Kedd este a Bálint Házban Toronyi Zsuzsa muzeológus, levéltáros a holokauszt múzeumi reprezentációjáról tartott előadást, amelyben nagy szerep jutott az új muzeológiának. A hagyományos muzeológiával szemben az új muzeológia már nemcsak a bemutatásra összepontosít, hanem fókuszba állítja a társadalmi kérdésfelvetést is.
| ||
„Muzeológiai szempontból több dilemmát is felvet egy ilyen kiállítás létrehozása. Foglalkozhatunk ezzel a kérdéssel úgy, hogy a zsidóság kultúrtörténetébe helyezzük, vagy egyedi történetként mutatjuk be, vagy foglalkozunk a genocídiummal általában” – mondja Toronyi, aki úgy véli, hogy optimális esetben mindhárom szempont megjelenik a kiállításon, csak kérdés, hogy milyen arányban. További kérdés, hogy a zsidó történelembe hogyan próbáljuk beilleszteni a holokausztot. „Úgy, mint egy kisiklást, amiről nem értjük, hogyan történhetett, vagy pedig úgy, hogy a holokauszt idején pusztán annyi történt, hogy megérett az emberiség technikailag egy ilyen méretű népirtásra.” Toronyi szerint az új muzeológia feladata, hogy az emlékezés során felhívja a látogatók figyelmét arra, hogy milyen emberi, etikai dilemmák vezettek ahhoz, hogy egyáltalán ilyesmi előfordulhatott.
És utána?
A 70. évforduló alkalmából szinte minden magyar településen nyílt a holokauszthoz kapcsolódó kiállítás. Toronyi úgy véli, hogy e mögött inkább valami „must” áll, mint őszinte szándék, ugyanis elég furcsa kiállítások születtek. A muzeológus szerint már önmagában aggasztó az a tendencia, hogy a legtöbb kiállítás dramaturgiai csúcspontja 1944, ami után nem történik semmi. „Nem jelenik meg a zsidó közösség élete a holokauszt után. Azt gondolom, hogy nagyon veszélyes dolog 1944–45-tel zárni egy ilyen kiállítást, ugyanis így úgy tűnik, mintha megszűntek volna azok a problémák, amik a deportálásokhoz vezettek” – indokolja Toronyi, aki szerint lehet akármilyen jó egy kiállítás, a holokauszt valóságát nem lehet bemutatni. „2283 ember van eltemetve a Dohány utcai zsinagóga kertjében, amiből 1170 ismeretlen, tehát úgy haltak meg egy hetvenezres gettó közepén, hogy nem volt senki, aki azonosítsa őket. Ez a magányosság a holokauszt igazi valósága, ami bemutathatatlan hagyományos eszközökkel a múzeumokban.”
| ||
A megközelítésen túl a tárgyak bemutatása is számos problémát vet fel, például a fotóknál felmerül a kérdés, hogy kiállíthatunk-e olyan képeket, amelyek meztelen halottakat ábrázolnak exhumáláskor, vagy szerepeltethetünk-e egy térben olyan fotókat, amelyeken áldozatok és elkövetők is vannak. De térjünk rá a konkrét példákra.
Toronyi a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítását emeli ki, amelyben egy vitrinben található egymás mellett két rabruha, alattuk egy imasál. „Hogy hogyan kapcsolódik egymáshoz a két ruhadarab, azt nem tudom, talán úgy, hogy mindkettő csíkos.” A vitrinsor végén pedig megtalálható még Horthy Miklós bőröndje, amivel Portugáliába ment. „Azt gondolom, hogy nagyon durva ennyivel letudni a Magyar Nemzeti Múzeumban azt, hogy mi történt 1944-ben” – fakad ki a muzeológus.
Sokat markol
A 2014-es nagy kiállításdömping egyik legszomorúbb epizódja az Óbudai Múzeum állandó kiállítása mellé berakott Ofen Jásán (Óbuda héber neve) időszaki kiállítás. Látszólag rendben van, hogy csinálnak egy, az óbudai zsidó közösség történetét bemutató időszaki kiállítást a holokauszt 70. évfordulójára, azonban ezt egy olyan állandó kiállítástól elkülönítve csinálták meg, ami Óbuda történelmét mutatja be. „Óbudán a 19. századtól jelentős zsidó közösség élt, aminek nagy szerepe volt Óbuda fejlődésében, továbbá ez volt a második legnagyobb magyarországi zsidó közösség. A kiállításon Óbuda minden fontos eseményéről szó esik, de arról nem írnak semmit, hogy 1821-ben itt nyílik meg Európa második legnagyobb zsinagógája, ami a városrész akkori legnagyobb épülete volt” – mondja Toronyi, aki szerint nem helyes, hogy a zsidó közösséget teljesen kihagyták Óbuda történetéből, és csak kényszerből csinálnak időszaki kiállítást, ami gettósítja – mert Óbuda jeles eseményeitől abszolút leválasztja – a zsidó közösség történetét. „Az egész kiállítás sokat markol, és nem nagyon fog semmit. Egy Dávid-csillag alakú vitrinben van néhány tárgy, ezenkívül nagy mennyiségű szöveg van csak.” A muzeológus úgy véli, ha túl sok a szöveg egy kiállításon, akkor ott a kurátor fél bármit is megmutatni, inkább összemásol innen-onnan mindenfélét. Van olyan szöveg a kiállításon, ami arról szól, hogyan néz ki egy zsidó lakás. Tudniillik van benne vitrin, amiben fontos tárgyakat őriznek, például karácsonykor (sic!) a hanukiját. „Én elhiszem, hogy emlékév van, és most ezt kell csinálni, erre lehet pénzt kapni, de azt gondolom, hogy jobb lett volna, ha nem csinálnak semmit. Sokkal méltóbb lett volna, hogyha azt a néhány tárgyat, amit összekapartak, azt integrálták volna az állandó kiállításba.”
