Magyar Narancs: Honnan ered a boldogtalanság, ami szereplőiből árad? Születni kell ilyennek, vagy a környezet hatása?
Tar Sándor: Mind a kettő. Valahogy úgy van az élet megszerkesztve, hogy aki szegénynek születik, az általában az is marad, sőt még a gyerekei is, néhány ritka kivételtől eltekintve. Most más kérdés, hogy bizonyos értelemben a saját sorsát mindenki maga alakítja, de ez nem jelenti azt, hogy tőle függ, géplakatos lesz-e, vagy miniszterelnök, bár árnyalatok azért vannak.
MN: Ám a szegénység nem zárja ki automatikusan a boldogságot.
TS: Nem zárja ki, nyilvánvaló, de a boldogtalan emberek mintha kicsivel többen lennének.
MN: Az ön történeteiben mind azok.
TS: Igen, ha belegondolok, valószínű, hogy így van. Ezek vesznek körül. Alkati kérdés ez is, hogy kinek mire van füle. Egy boldog ember, aki elégedettnek és boldognak tartja magát, az marha unalmas fickó, mert nincs benne semmi érdekes, semmi izgalmas.
MN: Miért veszik körül boldogtalan emberek önt? Vonzza őket, vagy direkt közéjük jár?
TS: Csúnya kérdéseik vannak. Valószínűleg igen, egy kicsit mintha vonzanám őket. Ez mintha az arcunkra lenne írva - nem mintha magamat olyan nagyon boldogtalannak tartanám -, ezt a sorsközösséget valahogy megérzik egymáson az emberek. Felismerik egymást. Ha rájuk néz az ember, nem nehéz észrevenni rajtuk azt, hogy boldogtalanok, elhagyatottak, az öltözékükön, minden nyavalyájukon látszik.
MN: Boldog?
TS: Én? Nagyjából igen.
MN: Mit tud átadni ebből a boldogtalan embereknek?
TS: Nem tudom. Sokszor az is megnyugtatja őket, hogy valaki szóba áll velük.
MN: Keresik a találkozást? Tudják, hogy Tar Sándor meg fogja írni a történetüket?
TS: Nem hiszem, hogy arra gondolnának, hogy ez valami nagy dicsőség lenne. Sőt azt tapasztalom, hogy nem örülnek neki, ahogy én sem örülnék. Csak tudják, hogy nekem el lehet mondani mindent. Sok mindent átéltem, és okos dolgokat tudok mondani, tudok tanácsokat adni másoknak. Amit aztán vagy megfogad, vagy nem, többnyire nem, de akkor már látja, hogy van valami megoldás. És majd valamikor, ha ráér, abbahagyja az ivást például.
MN: Az igazat mondja ezeknek az embereknek? Õszinte velük?
TS: Igen.
MN: Hisz istenben vagy a gonoszban? Mert az utóbbi azért erősen munkálkodik írásaiban. Nélküle nem lehetne ennyire szörnyű a hősök sorsa.
TS: Istenben nem igazán hiszek, egyikben sem, mert biztos, hogy több van. Egy nem bírná. De az igazság az, hogy ez a világ nem annyira szörnyű, csak azoknak, akik egy másikban élnek. Egy mozdonyvezetőnek például, amikor még volt az a szénnel fűtött mozdony, nem volt tragikus, hogy piszkos a keze, olajos, mocskos. Neki az volt a természetes.
MN: Akkor, ha hazament a családjához, ott minden rendben volt, várta a felesége. De az ön írásaiban ez nem így van.
TS: Hát igen, valószínűleg nem láttam még olyan ideális családot, ahova hazamehetnék. Amit harmonikus családnak tartanak, attól menekülök, mert ott is elfojtanak mindent magukban, és hiába nem mennek le soha a kocsmába, ha másnap szatyorszámra viszik vissza az üres üvegeket.
MN: Egyszer arra a kérdésre, hogy miért ír, azt válaszolta, hogy a munkahelyén volt egy tanulógyerek, akinek az egyik kollégája kiadta feladatba, hogy mindennap írja le az esti mesét, aztán leosztályozta csupa ötösre, míg ön egyszer kézbe nem vette a füzetet, és kijavította rendesen a dolgozatot. Akkor azt írta, hogy ilyen hülyeséget többé nem csinál.
