Kincses Károly: A 17-18. században postakocsilovak váltóállomásának használták az épületet, ez volt a Pest-Szeged útvonal megalvóhelye, a terem egyik felében lovak éjszakáztak, a másikban utasok. A vasút megindulása után Ét- és Táncterem a Pistához néven a kecskeméti iparosok kultúrháza lett. Miután az 1920-as években felépült a főtéri zsinagóga, ami most a Technika Háza, összeveszett a hitközség ortodox és neológ része, az ortodoxok kivonultak, megvették és átépítették ezt az épületet, de csak ´44-ig szolgált szakrális célra. Kecskeméten hétezer zsidó élt - mindössze hetvenen tértek vissza. A háború után vágóhíd, fodrászműhely, raktár volt, végül hajléktalanok laktak benne. ´89-ben a Bács-Kiskun megyei tanács fölajánlotta a Magyar Fotóművészek Szövetségének, hogy múzeum céljára újjáépíthetjük. Hihetetlenül rossz állapotban volt, térdmagasságig le kellett bontani a falakat. Méterenként lefényképeztük, s miután újra felépült, a színház díszletfestői rekonstruálták a plafon képeit.
MN: Hogyan működik a múzeum?
KK: Hivatalosan fogalmazva a Magyar Fotográfiai Múzeum a Magyar Fotográfiai Alapítvány által fenntartott országos gyűjtőkörű szakmúzeum. Jogosítványai és kötelezettségei ugyanolyanok, mint bármely más országos múzeumé, de az országos költségvetésből nem kap rendszeres, évi apanázst. Pedig állami, sőt nemzeti múzeumi feladatokat lát el. Kétféleképp lehet egy intézmény nemzeti: vagy kinevezik annak, vagy nem - a Magyar Fotográfiai Múzeum ki nem nevezett nemzeti intézményként reprezentálja a maga területét. Ha bárhol a világban a magyar fotó fölmerül, vagy ha az ország külföldön reprezentatív fotókiállításra készül, a szervezők első útja ide vezet. Ami nem azt jelenti, hogy ez a legnagyobb gyűjtemény: a Nemzeti Múzeum fényképtárában egymilliónál több kép van, de ezek kevésbé művészi, inkább történeti szempontból vannak föltárva, másrészt a fotómúzeum mint intézmény mobilisabb.
Múzeumigazgatóként azzal gazdálkodom, amit alapítványi titkárként a munkatársaimmal együtt összeszedünk. Ez tulajdonképp jó konstrukció, mindennap meg kell néznem, hogy áll a bankszámlánk. Minden évnek úgy vágunk neki, hogy az alapműködéshez szükséges 30-32 millió forint 90 százaléka hiányzik. Borzasztó csapdahelyzet ez: minisztérium csak a tárca alá tartozó, megye csak megyei, város csak városi intézményeknek juttat pénzt. A vállamat néha megveregetik, de a Magyar Fotográfiai Múzeum tíz év óta a fenntartásához egy fillért sem kap Bács-Kiskun megyétől, pedig az épület a megye tulajdona. Kecskemét városa csak töredék pénzeket ad pályázatok útján, mert megyei intézménynek hiszi. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) múzeumi osztálya rendre elutasítja pályázataink nagy részét: tíz éve nem bírja bevenni a gyomruk, hogy egy múzeum állami fennhatóságtól függetlenül is képes életben maradni. Ebben a betokosodott struktúrában nincs helyük alapítványi és magánmúzeumoknak, innovatív gyűjteményeknek. De nem akarok panaszkodni: amíg adó- és egyéb szabályozásokkal nem teszik teljesen lehetetlenné, hogy egy alapítványi múzeum megkeresse a projektjei megvalósításához szükséges forrásokat, addig elégedett vagyok. Szerencsére az NKÖM képzőművészeti, könyvtári, informatikai osztályaitól és a Nemzeti Kulturális Alaptól szoktunk pályázati pénzeket nyerni, akadnak szponzoraink és önzetlenül segítő barátaink. Kiadásaink majdnem 40 százalékát a bevételeinkből fedezzük, közlési jogok vagy élő szerzőktől bizományba átvett képek és saját kiadványaink eladásából. A függetlenség előnye, hogy nincs beleszólás, nincsenek musz-feladatok, a föntről jövő szívatásból pedig a magyar múzeumi átlag töredékét érezzük.
