Miről beszélek? És mi közünk van nekünk ehhez, nem zsidóknak, vagy akár a nem ortodox zsidóknak?
A Tóra (keresztényeknek: 2Móz 16,29) elrendeli: „…maradjon mindenki a helyén, és ne menjen ki senki helyéről a hetedik napon.”
A törvényt magyarázó bölcs rabbik a Talmudban részletezték is, mivel jár ez pontosan.
A harminckilenc résztilalom egyike úgy szól, hogy szombaton a hithű zsidó még gyalog sem vihet magával dolgokat, ha elmegy a „helyéről/otthonából”: se pénztárcát, se kulcsot, se gyógyszert. És gyerekkocsit sem tolhat. Nagy bajban van tehát az a kisgyermekes szülő, aki nem akar minden sábátkor otthon rostokolni.
Kivéve, ha nagyítóval vizsgálja meg a „helye/otthona” fogalmat a szabályban. Meddig is tart az a bizonyos hely, amelynél tovább szombaton már nem tolható a gyerekkocsi? A küszöbig? A kert végéig? Netán tovább?
Ne gondoljuk, hogy ezt a kérdést nem vetették fel és válaszolták meg a zsidó vallást a hétköznapi helyzetekre lefordítani hivatott tanítók. A helyesen interpretált mózesi törvény szerint ha közösködik több zsidó háztartás (például egy középkori gettó közös kertekre nyíló háztartásai), akkor azok közös külső faláig ér az otthon határa. A babát át lehet tolni a szomszédhoz szombaton is.
De mi számít közösködésnek? Ehhez az kell, hogy a háztartások kinyilvánítsák, hogy rituális szempontból egynek számítanak. Például ha minden, közösnek számítani akaró háztartás letesz egy kis maceszt egy közös tálba, amit a rabbi őriz – eredetileg ezt jelenti az éruv.
És mi számít közös külső falnak? Falnak számít-e egy ajtókeret is? Nyilván. Innen pedig már csak egy merész lépés, hogy a fél várost cölöpökre kifeszített damillal virtuális közös zsidó negyeddé tegyük, amin belül már mindent szabad sábátkor, amit otthon nem tilt a zsidó vallásos jog, a haláha.
Biztosan van, aki mindezt felháborítónak találja. Mit fog szólni a megveszekedett antiszemita, ha eláruljuk neki, hogy az ortodox zsidók a budapesti önkormányzat és a budapesti közüzemek bűnsegédletével virtuális gettóvá alakították fél Pestet? És biztos lesz, aki groteszknek, és lesz, aki meghatónak látja az éruvot. („A hagyomány, a hagyomány” – énekli Tevje, a tejesember a Hegedűs a háztetőn című musicalben). Van olyan (reform)zsidó is, aki egyszerűen elveti a szombatra vonatkozó vallási törvényeknek ezt a szigorú alkalmazását.
De a budapesti szombat-zsinór a judaisztikai és folklórérdekességen túl is is tartogat tanulságot.
*
Az éruv ugyanis pont arra ad mintát, ami jó eséllyel a magyar politikai közösség fő kérdése lesz egy rendszerváltás után. Ha nem forradalommal vagy legalább kétharmaddal váltja le az ellentábor a Fideszt, vagy nem szakít az ország a jogállamisággal, a NER megváltoztathatatlan alkotmánya és kétharmados törvényei között kell majd újra berendeznünk a magyar demokráciát. Ezen kérdésekkel nyűglődnek a Kaczyński-kormány leváltása óta a lengyelek is: mi a teendő, ha a megváltoztathatatlan törvények kiáltó ellentétbe kerülnek a közösség zömének nyilvánvaló, illetve annak érzett érdekeivel?
Mi a teendő? Vajon minden további nélkül mondjuk fel a jogállamban hívő polgár számára mindenekfelett kötelező szabályt, miszerint a legitim törvényeknek engedelmeskedni tartozunk, még ha azok fojtogatók is? S ezzel a hitből kitérő, reformzsidónak, agnosztikusnak vagy kereszténynek álló zsidók pédáját kövessük? (Akik számára Mk 2,27 a szabály: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért”.)
Vagy szedjük össze minden leleményességünket, és egyeztessük össze a törvény betű szerinti betartásának igényét a vágyainkkal, és azzal a megváltozott világgal, amelyben a törvény betűje már akadály, és nem segítség? Úgy, ahogy azt a leleményes ortodoxok teszik az éruvval?
A jóléti közgazdaságtanban ezt a second best kérdésének nevezik: vajon mi a teendő akkor, ha valamely (gazdasági) probléma – például egy piaci egyensúlytalanság – legjobb megoldásának feltételei közül az egyik nyilvánvalóan nem tud teljesülni? Mi a második legjobb társadalmi megoldás akkor, ha közben be kell tartani egyes fura, a legjobb megoldást lehetetlenné tévő keretszabályokat?
Mit tanít nekünk erről az éruv?