TS: Most már el sem olvasnám azt a füzetet.
MN: Amikor elmondják az emberek az életüket, az tulajdonképpen ugyanez a füzet.
TS: Akkoriban még nem láttam át azt a taktikát, amit ők folytattak. Nem éreztem, hogy ez ennek a műhelyi légkörnek, ennek az életmódnak a része, hogy ezt a gyereket, aki kicsit csökkent szellemi képességű volt egyébként, itt vigasztalgatják, de ő közben fontosnak érezte magát, hogy olvassák, megbízzák egy feladattal. Én meg belerondítottam ebbe a kialakult kapcsolatrendszerbe. Most már, ha nem akarok őszinte lenni, akkor inkább nem mondok semmit, kitérek előle valami módon.
MN: A 6714-es személy című könyve a nyolcvanas évek legelején az akkori rendszer egyik legkeményebb kritikája volt. Aztán a rendszer megváltozott, de hőseinek sorsa nem.
TS: Semmit. Ebben ez a szomorú, hogy nem változik soha semmi, mindegy, mi lesz, akármilyen szuper a demokrácia. Akikről én írok, és akikhez tartozónak vallom magam, azok ugyanúgy élnek, mint ezelőtt. Egy munkásnak nincs demokrácia. A munkahelyen terror van, elnyomás van, szigorúság van, nincs lazítás. A munkás egész életében ezt veszi alapul, mert a munkahelyen kívül csak nyolc-tíz órát tölt el, a többit átalussza. Tehát ezek a szavak, hogy demokrácia meg szabadság, neki egész mást jelentenek.
MN: Mégis azt mondta egyik interjújában, hogy visszamenne a gyárba dolgozni, ha hívnák.
TS: Persze. Ezt most is tartom, ha vissza lehetne menni dolgozni, mennék.
MN: De ott terror van, elnyomás és szigor.
TS: Nyomjanak el. Itt is elnyomás van, a szerkesztők diktatúrája, hogy ennyit írjak, hogy annyit írjak. Négykor telefonálnak, hogy írjak hat órára egy nekrológot egy barátomról, és ötkor rám telefonálnak. Mondom neki, te öreg, még ki se bőgtem magam, ne hülyéskedj már. De igazából nyilvánvaló, hogy ez szabadabb élet; ott viszont volt egy közösség, és én azt szoktam meg, ott nőttem fel közöttük. Tizennégy éves koromig éltem családban, utána kollégiumban, munkásszállókon, szanaszét a világban, kaszárnyákban, albérletekben, az igazi masszív közösség a munkatársak közössége volt, meg hát egy-két barátság, ami jött, elmúlt.
MN: Az irodalomban is létezhetnek közösségek.
TS: Persze, de az a különbség, hogy ez más kapcsolat minőségileg, mint a korábbiak. Az ember negyvenéves kor után nem köt új barátságokat, inkább ismeretségeket. Õk - most egy szerkesztőséget veszek alapul - úgy álltak össze, hogy együtt jártak egyetemre, vagy tanította az egyik a másikat. Én ott mindig kakukktojás vagyok.
MN: Tizennyolc évig élt albérletekben. Hogyan lett saját lakása?
TS: Huszonnyolc bejelentett lakhelyem volt. Kevés pontja volt a városnak, ahol nem laktam. A lakás úgy jött össze harminchat-harminchét éves koromban, hogy pártalapszervezeti titkár voltam, és egy kis zsarolás is volt, hogy ha nem kerülök bele a támogatási körbe, akkor elmegyek. Adtak annak idején ilyen OTP-hitelt, de mint egyedülálló elég nehéz volt ezt megszerezni, viszont megígértem, hogy meg fogok nősülni, megesküdtem rá, úgyhogy én is beléphettem. Némi készpénz kellett, meg némi elszántság. Hatvanháromezret kellett akkor befizetni, és ez rengeteg pénz volt. Eladtam a világon mindent, filmfelvevőt, telket a Keleti-főcsatornánál.
