, de nem reménytelen.
Névjegy
Tóth Gábor Attila (1970) alkotmányjogot, emberi jogokat és orvosi etikát tanít Debrecenben és Budapesten. Oktat és kutat két berlini egyetemen (Humboldt-Universität, FreieUniversität), valamint a New York-i New School Universityn. Korábban a magyar Alkotmánybíróság, később pedig az EU megbízásából a moldovai alkotmánybíróság tanácsadója volt. A Szuverén.hu és a Fundamentum alapító szerkesztője, a TASZ alapító tagja, később elnöke. 1996–1997-ben alkotmányjogi, jogtörténeti témájú sorozata volt lapunk Egotrip rovatában Szabadláb címmel. Az interjúban tárgyalt Nemdemokrácia című munkáját 2024-ben adta ki az Oriold és Társai. Korábbi munkái: Emberi jogok (2003), Túl a szövegen (2009), Életfogytig szabadláb (2011), Constitution for a Disunited Nation (2012), A jogok törvénye (2014).