Öt és fél főállású státus van itt, az enyémet is beleértve, de évről évre húsz-huszonöt ösztöndíjas is dolgozik nálunk egy-egy témán. A Fotóművész Szövetség 72 ezer darabos gyűjteményével indultunk, ez azóta megtízszereződött. Kinőttük az épületet. De hiába van itt egy nagy telek, és hiába kész a terv egy kiállítótermet, raktárteret és vendégszobákat is magában foglaló második épületre, nem tudjuk felépíteni, mert a megye ragaszkodik hozzá, hogy az alapítvány előbb vásárolja meg a telekrészt nyolcmillióért. Ez így nem megy.
MN: És akkor mi lesz?
KK: Új stratégiát alakítottunk ki. A múzeum nem fizikailag fog bővülni, hanem virtuálisan megduplázzuk: a következő öt-nyolc év során minden képi anyagunk, kiállításunk, kiadványunk, szolgáltatásunk hozzáférhető lesz az internetről és a budapesti Mai Manó Házban lévő irodánkban található CD-adatbázisból. Ez jó modell a 21. századra: a múzeum a legkonzervatívabb és legkorszerűbb módon őrzi fizikai létükben a műtárgyakat, ugyanakkor egyre szélesebb körben elérhetővé teszi őket a folyamatosan fejlődő kommunikációs csatornákon. Egy éve működik az internetes oldalunk, oda tíz-tizenötször többen látogatnak el, mint Kecskemétre.
MN: De a raktározási gondot a digitalizálás nem oldja meg. A WC-ben láttam egy faliszekrényt muzeális vegyszeres üvegekkel.
KK: Annyi hely még akad, hogy a vegyszeres üvegeinket eltehessük, ez játék: nagyon bírom azokat a francia, belga éttermeket, kocsmákat, amik olyanok, mintha a fölöttük lévő lakás részei lennének. Az ilyen apróságoktól azt remélem, hogy egyedi hangulata lesz a fotómúzeumnak. De valóban elérte az épület a százszázalékos telítettséget, még egy nagyobb anyag, egy hagyaték, egy felszámolt újság archívuma, és csurig leszünk.
MN: Hol az a határ, ami elválasztja a fotómúzeum számára értékes anyagot attól, amire nincs szükségetek?
KK: A fotómúzeum szempontjából nem kritérium, hogy egy kép "művészi" vagy "nem művészi". Az a kérdés, hogy mint fotó jó-e vagy sem. Roland Barthes szerint a világ összes fényképe alapvetően három csoportra osztható. A leghatalmasabb csoportot érdektelen felvételek alkotják, amelyek mondjuk egy ismerős ember vagy eladandó tárgy ábrázolására valók. Elkészítésük folyamata a társadalmi rituálé része, de maguk a képek nem fontosak. A második, kisebb csoportba tartozó képek úgynevezett "stúdium-elemmel" rendelkeznek: az ábrázolt dolog miatt érdekesek, dokumentumként fontosak, még ha nincs is emocionális hatásuk. A legkisebb csoport úgynevezett "punktum-mozzanatot" tartalmaz, az ember ránéz, és megérinti valami. A fotómúzeum e két utóbbi csoportba tartozó képeket gyűjt: az emocionálisan hatásos fotókat és mindazt, ami valamilyen mozzanatában fontos, akár mert ritka technikával készült, akár mert annak, akit, amit ábrázol, vagy aki készítette, jelentősége van. Moholy-Nagy fotóit ´45-ben kidobálták a chicagói egyetemről, mert fölöslegesnek tartották, egy részüket eltette a házfelügyelő, és odaadta a művész lányának, de a jó része megsemmisült, pedig Moholynak ma iszonyú ára van a műkereskedelemben. Nemrég került hozzánk Fenyő János fotóhagyatéka: tele van reklám-, divat- és aktfotóval, amelyek a szerző személye által válnak érdekessé és gyűjtendővé, holott amúgy inkább az első csoportba tartoznának. Évente nagyjából 100-150 ezer fotóval gyarapszik a gyűjtemény. Komplett hagyatékok kerülnek ide. Mindent átveszünk, földolgozunk. Amit nem tartunk meg törzsanyagként, azt átadjuk más gyűjteményeknek, múzeumoknak - egyébként ingyen. A nálunk található anyag csak erősödik attól, ha a hozzánk került hagyatékok speciális részei máshol is hozzáférhetőek.