MN: Nem gondolt arra, hogy visszaköltözik az édesanyjához, akit egyébként mindennap meglátogat a tanyán?
TS: Az is egy előrelépés volt, hogy felköltöztem tanyáról falura, faluról városra. Ez visszafelé nem megy.
MN: Ott nagyobb nyugalma lenne az íráshoz.
TS: Az csak a látszat. Egy zártabb közösség, mindenki tud mindenkiről mindent. Legalább öt rádiót lehet egyszerre hallani, mert mindenki kint van az udvaron, és az mindegy, hogy román adó vagy akármi, csak zörögjön a háttérben. Jönnek a fiúk, bekapcsolják az autórádiót, kinyitják mind a négy ajtót, aztán teljes hangerő.
MN: Akkor miért nem lépett tovább Debrecenből Budapestre? Sokkal egyszerűbb lenne. Közelebb lennének a szerkesztőségek, kapcsolatok, ösztöndíjak, kávéházak.
TS: Távolságok már nincsenek, három-négy óra alatt megfordul az információ az országban, az interneten szinte percek alatt.
MN: Hogyan szerkeszt? A szöveggel molyol, vagy mondatonként halad?
TS: Én rögtönzök. Nagyjából van egy kép, amiről írni fogok, addig le sem ülök, amíg nincs meg egy ilyen kép. Amikor már tudom, hogy miről fogok írni, például egy szemüveges férfiról, sok dioptriával, és beszélgettem vele, ismerem a tragédiáját, akkor leülök, és elkezdek rögtönözni. Aztán elkezdem a szöveget javítgatni. Írás közben mindig csőlátása van az írónak, nem vesz észre egyszerű dolgokat, aztán ha többször átolvassa, akkor rájön, hogy ez hülyeség, egész mondatokat kihúz, vagy beleír valamit, de akkor a történet már áll. Nekem könnyebb is, mert köznyelvi szöveget írok többnyire, nem keresem azt, hogy szép legyen, mert ehhez a világhoz az nem is illik. Én élőbeszéddel operálok, esetleg javítok rajta.
MN: Hogyan volt ideje annak idején olvasni, amikor naponta nyolc órát állt a gép mögött?
TS: Hát utána meg közben. Olyan gépen dolgoztam, amin csak negyedóra múlva kellett fogást venni, tehát hozzányúlni egyáltalán a géphez, úgyhogy olvashattam akár az ÉS-t, akár bármit. Meg hát szabadidőmben. Nem volt más, albérlőnek nem teszik be a tévét.
MN: Lehetett volna kocsmázni.
TS: Az is volt. Akkoriban mindenre jutott idő.
MN: 1961-ben megpróbált disszidálni, de csak a határig jutott. Hol élne most, ha akkor sikerül?
TS: Talán Cipruson vagy máshol a mediterrán világban. De nyilván nem Amerikában vagy Párizsban. Az igazán nagy városok nem vonzanak. Amerikát például bejárnám szívesen busszal, de hogy New Yorkban lakjam, vagy Bostonban, az nem igazán vonz. Valami olyan helyen élnék, ami egzotikus, kicsit európai, kicsit más is, vagy pedig ugyanitt tartanék, mert visszajöttem volna mint amerikás magyar, és verném a mellemet, hogy engem elűztek a kommunisták.
MN: Az adódó politikai lehetőségeket nem ragadta meg, pedig lett volna néhány.
TS: Végül is hét évig voltam pártalapszervezeti titkár. Ez a legkisebb beosztás, ami még létezik. Az NDK-ban kezdtem, ott három tagunk volt, de ugyanúgy dolgoztam közben. De valahogy, ahogy közelebb kerültem ezekhez az apparatcsikokhoz, hányingerem kezdett támadni, és inkább távol tartottam magam tőlük. Ha sört akartam inni, inkább a barátaimmal mentem el. A cselekvés egyetlen lehetősége akkoriban az volt, hogy az ember párttag. Ugyanakkor a lelkiismeretemre hallgattam, amikor azt írtam, amit írtam.
MN: És a későbbi időkben, a demokratikus ellenzékben?