Először is azt, hogy néha, ha nem aránytalanul nagy a költsége, igenis lehet jobb megoldás a valóságot a rossz törvényhez igazítani, mint magát a rossz törvényt megsérteni. A törvény betartása – beleértve annak a procedúrának a betartását is, amellyel változtatni lehet a törvényt – önérték. (A törvény megváltoztatásának lehetősége a Talmud esetében persze fel sem merül.) A mégoly haszontalannak vagy károsnak tűnő törvény áthágása a közösséget összetartó erőt pusztító, veszélyes manőver. Jelenjen meg ez a veszély akár a bosszúálló Adonáj várható büntetésében, akár a törvényességbe vetett közbizalom lepusztulásában.
A másik tanulság a következő. Ha már ügyeskedünk, hogy a változtathatatlan törvény is megmaradjon, de a sábát se sújtsa jobban a családokat, mint muszáj, azt ne egyéni kibúvók segítségével tegyük! Dolgozzon ki és tartson fenn a közösség egésze közös second best megoldást! Elég baj, hogy a bronzkori tanítások megnehezítik a 21. századi nagyvárosi létet – de ez nem változtat azon, hogy a közösség egészének szól a kihívás. Közproblémákra közmegoldásokat kell találni. Aki nem ért egyet, azt meg kell győzni, fenntartásait, ha lehet, figyelembe kell venni. Ennek az együttműködésnek a szimbóluma az összes háztartás által összerakott kovásztalankenyér-halom, a voltaképpeni éruv.
A harmadik lecke az, hogy az éruvot, a közösség háztartásainak egybeolvadását szimbolizáló maceszt a közösség rabbija őrzi, és a körbefutó damil sértetlenségét is a rabbinátus vizsgálja és tanúsítja hetente. Nem pedig valamely erre létrehozott új hivatal, vagy a közösség világi vezetője. Ugyanazok a megkerülő megoldás szabályszerű végrehajtásának a felelősei, akik a megsértetlenül megkerülendő törvények őrei. Csak ez garantálhatja ugyanis, hogy a rabbik által tanított törvény betűje az éruv kifeszítése után is betartattatik.
Ha a Fidesz után, a Fidesz rettenetes kétharmados törvényei között ismét a jogállami liberális demokrácia fárasztó társasjátékát fogjuk játszani, nekünk is ez marad az egyik lehetőség. Groteszk, kínban született, nem is alacsony költségű megoldásokkal, de közösen és a jog keretei között próbáljuk majd újra berendezni az országot. Merengjenek el ezen, ha Budapesten a 2-es villamos felső vezetéke mellett egy gonddal kihúzott, semmilyen gyakorlati funkciót nem szolgáló damilra téved a tekintetük.
Innen? Hová?
Az elmúlt közel másfél évtizedben az Orbán-rendszer természetéről, működéséről, hatalmi mechanizmusairól és intézkedéseinek, szakpolitikáinak hatásáról számtalan fontos újságcikk, tanulmány, könyv született. Még ha ezek sokszor más és más magyarázatokat és értékeléseket kínálnak is, azt nem állíthatjuk, hogy ne ismernénk a rezsimet, és ne lenne elég felhalmozott közös tudás arról, hogy mi a mérlege egy-egy területen.
Arról azonban már kevesebb szó esik, hogy a 14 év kormányzati intézkedései és hatalmi politikája által megteremtett viszonyokkal szemben hogyan kéne festenie egy gazdagabb, igazságosabb és boldogabb országnak, amelyben mindenkinek jut hely és esély a méltó életre. Látszólagos konszenzus inkább abban van, hogy „nincs visszatérés a 2010 előtti világhoz” – de közelebbről nézve ennek az állításnak sincs valódi tartalma, értelme pedig még annyi sem. Míg az 1989/1990-es rendszerváltást hosszú éveken át tartó, több értelmiségi-politikai műhelyben folyó vita, tervezés, koncepciógyártás előzte meg, addig ma ilyen szellemi háttérmunka – future planning – elvétve zajlik. Pedig a feladat – Magyarország újraindítása a romokon, amit egy félautokratikus rendszer teremtett – hasonló lesz.
Az a szakállas vicc ugye megvan, amikor Iván Ivánovics bácsi hangosan szidalmazza az SZKP-t a hetvenes évek vlagyivosztoki lakótelepének utcáin, és amikor rászólnak, miszerint Iván bácsi, hagyd már abba, hiszen előbb-utóbb elvisznek, ő csak annyit kérdez: Innen? Hová?
A Narancs a következő hónapokban ennek a kérdésnek a megválaszolásához, az Orbán-rezsim utáni Magyarország képének, lehetséges képeinek a megrajzolásához próbál hozzájárulni. Nem a politikai hatalom megszerzésének és gyakorlásának a kézikönyvét szeretnénk összeállítani, hanem gondolatok, intuíciók, akár szakpolitikai koncepciók egyfajta gyűjteményét, amely működésbe hozhatja a gondolkodás és a cselekvés további spirálját. Hiszen éppen ez az előfeltétele a demokratikus politikai változásnak, és nem fordítva.
A sorozat megvalósításához lapunk az Ökotárs Alapítvány és a Mérték Médiaelemző Műhely támogatását élvezi. Az itt megjelenő vélemények nem tükrözik a támogatók álláspontját.
A szerk.
