A kör közepén
A Fidesz öntörténeti önmitológia-vázlata A történelem főutcáján címmel (26 oldal, kiadó: Fidesz - MPP, kolofón: minek) már a májusi pártkongresszuson ott feküdt a küldöttek asztalán, akik már az első mondatból megtudhatták: "A Fidesz - Magyar Polgári Párt a választók által rábízott politikai hatalmat a körülmények és a lehetőségek figyelembevételével gyakorolja. Mindazonáltal politikáját világos elvek határozzák meg." A világos elvek és alapértékek közé látnivalóan beletartozik az érett és a késő kádárizmus apoteózisa is: e periódusnak ugyanis nem csupán társadalomtörténeti, de politikatörténeti szempontból is döntő fontosságot tulajdonítanak a programtézisek szerzői, a későbbi politikai pluralizmus előképét fellelvén az MSZMP-n belüli "kvázi-pártok" versengésében. Érdekes az is, hogy a fideszes krónikakíró szerint kik maradtak ki e szocialista kvázipluralizmusból. Először is "a szocializmus előtti polgári Magyarország jellegzetes törekvéseit őrző társadalomrész egésze", másodszor meg "az az erős szubkulturális jellegzetességekkel rendelkező politikuscsoport, melynek egyes tagjai korábban Nagy Imréhez csapódva játszottak fontos szerepet a kommunista párt belháborújában, majd a politikán kívülre szorultak". A két csoport meghatározása ekkor még homályos, de azok, akik a mában létező politikai szekértáborok előzményeit sejtik bennük, kezdik kapisgálni a Fidesz-mitológia működési módját. Sejtéseiket igazolja, hogy a szerzők szerint a kádári hatalom mindkét (e pillanatban még diffúz, sőt tükör által homályos) branccsal kompromisszumot kötött: "A hajdani polgári és újrapolgárosulni akaró Magyarország esetében ez a kompromisszum főképpen a második gazdaság és az új mechanizmus kínálta anyagi gyarapodási, életmód- és karrierlehetőségek formáját: a szocializmus keretei között újrainduló polgárosodás formáját öltötte." E ponton válik bizonyossággá a gyanú: a Fidesz-elit mintegy saját bizonyítványát magyarázza, hiszen mai reprezentánsai szinte kivétel nélkül a kompromisszum korában szocializálódtak, vagy éppenséggel ekkor kezdték karrierjüket, s azért illene végre megmagyarázni, hogy eme intrazigensen nemzeti és polgári establishment hogyan is tudott olyan finoman belesimulni a kádári rendbe.
Persze tudnunk kell, hogy itt sem maradtak egyedül: "a hajdani kommunista belháború pártellenzéke és szimpatizánsai pedig lehetőséget kaptak rá, hogy - mint jó marxisták és a szocializmus elkötelezett hívei - meghatározott szervezeti és szakmai szférákban, a pénzügyi igazgatásban és a bankrendszerben, a tervezés, a történeti és közgazdasági kutatás és a felsőoktatás intézményeiben, a sajtó és a tömegtájékoztatás szervezeteiben csoportosuljanak és fejtsék ki befolyásukat." Nagy lélegzet volt, de megérte, mert lassan körvonalazódik a mitohistóriai vázlat kulcsszereplőinek képe: ők, a rossz csávók, a megrögzött disztrojok, a polg. Magyorsz. elszánt ellenségei, akiknek valódi (aljas) motívumai örökké rejtve maradnának, ha mi, a jó fiúk le nem lepleznénk őket.