Nagyjából ugyanazt csináljuk, mint tíz éve. Az induláskor kész elképzelésem volt arról, hogyan kellene egy jó fotómúzeumot csinálni. Hozzáláttunk a fotográfiai infrastruktúra fehér foltjainak eltüntetéséhez. Mondok pár példát. Magyarországon rengeteg fénykép pusztult és pusztul el a nem megfelelő tárolás miatt. Savmentes, neutrális papírok között kell tartani őket, ilyet viszont tíz éve csak nagyon drágán, Németországban lehetett kapni. Akkoriban alig volt pénzünk. Végül a diósgyőri papírgyártól rendelt 7,5 mázsa savmentes papírral indultunk. A mai napig a fotókonzerválás módszertani központja vagyunk, mi taníttattuk ki Párizsban Magyarország egyetlen fotórestaurátorát - mellesleg kb. kétmilliárd-sokmillió fénykép van a magyar közgyűjteményekben. Ahogy savmentes papírt kellett szereznünk, úgy kellett elindítanunk a fotótörténeti alapkutatást, fotóbibliográfia-készítést, könyvkiadást, számítógépes nyilvántartást. És meg kellett győznünk a szakmát, hogy André Kertész, Brassai, Robert Capa, Moholy-Nagy magyar fotográfus - merthogy az addigi legfontosabb magyar fotótörténeti munka az emigrálásuk miatt nem tartotta őket annak. Ezért is volt reveláció a Fotográfusok - Made in Hungary. Aki elment / aki maradt című könyvünk és kiállításunk.
MN: Mi foglalkoztat mostanában?
KK: Nemrég fejeztem be egy könyvet a századfordulótól az 1920-as évekig tartó időszakról. Kertész, Brassai, Moholy-Nagy, Capa és a többiek látásmódja, művészi habitusa itt, ebben a húsz évben alakult ki. Hihetetlenül érdekes tendenciák bontakoztak ki, ekkor kezdett differenciálódni a fotóművészet, alakult ki a festői stílus, a szociofotó, a zsurnaliszta fotográfia, az avantgárd művészfotó. A modernizmus gyökerei címmel ebből az anyagból nyílik kiállításunk júniusban Párizsban, a magyar kulturális évad keretében. Ezenkívül még négy kiállítást rendezünk Franciaországban, részben a Mai Manó Házzal közösen: bemutatjuk André Kertész utolsó New York-i felvételeit, Nádas Péter fotóit, egy történeti és kortárs fotókat vegyítő tárlatot a Palais Royal kerítésén és a Made in Hungaryt.
MN: A modernizmus gyökerei a Made in Hungary időben később megvalósuló előzményének tekinthető?
