Egy percre fel nem merült bennük, hogy más is lehet a vége. A kiscsajok nem számoltak, nem méricskélték a részvételt. Tudták, hogy mészárlás jön.
És az jött. Háromnegyed nyolcra az m1 adásából többé-kevésbé kiderült, hogy az MSZP mindent visz, amit vinnie kell, a Fidesz meg bebukja Jász-Nagykun-Szolnokot, Békést, Szabolcs-Szatmár jó részét. Pest megye több mint felét. Az MSZP egész valószínűtlen helyeken is nyer. Kósa Lajos megyéje harmadig a szocialistáké. Amikor kiderül, hogy Gémesi Gödöllőn szívóágon van, kéjes hörgés hullámzik végig a tömegen. A legnagyobb tapsot Kuncze meg Pető Iván mandátumszerzésének híre kapja. Meg Török Gábor, aki a tévében szemmel láthatóan legszívesebben ugribugrizna meg gurgulázna meg sírna meg röhögne felváltva, csak akkor leesne róla a mikroport, és nem tudná bemondani az eredményt.
De ez tényleg nem volt annyira érdekes. Kilenc előtt valamivel kijött a pártházból Hiller, vigyorgott, mint a vadalma, bejelentette, hogy Orbán felhívta Gyurcsányt. "Magyarország, Magyarország, gyere bátran, Magyarország..." Szamba! És: "Meg-csi-náltuk! Meg-csi-náltuk!"
Este kilenckor feltűnt a kivetítőn Orbán Viktor. A tér kordonok mögötti része ekkor már zsúfolásig telt. A Fidesz vezetője hosszasan helyezkedik a dobogón, a tömegből barátságos kiáltások biztatják: "Na!", "Lottóötös!", "Oszt jó napot!" Négy éve, jól emlékszem rá, a Köztársaság tér közönsége egészen addig falfehéren rettegett, amíg Orbán ki nem nyögte, hogy az MSZP nyert. De annak az időnek, amikor Orbán engedte örülni vagy nem örülni az ittenieket, most már vége. A Fidesz elnöke első reflexből és nevének kimondása nélkül Dávid Ibolyát okolja a verésért. "Szánalmas vagy" - dörmögi mellettem valaki. Udvariasan végighallgatják a szolgálati közleményt a csütörtökön pontban 17 órakor kezdődő frakcióülésről ("Én is mehetek? Kicsit késni fogok, nem baj?"). Amikor viszont Orbán a hazát siratja, felhördül a tömeg - elemi, zsigeri felháborodás fogadja, hogy a bukott vezér megint megsérti az MSZP szavazóit, és hogy a hazát, mint valami fáskamrát vagy jégvermet, újfent arra használja, hogy legyen hová elbújnia a verés elől. Orbán vagy javíthatatlanul megátalkodott, vagy még mindig nem érti, hogy tényleg ezen múlt, és nem a kampányon, nem a mozgósításon, nem Dávid Ibolyán, nem azon, hogy az emberek elégedettek-e a Gyurcsány-kormánnyal vagy sem. Hanem azon, hogy más ötlete, mint a kokárdázás, nem volt 2002 óta.
De a haza nem Orbán; és nem is az, amit vagy akit ő a hazában való tagságra feljogosít, kijelöl, akinek a belépést ő engedélyezi. A Köztársaság tér közönsége a fél tíz tájt színre lépő miniszterelnököt "Magyarország! Magyarország!" skandálással és lelkes trikolórrázással fogadta, ő pedig habozás nélkül benyomult az eddig tiltottnak vélt nyelvpolitikai zónába. A nemzetről, Magyarországról, a magyar emberekről szólt, olyan természetesen és magától értetődően, mintha soha senki nem is próbálta volna elvenni a szocialisták vagy a liberálisok szavazóinak jogát e szavak használatára. Cirka hárommillió ember önbecsülését. A beszéd amúgy nem volt egy nagy etvasz; de jobbat, mint amilyen a hangulat volt, még egy Cicero sem tudott volna mondani.
Mivel mindenki kint volt a pártház előtt, és nagyon megéheztem addigra, én bementem a pártházba. A büfében vásároltam egy pár ízletes debrecenit, mustárral. A helyiségben rajtam kívül három szocialista aktivista hejehujázott. Amikor a miniszterelnök kint rázendített a Himnuszra, elnémultak és vigyázzba vágták magukat. Kicsit imbolyogtak. Én is fölálltam, de közben fogyasztani is próbáltam, hiszen, mint említettem, nagyon éhes voltam. Annál a sornál, hogy "nyújts feléje védő kart", csúnyán leettem a nadrágomat mustárral.
Ekkor leültem.