Lapos sumákok
A következőkben a rendszerváltásról megtudhatjuk: megjelent "az elmúlt fél évszázad magyar történelmének mindhárom nagy érdek- és erőcsoportja - (a) a polgári Magyarország, (b) a szocializmus, (c) az eszméit a hatalomközelben maradás mindenkori igényei szerint (a polgári radikalizmustól a leninizmuson, a sztalinizmuson [sic!] és a trockizmuson át a neoliberalizmusig és a globalizmusig) cserélgető harmadik csoport". Világos: eme bizonyos "harmadikok" csoportja, amelyet a szöveg már e helyütt is azonosít az SZDSZ-szel, mérhetetlenül foglalkoztatja a szöveg szerzőit, s nem véletlenül. Ezek az örök rontópálok mindig is itt voltak, s ha nem vigyázunk, itt is maradnak a nyakunkon. Mert hogy is van ez? Az iránymutató ezt is megmondja nekünk: a szocialisták és a harmadikok együtt, egy (akkor sztalinista) pártban vettek részt az ország gleichschaltolásában, majd összevesztek egymással, s ezt követően (1956-ban) "a polgári Magyarország egyszerre kergette el mindkét elnyomóját", bár a szöveg szerzője némi rosszallással jegyzi meg, hogy "a kisebbikük Nagy Imrére hivatkozva igyekezett - a mások által megvívott forradalom győzelme után - a forradalom nyergébe egyedüli lovasként felpattanni, majd ezt a mutatványt a rendszerváltozás során a szimbolikus mezőben megismételni". (Azért azt szívesen megnéznénk, miként lehet a szimbolikus, bár nyilván zöld mezőben felpattanni a forradalom lovára egyedül, de immár másodízben.) Az említett szimbolikus mezőben folyó párviadal régóta tart (hiányoljuk is a szövegből annak kifejtését, hogy mondjuk Tisza István, a Rákócziak vagy éppen a tatárjárás korában kik voltak a harmadikok), s minden korban megvolt a megfelelő megjelenési formája: a nyolcvanas években például a polgáriak és a harmadikok "két igencsak különböző érdek és törekvés alapján vettek részt (...) a kádáristává szelídült sztalinista csoport elleni harcban, (...) ami hamarosan politikai képviselőiket is szembefordította egymással".
A szöveg e ponton kezd olyan rejtélyessé válni, mint a Képes Krónika bizonyos passzusai: annyiban azért segít a krónikaíró, hogy felhívja rá a figyelmünket: bőven elegendő a harmadikokra figyelni. "A pártellenzékként, nagyimrésekként elhíresült csoport szellemi pályája egy emberöltőn belül a polgárgyűlölő szélsőbalos sztalinizmustól a titoizmuson, az >>igaziideológiák dimenziójában kifejezhető ideológiai tartalma. Ezért eszméit a pillanatnyi célszerűség és >>világdivatBár nem állíthatjuk minden kétséget kizáróan, hogy az említett szövegnek bármi értelme is volna, arra azért felhívjuk a nb. szerzők figyelmét, hogy egy, valószínűleg csak az ő konstrukcióikban, továbbá az őket inspiráló szélsőjobboldali összeesküvés-elméletekben szereplő virtulás csoport létét nem igazolja, ha a krónikaíró képtelen fellelni legalább egy összekötő kapcsot az egyes, kronológiailag elkülönülő megjelenési formák között.
Jaj, de sokan vagytok rosszak
A szocialistákra a szerzők nem pazarolnak nagy figyelmet, velük amúgy is az a baj, hogy sokan vannak; azt persze megtudhatjuk, hogy "az emeszpés káderkör és kapcsolati háló itt-ott kimutathatóan bűnözői körökkel is érintkezett" (kérdés: hol volt ekkor Pintér Sándor?). És azt is, hogy a posztbolsik "átlagválasztóról kialakított emberképe továbbra is a szocializmus morálisan semleges, felelőtlen, politikailag passzív, információhiányos, folytonos gondoskodást igénylő, kívülről irányítandó, kampányokkal mozgósítandó státus-emberén alapul, mást nem bír elképzelni, ennek udvarol, ezt szólítja meg, ígéreteivel ezt konzerválja, s nem látja be, hogy >>szocialista emberrelNa de vissza az igazi rosszakhoz: "Az éppen monetarista Harmadikok" névre hallgató imposztorok pártja meg is neveztetik: ők az SZDSZ, mely a krónikaírók szerint "jelenlegi formájában ugyancsak magán viseli a Kádár-rendszer nyomait". Már csak rekrutációja okán is, hiszen köztük vannak "a hajdani állami pénzügyi igazgatás elitjének egyes csoportjai" (kivétel, ugyebár, Járai