KK: Tulajdonképpen igen. 1996-97-ben a Martin Munkácsi néven híressé vált Munkácsi Márton életművét bemutató kiállításon és könyvön dolgoztunk. Mielőtt Berlinbe, majd Amerikába ment, az Est Lapok fotóriportere volt Escher Károly, Balogh Rudolf mellett. Miért van az, hogy két egyformán felkészült, tehetséges, együtt induló emberből az egyik, Munkácsi világhírű lesz, a másikat, Eschert határainkon kívül nem ismerik? Ezen gondolkodva fogant meg az Aki elment / aki maradt kiállítás koncepciója. Ötven, nemzetközileg számon tartott magyar fotográfus mellé kerestem ötven másikat, aki csak itthon fontos. Hallatlanul érdekes anyag jött össze. Kecskeméten kétezren látták ´98-ban, utána Arles-ban, a világ legnagyobb fotófesztiválján húszezren. Nem vagyok sznob, de azt gondolom, hogy Henri Cartier-Bresson a legnagyobb élő alakja a fotográfiának: fantasztikus érzés volt, amikor Arles-ban gratulált, elmondta, hogy a 20-as, 30-as évek óta figyelemmel kíséri a magyar fényképezést, majd elköszönt, és kedvesen meglengette a sildes sapkáját, pedig mindig azt olvasni, hogy mogorva, barátságtalan öregember. A legsikeresebb kiállításunk ez, de nem a fotómúzeumot, hanem a magyar fotót emeli piedesztálra. A 20-as, 30-as és a korai 40-es évek magyar fotográfiája új színt, stílust, arcokat adott az egyetemes fotográfiának. Elvittük Prágába, Bécsbe, Liverpoolba, Isztambulba, New Yorkba, Antwerpenbe, Milánóba, most Berlinben van, megy Hollandiába és Spanyolországba, megjelent róla egy album olasz, francia és magyar nyelven.
MN: Lett folytatása ennek a virágkornak?
KK: Talán megbántok néhány embert, de szerintem nem. Az utóbbi évtizedek magyar fotográfiáját nem igazán jegyzik a világban. Ez nem azt jelenti, hogy nem léteznek jó alkotók és jelentős alkotások, de nem voltak és nincsenek megfelelően menedzselve. Hiányoznak a legjobb kortárs magyar képek külföldre áramlásának csatornái. Nincs itthon igazi kereskedelme a fotónak, a piac nem tudja eltartani az alkotó fotográfusokat, akik kénytelenek újságot szerkeszteni, kommersz fotót készíteni, és ez sajnos ugyanúgy meglátszik a teljesítményükön, mint ahogy az autoriter társadalmi rendszer sem kedvezett a szabad szellemű tevékenységnek, amiben 1948-tól a rendszerváltásig éltek. Az alkotók jelentős része még ma is elvárásoknak felel meg. Addig, amíg nincs igazi művészfotósképzés Magyarországon, amíg az egyetemeken nem tanítják felvehető szakként a fotográfiát, amíg nincsenek nagy számban önmaguk fenntartására képes magángalériák, amíg nincs elég pénz a fotóban, amíg nem létezik új tehetségeket piacra juttató ügynöki rendszer, ameddig olyan a szaksajtó, amilyen, amíg nincs a lapoknak fotókritikai rovata, amíg hiányzik egy csomó alapkutatás, addig nem lesz igazából ütőképes a magyar fotó. Legfeljebb néhány tehetség, aki külföldön érvényesül, mint a régiek - és ez nem baj.
MN: Mostanában mégis mintha offenzívában lenne Magyarországon a fotó, egyre több a kiállítás, galériák nyílnak; mi ennek az oka?
KK: Azért akkora offenzíva nincs. A Nemzeti Kulturális Alapprogram például minden területnek több pénzt ad, mint a fotónak, talán csak a népművészet van vele egy szinten. De tény, hogy van egy besűrűsödött energia, amely utakat keres. És ugyanakkor lassacskán bejön az a világtendencia is, hogy a digitális technika leválasztja a fotográfiáról az alkalmazott fényképezést, a hagyományos, ezüst alapú technika pedig egyre inkább a kreatív fotográfiáé marad. Ez nagyon jó dolog, mert így végre, 160 év után a fotó is betagozódik a képzőművészet többi ága közé.
Szőnyei Tamás
A kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban július 20-ig az Egy magyar Olaszországban, egy olasz a nagyvilágban: Nagy Zoltán és Paola Agosti című kiállítás látható; a múzeum internetes címe: www.c3.hu/"fotomuz
