"Ha nyomor van, akkor bűn is van" - Perényi Roland történész

  • Pallag Zoltán
  • 2013. március 27.

Belpol

A Kiscelli Múzeum Térkép-, Kézirat- és Nyomtatványtárának gyűjteményvezetőjével a századforduló bűnözéséről, Budapest akkori legvadabb területeiről, a rovott múltúakról, a ponyvairodalomról és a jótékonysági razziákról beszélgettünk abból az alkalomból, hogy a közelmúltban jelent meg a témával foglalkozó "A bűn nyomában. A budapesti bűnözés társadalomtörténete 1896-1914" című könyve.

Magyar Narancs: Könyvében a budapesti bűnözés 1896 és 1914 közötti társadalomtörténetét vizsgálja. Miért éppen ezt az időszakot?

Perényi Roland: Többé-kevésbé a véletlennek köszönhetően. A Széchényi Könyvtár katalógusában találtam rá egy H. Lajos nevű, 1864-ben, Debrecenben kivégzett rablógyilkos önéletrajzára, amiből előbb szemináriumi dolgozat, majd szakdolgozat született. Ekkor szembesültem azzal, hogy míg Nyugaton a bűnözés történetének komoly szakirodalma van, nálunk ez egy olyan terület, amivel csak a jogtörténészek, illetve - a betyárokkal - a néprajzosok foglalkoztak. Ám miközben nyomtatott sajtóanyag és publikált irodalom rengeteg van, a levéltári forrás a selejtezéseknek és a II. világháborús pusztításnak köszönhetően meglepően kevés. Ugyanakkor a várostörténet szempontjából nagyon fontos az 1896 és az I. világháború kezdete közötti időszak, mert ekkor lett igazi, európai színvonalú nagyvárossá Budapest, és ekkorra jelent meg a professzionális bűnüldözés is.

MN: A bűnözés is európai színvonalú lett?

 


Fotó: Németh Dániel

PR: Átmeneti időszak volt. A bűnözés régi formái, az erőszakosabb bűncselekmények továbbra is jellemzőek voltak, de ekkor alakultak ki a kimondottan a modernitáshoz, a kapitalizmushoz kapcsolódó bűncselekmények, mint a bankrablás vagy az intellektuális bűnözés, például a postahivatali sikkasztás és a különféle szélhámosságok.

 

MN: A könyvben a növekvő bűnözés képzetét sugalló statisztikákról ír.

PR: A bűnügyi statisztikáknál mindig fontos szem előtt tartani, hogy aki készíti őket, annak konkrét célja van. A statisztikákat a hatalom használja, e mutatók alapján módosítják a büntető törvénykönyvet vagy hoznak különböző intézkedéseket. A statisztikák igazából nem azt mutatják, hogy nőtt vagy éppen csökkent a bűnözés, hanem azt, hogy hogyan látta az állam, az igazságszolgáltatás és a rendőrség az adott időszakban a bűnözést.

MN: Hogyan alakult ki a "rovott múltúak" kategóriája?

PR: A 19. század közepén a nagyvárosokban volt egy olyan réteg, amelyik nagyon különbözött a polgári társadalomtól, saját hierarchiája, saját nyelve volt - itt, Budapesten ezt például jász- vagy jassznyelvnek nevezték -, és állandó veszélyt, félelemérzetet keltett a polgárokban. A rendőrség bűnözésfelfogását is ez a koncepció határozta meg egy ideig, holott professzionális bűnözésről nagyon kis mértékben lehetett beszélni. Voltak bűnbandák, talán a leghíresebb a Papakoszta-féle nemzetközi kasszafúró banda, amelyet éppen a budapesti rendőrség fogott el, de azt gondolom, hogy a professzionális bűnözők csak nagyon szűk rétegét képviselték a bűnelkövetőknek. A századfordulón már a hatalom és a bűnüldözők is belátták, hogy elsősorban a szociális háttér, a szegénység a bűnözés oka.

MN: Mikor és hogyan alakult ki a tolvajnyelv? Voltak regionális különbségek, vagy mindenhol azt beszélték? Volt kifejezetten pesti jassz?

PR: Már a középkorból vannak nyomai egy többé-kevésbé egyetemes nyelvnek, melynek szókészletét minden bűnöző ismerte Európában. Az ettől független pesti jász természetesen a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott. Mivel Budapest soknyelvű és -nemzetiségű város volt, rengeteg német, jiddis elem van benne, de angol vagy francia szavakat is találhatunk a pesti tolvajok szótárában. Nagyon érdekes keveréknyelv, és tipikus budapesti elemei is voltak. Az volt a lényege, hogy a rendőr ne értse meg.

MN: De a rendőrök előbb-utóbb megértették...