Zsigmond), "a Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium egynémely hajdani vezető kádere" (mínusz Kádár Béla, Bod Péter Ákos, természetesen), "a tudományos kutatás és a felsőoktatás társadalomtudományi és közgazdaságtudományi intézményeinek egyes kádercsoportjai" (kivéve Matolcsy Györgyöt, Szabadi Bélát, Bogár Lászlót, Stumpf Istvánt stb.), "a sajtómunkásoknak a rendszerváltozás során ugyancsak >>liberálissámindezek között vagy fölött maga a párt, melynek legbelső vezető magja túlnyomórészt a szocializmus uralkodó elitjének első vagy második generációjából került ki". Ezek után nem meglepő, hogy a "liberális alakzat csonka vertikumot képez: gyenge, vagy éppen nem is létező beágyazottsággal", ami gáz, mert könnyen kikaparhatják a macskák az ágyásból. Ezt csak súlyosbítja, hogy "a monetarista liberális alakzat működésében különösen fontos szerepet töltenek be a politikai ideológiák és eszmék (szóval mégiscsak vannak eszméik - ellentétben a korábban előadottakkal - B. Z.), mivel az alakzat egyes csoportjai működésüket és hatásukat legnagyobbrészt a közvélemény előtt, a politika szimbolikus terében fejtik ki". A vitairat szerint tehát a nyilvánosság elítélendő: nyilván jobb a sötétben mutyizni, s közben kifelé süketelni. "Politikai törekvéseiket azonban az úgynevezett frankfurti iskola rejtett marxizmusának, továbbá nemzeti kulturális és hagyományos morális kötöttségek nélküli nyílt társadalom eszméjének megfelelően - minden hagyományos európai intézmény (család, keresztény vallás és erkölcs, nemzet, nemzetállam, történelmileg kialakult értékhierarchia, tekintélyeket elismerő, morális lelkiismerettel rendelkező személyiség stb.) felbontását, átgyúrását. Magyar sajátosságként pedig különösen a (Rákosi és Kádár alatt nyilván töretlenül továbbélő - B. Z.) magyar nemzeti jelleg és nemzettudat háttérbe szorítására irányulnak. Ennek tulajdonítható különleges vonzalmuk a tradicionális társadalmi szövetet romboló deviáns csoportokhoz és az újsütetű kisegyházakhoz és szektákhoz." Az ember már nem is érti, hogyan lehet ennyire gonosz valaki, de hát a rontópálok már csak ilyenek: lételemük az öncélú pusztítás, ráadásul azt sem tudhatjuk meg, hogy miért, elvégre a harmadikok tényleges politikai céljaikat vagy éppen a rendszerváltó oldalról a másikra való átpártolásuk rejtett motívumait is elrejtik, mi meg illendőségből nem mondjuk ki, csak gondoljuk. Azt azért a krónikaírók még hozzáfűzik, hogy "a szabaddemokraták értelmiségi hátterének emberideálja a politikailag korrekt", a csak ráfordításokban és hozamokban gondolkodó, hiperracionális ember. "Az önérzetháborúban való folyamatos részvételük a racionális paraván mögött erőteljes irracionális motívumokra vallanak". Igaz, e rejtett célok, motívumok megfejtése minden héten olvasható a kurrens szélsőjobboldali periodikákban, de azért Marx bizonyos korai művei, valamint Kövér László alelnök aktuális interjúi is hasznos útmutatással szolgálhatnak - tesszük hozzá mi.
Hányan vagyunk
A pokolhoz képest a paradicsom mindig unalmasabb (lásd Dante idevágó munkásságát), ennek megfelelően A polgári Magyarország címet viselő alfejezet lényegesen kevesebb izgalommal szolgál. Az mindenesetre meglepheti a magyar társadalomtörténetben járatosabbakat, hogy ismeretlen gesztaíróink szerint 1947 előtt az összlakosság háromötöde-kétharmada a polgári Magyarországhoz tartozott. Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy hová tűnt addigra a gesztaírók jelentős szellemi elődje, bizonyos Oláh György (Egyedül vagyunk) által felemlegetett hárommillió koldus? Avagy elég volt nekik hat hold föld, és máris átlépték osztályuk korlátait vagy mit? Mindegy, a kifejtés ezen módja csak arra szolgál, hogy megtudjuk: "a rendszerváltozás során politikailag is talpraálló polgári Magyarország hatalmas tömegerőt, anyagi, gazdasági, szervezeti és szellemi erőt felvonultató, teljes társadalmi-politikai vertikumot képező társadalomrész."
