A kormányfőjelölő kongresszuson nem Gyurcsányra szavazott, az államfőjelölőin pedig nem Szili Katalinra. De Lendvai Ildikó, aki az egyik legfontosabb párttisztséget tölti be - amelynek jelentősége a kis országgyűlési többség miatt most különösen nagy -, lojális a hely-zetbe hozottak iránt. Ami - függetlenül attól, hogy munkásságát ki hogyan ítéli meg - elismerésre méltó politikusi tulajdonság.
Magyar Narancs: Ön mikor értesült a száz lépés programjáról? Végül is az ön felelőssége, hogy a képviselőcsoport megszavazza a majdani intézkedéseket. Azért is érdekel, mert az az érzésünk, hogy előbb volt meg az elnevezés, mint a tartalom.
Lendvai Ildikó: Januárban beszéltünk először ilyesfajta intézkedések szükségességéről, amikor a miniszterelnök országgyűlési évadnyitó beszédére készültünk. Akkor vált körülbelül világossá, hogy egyetlen nagy reform kevéssé fog menni, de az sem lehet, hogy ebbe szépen belenyugodva a kormányok utolsó évében szokásos tétlenségbe süppedjünk, és végül mi a tehetetlenségbe bukjunk bele, az ország meg a változatlanságba. Szó sem volt még "száz lépésről", ez csak a cégér, amire a jó terméknek is szüksége van, de megpróbáltuk összeszedni, hogy mely területeken lehetne úgy tenni fontos lépéseket, hogy azok a szükséges nagy változásokkal ne ellentétes irányba mutassanak, hanem azoknak a részei legyenek. Valamivel később az élet igazolta, hogy több területen kell elindulni: legelőször és a legnagyobbat az adóreformokban akartunk lépni, de a bizottság jelentéséből, ha lett volna korábban kétségünk, világossá vált, egy területet önmagában nem lehet úgy megváltoztatni, hogy mást ugyanakkor érintetlenül hagyunk. Amikor az első összegzések megjelentek az adóreform-bizottságtól, akkor már a januárinál konkrétabb elhatározás is született, hogy ti. a foglalkoztatáspolitikában és az ellátórendszereken próbálunk annyit újítani, amennyit lehet. Ami azért nem lesz kevés, főleg a családtámogatásban. Márciustól előbb egy szűk vezetői körben próbáltuk az irányokat kijelölni, míg az április azzal telt, hogy tematikus teamekben kezdődött a munka.
MN: Vagyis a folyamat közben jelentették be, hogy ez az ún. száz lépés programja.
LI: Pontosan. A keresztelés menet közben történt. A név persze lehetett volna a nagy címszavakat számolva ötven vagy jobban részletezve százötven lépés is, nem ez a lényeg. Az elvégzendő feladatok a lényegesek, amiket aztán annyi csoportba oszthat bárki, ahogy a kommunikációs igény és a kedves vevő parancsolja.
MN: Gyurcsány Ferenc februárban és a múlt héten sem mondott sokat, de legalább - nekünk úgy tűnt - nem akart mellébeszélni. Kollektív elhatározás, hogy tartózkodnak a grandiózus ígéretektől?
LI: Igen. Azt hiszem, politikai pályánk egyik nagy próbatétele, hogy képesek leszünk-e ezt tartani. Minden egyes politikus a kampány ide-jén, ahogy közeledik a tavasz, arra ébred: kellene most már valami jót mondani a nyugdíjasoknak, utána meg a kismamáknak, a nagymamáknak, majd lehetőleg a bádogosoknak és a vízvezetékszerelőknek is. Lesz tehát kísértés, az biztos, de most komoly a szándék, hogy nem megyünk bele semmiféle ígérgetési licitálásba. Egyébként ha pragmatikusan nézzük, akkor is indokolt, hogy pillanatnyi kampánycélok miatt ne menjünk bele még egyszer ilyesmibe. Aki kormányon volt, az eddig egyszer sem tudott annyit ígérni, hogy kormányon is maradhasson. Talán nem nagy rizikó, ha mi most végig a földön maradunk.
MN: A Bokros-csomag idején az MSZP egyéni képviselői közül nem egy nyíltan bírálta a megszorításokat, mivel ők közvetlenül kapcsolatban voltak a választóikkal, akiknek azt kellett volna elmagyarázni, hogy a kormány miért vesz el, ha már nem ad többet. Nem tartanak valami hasonlótól? Mi lesz, ha a kampány közeledtével a jelöltjeik úgy érzik, saját esélyeiket rontják, ha kiállnak olyan programok mellett, amik érdeksérelmeket is okoznak? Frakcióvezetőként mit tehet ön egy ilyen szituációban? Hiszen a többségük minimális a parlamentben.