TS: Abban én végül is nem voltam annyira benne. Barátaim voltak köztük, de én nem jártam repülő egyetemre meg ilyesmik. Õk nem is akartak valószínűleg engem belevonni, különösen mert tudták - akkor még volt munkahelyem, és nem volt még nemzetközi hírem -, hogy mindent elveszíthetek.
MN: 1994-ig nyolc díjat kapott, de ezek között nem volt egy állami elismerés sem. Változott valamit a helyzet?
TS: József Attila-díjat kaptam. De vannak egyéb díjaim is ´94 óta, a Krúdy-díjat is megkaptam. A József Attila-díj tavaly 45 700 forint volt.
MN: Bruttó vagy nettó?
TS: Nettó, ez nettó.
MN: Miből él?
TS: Azt én sem tudom. Eddig ösztöndíjas voltam, most legutóbb például a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjasa, azt megelőzően kétszer is Soros-ösztöndíjas, meg írok újságoknak is, megjelenik mindig valahol valami. Jó ez egyébként, mert rendszerességre szoktatja az embert. Ezért irigylem az újságírókat, mert ott azért meg lehet tanulni a szakmát.
Most olvastam, hogy annak idején Mikszáth meg a többi nagy író - anélkül, hogy én magamat hozzá szeretném hasonlítani -, de egy közepes író is nagyjából polgári létet, polgári jólétet tudott biztosítani az írásaiból magának, most meg Papp András, aki egy első kötetes író, és itt a környéken él, az első kötetének a honoráriumából vett egy biciklit. Nem montain bike, ez a tizenhat sebességes, hanem egy sima bicikli. Ide támasztotta le, aztán feljött, hogy "megjelent az első kötetem".
MN: Külföldi kiadásokból bejön valami?
TS: Csordogál onnan is. Franciák, németek, finnek. Finnül megjelent a Szürke galamb, franciául egy novellaválogatás, a Minden messze van című kötet, a Mi utcánkra kötöttünk szerződést, de ezek lassan, lassan jönnek, nem igazán lehet rá számítani. Ebben az a trükk, hogy ha a fordítónak megtetszem, akkor értesít, hogy lefordítaná szívesen, és elkezd házalni kiadók után. De hát aki nem ismer, az nem fog kiadni. A németeknél ugyanez volt a probléma, hogy sajnálják meg minden, de van nekik egy volt NDK-juk, tisztességes munkanélküliség van, és az írásokra nem igazán van publikum.
MN: Itthon sem a hősei olvassák a könyveit.
TS: Nem. Általában nem. Ez azért vagy így - magyarázom magamnak -, mert nem szeretik az emberek, ha görbe tükröt tartanak eléjük. Ez egy szép elmélet, de azt is tudomásul kell venni, hogy nincsenek könyvesboltok a falvakban, megszűntek az üzemi könyvterjesztő hálózatok, mert régebben minden gyárban volt. Ott volt a helyükben a könyv. Általában ezek az emberek nem mennek be a könyvesboltba.
MN: Könyvtár?
TS: Ez a fajta ember azt sem tudja, hogy kell bemenni egy könyvtárba. Fel kell öltözni, vagy nem kell felöltözni? A lényeg az, hogy végül is nem azok olvassák, akiknek szánom.
MN: És ha véletlenül a kezükbe kerül, hogy reagálnak?
TS: Egy írásomból volt probléma, amikor kiderült, hogy én írok, és áruló vagyok. Akkoriban már annyira elszemtelenedtem, hogy mindenki a saját nevén szerepelt abban a műhelyről szóló írásban, amelyikben dolgoztam. Volt egy legény, aki azon a gépen dolgozott, amit már említettem, amelyikhez negyedóra múlva kell csak hozzáérni, és irodalmat is olvasott kínjában. Felfedezte az írást, gyorsan kézről kézre adták, és az egyik kolléga föl akart jelenteni, de legtöbben csak röhögték az egészet. Aztán később volt egy találkozónk a munkatársakkal, hát ott elővettek, és tréfásan jól hátba vertek, meg belelöktek a Keleti-főcsatornába, én meg nem tudok úszni, de kimásztam valahogy. Röhögött mindenki, de még én is, aztán ezzel ki is sült az egész.
Õz Zsolt
Para-Kovács Imre