A szöveg megemlékezik még Antall Józsefről és kormányáról, akik alapvetően jó fiúk voltak, csak kicsit balfaszok, s miközben a jogi keretekkel molyoltak, addig mindent lenyúltak a szocik, a kriptofrankfurti poszttrockisták meg a nemzetközi multik. Harmadikjaink tőlük elvárható módon a honfoglalás-ünnep megcsúfolásával, nemzeti bűntudatébresztési kampányok szervezésével, Horthy-restaurációs vádakkal, a kádárista elit elszánt védelmével, no meg az igazságtétel és az átvilágítás obstrukciójával, továbbá az erkölcsi és világnézeti nevelés újraindításának akadályozásával stb. stb. vétették magukat észre. A Horn-kormányról sincs sok lényegi mondanivalója a mitológiaszerzőknek: azon túl, hogy több száz milliárd forintot tüntettek el az MSZP politikai káderei és háttércsoportjai (a másik, mint látható, mindig többet lop), emellett áramoltatták, mi több, szivattyúzták a jövedelmeket (a polgárok zsebéből a nemzetközi multik kezébe meg a bankok trezorjaiba), a társadalmat meg kettészakították a szerencsétlen Bokros-csomagjukkal, melynek meglépte után ugyan javultak a makrogazdasági mutatók, de nem azért, hanem.
Nicsak, ki beszél?
A polgári Magyarország egyetlen autentikus pártja, a Fidesz célja nem is lehetett más, mint szabadságharc a szocialisták és a titoista-trockista-globalista-krisnás-kábszeres banda ellen: "a polgári Magyarország vertikumát értékei, érdekei és ereje tudatára kell ébreszteni, az eddiginél jobban meg kell szervezni (méghozzá a lehetőségek szerint teljes magasságában vagy mélységében), túlzott széttagoltságát pedig csökkenteni, erőit koncentrálni kell." Mindenekelőtt pedig apránként definiálni kell, mi is az a polgár: egyrészt ugye "a polgár nemcsak munkaereje piaci áruba bocsátásából él, hanem valamilyen felhalmozott tőkéből", másrészt "tőkéje, tudása hasznosításához az emberek viszonylag széles körével érintkezik, ami sajátos emberismerethez és emberszemlélethez, társadalomszemlélethez vezet". "Egyáltalán: a polgárnak van közössége, van országa, nemzete, van történelme és vannak hagyományai, s ettől nem engedi magát eltántorítani."
Mindezt szerzőink gyökeresen szembeállítják a globális szervezetek ideális emberével, aki "az általuk előállított, forgalmazott javak elszánt fogyasztója, illetve - olcsó, igénytelen munkaerőként - előállítója, a tömegkommunikáció eszmeletörlő és ösztönfelszabadító látszatvilágának naiv, befolyásolható elfogadója, akit a tévéhirdetések és tévéfilmek szexualitást, erőt, brutalitást, fogyasztást és a javak birtoklását a birtoklás révén uralkodást, száguldást, zuhanást, misztikumot, az oksági rend és a racionalitás megbomlását sugárzó ingervilága a világ bármely táján egyaránt foglyul ejt, és impulzusai révén kívülről vezérelhetővé tesz". (Miután kiszabadítottuk magunkat e burjánzó körmondatból, azért annyit még tegyünk hozzá: neonaiv gesztaíróink nyilvánvalóan nincsenek tisztában azzal, hogy ez a típusú kultúra- és médiakritika sui generis a frankfurti iskolához kötődik - Marcuse ist Ihnen unbekannt?) A finálé pedig még az eddigieknél is bombasztikusabb: "már a Kádár-rendszer története is az önmagát szabaddá tevő, felelős ember növekvő teljesítményének története. Az elmúlt évtizedben e történet viszontagságosan ugyan, de folytatódott, folytatódik. S az önérzet-háború, a leminősítő hadjárat, melyet belső és külső erők a magyar társadalom ellen folytatnak rövid távon egyre kevesebb eredményt hoz, hosszú távon pedig eleve kudarcra van ítélve." A még létező szocialista embertípussal meg a kriptotrockista-monetaristák globális embertípusával szemben ott áll az örök, mitikus polgár, "ezért kell a polgári Magyarország erőit megszervezni és összefogni, hogy biztonsággal haladhassunk tovább a szocialista zsákutca és a doktriner liberális tévút között, az európai történelem főutcáján".
Figyelmetlenek azok, akik a fenti hármas felosztásból hiányolnák a MIÉP-et meg annak híveit. Mert ott vannak a szövegben vastagon, hiszen jórészt az ő nyelvükön íródott az egész. Megszüntetve-megőrizve, de törve nem, immár az ő hangjukon szólnak a kormánypárti ideológusok; ki tudja, az ordas eszmék lenyúlása után az egész MIÉP-es "vertikumot" is megemészti tán majd mindenevő, ám egyetlen polgári Pártunk.
Barotányi Zoltán