LI: Jó okom van feltételezni, hogy nem lesz ilyen probléma. A Horn-kormány idején egy egyéni képviselő megengedhette magának azt a luxust, hogy valamely dologban megmakacsolja magát, mert olyan nagy többségünk volt az SZDSZ-szel együtt. Velem is előfordult akkor, hogy valamit nem szavaztam meg, de nagy konfliktust ez soha nem okozott. Mert mi van, ha egy 72 százalékos többségből 10-20 ember kiszavaz? Semmi. Ám amikor a mostani parlament megalakult, magam sem hittem volna, hogy a kis többségnek ekkora fegyelmező ereje lesz. Tény, nehéz ilyen kis többséggel kormányozni, de csak olyan szempontból, hogy ki ne törjön egy influenzajárvány. Egyébként minden egyes képviselő tisztában van azzal, hogy az ő egy szem szavazatán múlik minden. Bármilyen furán hangzik, majdhogynem könnyebb a frakcióvezető dolga, mert nagyobb a képviselők felelősségérzete. Továbbá: én határozottan úgy tartom, hogy éppen arra választottak meg minket, amit most teszünk. A Medgyessy-kampány egyik legemlékezetesebb szlogenje a jóléti rendszerváltás volt. Ha a kifejezés analógiáját veszem: a gazdasági rendszerváltás azt jelentette, hogy a gazdaság struktúrája átalakult; a politikai rendszerváltás pedig azt, hogy a politikai intézményrendszer átalakult. A jóléti rendszerváltásnak annak kellett volna lenni, hogy nem pusztán mindenki egy kicsivel többet kap, hanem a szociális szféra rendszerei átalakulnak. Ebbe nem mertünk belevágni az elején. De ha valaki most azt kérdezi, eltérünk-e a programtól, akkor azt mondom: csudát térünk el. Hiszen éppen azt mondtuk, hogy szociális rendszerváltás kell. Sokakkal ellentétben úgy vélem: a kétszer száznapos program, a legemlékezetesebb ígéretbeváltás, sem volt merő tévedés. A mértékén valóban lehet vitatkozni, hogy valóban okozott-e, s ha igen, mekkora nehézségeket okozott a gazdaságban. De azt, hogy oda nyúlt, ahová kellett, ahol a legnagyobb igazságtalanságot érezte, nemigen lehet elvitatni. Tény, úgy nyúlt oda, hogy mennyiségileg adott többet bizonyos helyekre, nem pedig a struktúrán jobbított. Márpedig ez kell ahhoz, hogy az igazságtalanságokat ne csak némi pénzmaggal enyhítsük, hanem az újratermelésük ellen is tegyünk.
MN: Azért ennél többről volt szó. A Fidesz és az MSZP ígérgetésvetélkedője 2002-ben azt sugallta, hogy az állammal alapvetően minden rendben, hiszen annak már csak az a feladata, hogy jól teletömködje az emberek zsebét, és alacsonyan tartsa az árszínvonalat. Ami persze visszaütött később, például önre is.
LI: Igen, én vagyok, aki szép tagoltan mondta, hogy nem lesz gázáremelés.
MN: Amikor egy politikus belesétál egy ilyen helyzetbe, az később mennyiben kezdi ki a hitelét?
LI: Kikezdi. Nem mosakodni akarok utólag, de amikor ezt mondtam, akkor azzal vitatkoztunk, hogy MSZP-győzelem esetén azonnal 40 százalékos gázáremelés lesz. A tanulság? Ha ugyanilyen helyzetbe kerülnék ma, akkor azt válaszolnám - még ha a politikai retorika szabályai szerint rövid és mindenki számára érthető mondatokat kellene is mondanom -, hogy nem lesz gázáremelés egy évig, vagy nem 40 százalékos gázáremelés lesz. De azt hiszem, minden politikai párt annyit ígért már, hogy megtanulhatta: pontosan kell ígérni. Én mindenesetre megtanultam ebből a számomra kínos esetből. Ami még egy ok amellett, hogy most száz folytatható lépést és ne csodálatos "nagy ugrásokat" ígérjünk.
MN: Miért gondolja azt a politika, hogy a választóval úgy kell beszélni, főleg kampányidőszakban, mint egy tízéves gyerekkel?
LI: Nem így kell, még ha a kampányban könnyen hajlik is az ember a píárszakemberek által sulykolt javaslatokra, hogy ti. ötszavas mondatokat mondj, és százszor ugyanazt mondd. Utólag nagy hibának tartom, személy szerint a magaménak is, hogy ebben alkalmazkodtunk a Fidesz kommunikációjához. Az ő egyik, egyébként nagyon felkészült stratégájuk fogalmazta meg: a politikusnak úgy kell beszélnie, hogy azt a 12 évesek is megértsék. Csakhogy az ország többsége mégiscsak 12 éven felüli, agytérfogatát tekintve is. Abban bízom, hogy mivel a következő választásoknak teljesíthető programmal vágunk neki, a valós helyzetről képesek leszünk összetett mondatokat is mondani.
MN: A száz lépés egyelőre messze van az országgyűlési szavazásoktól, az államfőválasztás viszont egyre közelebb. Úgy tudjuk, a jelölő kongresszus óta gyakorlatilag megszűnt az erről való beszéd az SZDSZ és önök között.
LI: Ha nem hangozna rettentő ostobán, azt mondanám, kölcsönös megállapodás alapján nem tárgyalunk újra a megállapodásról. Nincs értelme annak, hogy újra és újra leüljünk, majd a sajtónak beszámoljunk a sikertelen egyeztetésről. Amit én szeretnék, és erről nem kell tárgyalni, mert egy mondatban is lehet kérni, hogy ha már az SZDSZ-nek nincs módja saját jelöltet állítani, a miénkkel pedig, mint azt sokszor kifejtette, nem ért egyet, akkor engedje meg a kép-viselőinek a lelkiismereti szavazást.
MN: És mi van akkor, ha az SZDSZ nem vesz részt a szavazáson?
LI: Nem örülnék. Ezzel szándéktalanul is az ellenzéknek segítenének.
MN: A második forduló előtt rendezné a koalíció a sorait? Például keresnének valakit, akit mindkét párt jó szívvel megszavaz a következő két körben?
LI: Én reálisabbnak tartom, hogy az SZDSZ a képviselői belátására bízza a döntést, mint azt, hogy nem vesz át szavazólapot. Már csak azért is, mert a szabaddemokratáké nem olyan párt, hogy ott áll majd valaki a fülkénél, és annak a párttársának a kezére csap, aki mégis szavazni akar. De ez a saját jóslatom, ebben a pillanatban biztosat nem tudok erről, mint ahogyan senki sem. Ami a kérdését illeti: nem lesz az első és a második forduló között új szocialista jelölt. Sem szándékunk, sem módunk nincs erre. Csak a kongresszus jelölhet, aminek az összehívása és lebonyolítása technikailag kivitelezhetetlen, hiszen az államfőválasztás első fordulója utáni napon meg kell tartani a következőt. Ha az első menetben nincs meg a támogatás kívánt mértéke, annyit tudunk tenni, hogy még egyszer leülünk az SZDSZ-szel: biztos, hogy akarják-e az ellenzéki jelölt győzelmét. Ámbár annál többet mondani, hogy engedjék meg képviselőiknek a lelkiismereti szavazást, akkor sem tudnánk.
MN: Az ellenzéknél próbálnak támogatókat szerezni? Például Hiller István pártelnök és Orbán Viktor legutóbbi múzeumi sétáján téma volt-e a köztársaságielnök-választás?
LI: Épelméjű szocialista pártelnök épelméjű fideszes pártelnöktől csak olyat kérhet, hogy próbáljunk meg négypárti jelöltet találni, és megkérdezheti, alkalmasnak tartjátok-e erre a mi jelöltünket. Olyat mondjuk nem kérhet, hogy adjál nekünk húsz képviselőt átszavazni - ez teljes képtelenség. És ugye azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy Orbán Viktor azt ajánlja: adok húsz képviselőt, ha cserébe ezt vagy azt kapom.
MN: Mi van, ha mégsem Szili Katalin lesz az államfő?
LI: Nem tenne jót a koalíciós együttműködésnek, az kétségtelen. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem ejtene végzetes sebet a kormányszövetségen. Koalíciós kudarc lenne, de ennél azért nem több. Komoly presztízsveszteség volna, de azt már nem hiszem, hogy a jövő évi választási siker ezen múlna. De semmilyen kudarc nem hiányzik, ezért szeretnénk elérni Szili Katalin megválasztását a szabaddemokraták lelkiismereti szavazásával.
MN: A frakció jól működik, a párt viszont nincs a legjobb bőrben a sajtóhírek szerint, elég csak a fantomtagbotrányokra utalni. Ön miként látja ezt?
LI: Semmi jelét nem látom annak, hogy valamiféle általános válság lenne a pártban. Az viszont tény, hogy borzasztóan nehezen találtuk meg, vagy még nem is találtuk meg - és talán más pártok sem -, hogy miként dolgozik egy párt, ha kormányon van - már a kormányzáson túl. Sokkal könnyebb ellenzékben "mozgalmat" szervezni. Egy ellenzéki párt ajtaján sorra kopogtat mindenki, aki éppen elégedetlen, mindenféle mozgalmat lehet kitalálni, aláírásgyűjtéseket kezdeményezni és így tovább. De mit várunk el a tagjainktól, a szimpatizánsainktól, hogyan kapcsolódhatnak be a közéletbe a párton keresztül, ha éppen kormányzunk? Ezt az MSZP nem találta ki igazán 1994 és 1998 között, és nem találta ki 2002-től sem. De a Fidesznek sem a kormányzása idején támadt olthatatlan vágya polgári körök szervezésére, petíciózásra. Beleszólási lehetőséget teremteni a állampolgároknak két választás között is, ez az igazi kérdés, ehhez képest az állítólagos fantomtagok esete - voltaképpen inkább fantomprobléma.