PR: Ebben az időszakban professzionalizálódott a rendőrség, 1886-tól megjelentek a detektívek, akik jóval képzettebbek voltak a többi rendőrnél. 'k többnyire tudták is használni ezt a nyelvet, arról nem is beszélve, hogy ekkor már a sajtó, sőt a nyelvészek is foglalkoztak vele. Az 1900-as évek elején már megjelentek kisebb szótárak, bárki elolvashatta, hogy mik ezek a "bizonyos szavak". A kortárs kriminológiai irodalomban nemcsak a nyelvi kifejezésekkel, de a különböző tolvajjelekkel is foglalkoztak. Például egy ház falára odarajzoltak különböző kriksz-krakszokat, de az egyik azt jelenti, hogy itt nyugodtan be lehet törni, a másik épp az ellenkezőjét.

MN: Hogyan alakult ki a rendőri területfigyelő hálózat Budapesten?

PR: A rendőrségen belül kialakult egyfajta mentális térkép arról, hogy hol vannak a városban a veszélyes területek, és melyek a kevésbé veszélyesek. Ennek alapján helyezték el az őrszemeket, és mindig a gyakorlati tapasztalatok alapján próbáltak meg változtatni a térfigyelésen. Inkább a Nagykörúton belülre eső területekre koncentrált a megfigyelés, ellentétben például Londonnal, ahol inkább az volt jellemző, hogy egyfajta "civilizatorikus" szerepet is betöltött a rendőr. Ott a munkásnegyedeket jobban megfigyelték, sokkal szorosabb volt a térfigyelés, mint a "jobb környékeken", így az adott területen csökkent a bűnözés. Budapesten ennek inkább az ellenkezője figyelhető meg, a veszélyes területeket kevésbé figyelték, de ennek nyilván anyagi okai is voltak.

MN: Hol voltak abban az időszakban a legbűnösebb negyedek, területek?

PR: Nincs erre vonatkozó statisztika, így csak arra lehet hagyatkozni, hogy a kortársak mit gondoltak. Két olyan terület van, amit rendszeresen említenek: az egyik Angyalföld. Sokszor írják a korszakkal foglalkozó rendőri tudósítók, hogy itt még közvilágítás és rendes út sincsen. Az volt a közfelfogás, hogy ha sötét van, akkor nyomor van, és ha nyomor van, akkor bűn is van. A másik ilyen terület a Keleti pályaudvar és a Damjanich utca közti terület, a hírhedt Csikágó. A rendőrök sem merészkedtek oda. Ha megnézi, hogy hol voltak akkor az őrszemek, látja, hogy körben helyezkedtek el, de magában a Csikágóban nem voltak. Szintén a Keleti közelében volt - ma már csak az utcanév utal rá - a Százház, egy hatalmas bérkaszárnya. A sajtó szerint abban az időben ez volt a bűnözők egyik legfőbb tanyája.

MN: Ebben az időszakban jött létre a rendőrségi riport, ekkor jelent meg a bűnügyi riporter figurája. Milyen volt a rendőrség és a sajtó kapcsolata a napi gyakorlatban?

PR: Az információ áramlását nagyban befolyásolta, hogy a rendőrség mindig igyekezett a kezében tartani. Volt egy rendőri sajtóiroda, amely kiadta a híreket, amiket az újságírók közölhettek. Tehát létezett egyfajta - ha nem is cenzúra, de - felső kontrollja, hogy mit közöljenek az újságok. Nyilván nem elégedtek meg ennyivel az újságírók, így egyéb úton próbáltak információkhoz jutni.

MN: Milyen egyéb úton?

PR: A rendőri sajtóiroda naponta háromszor tartott fogadóórát, az újságírók sokszor az ajtónál hallgatóztak, vagy egyszerűen beültek a kapitányságra, és ott próbáltak információkhoz jutni, és már ekkor is működött egy informátori hálózat. Sokaknak jó kapcsolata volt a detektívekkel, amiből persze sokszor volt konfliktus a rendőrség és a sajtó között, hiszen ezek a kiszivárogtatások befolyásolhatták egy-egy nyomozás menetét. Elég komoly összetűzések is voltak: például egy orvosra, dr. O. Oszkárra 1910-ben rásütötték, hogy angyalcsináló volt, de hamarosan kiderült, hogy ártatlan - ebből elég komoly vita kerekedett a sajtó és a rendőrség viszonyáról. Ugyanakkor a rendőri sajtóirodát vezető Székely Vladimir a kor sztárújságírójával, Tábori Kornéllal több könyvet is írt közösen, amelyek a budapesti élet árnyoldalaiba nyújtanak betekintést.

MN: Ezek a tudósítók nemcsak újságírók, de krimiszerzők is voltak.

PR: Erre Tábori Kornél a legjobb példa, aki egyfajta korai médiavállalkozónak tekinthető, hiszen nagyon sokféle témával foglalkozott. Történészkedett, a vendéglátástól elkezdve a kártyázáson keresztül a repülésen át mindenről írt, még filmet is rendezett. Ügyes volt, jól kihasználta az adott lehetőségeket. Nagyon figyelt arra, hogy amit ír, "minőségi termék" legyen, megfeleljen a polgári elvárásoknak. Tábori a "ponyvairodalom járványáról" beszélt, kritizálta az akkoriban divatos Nick Carter-regényeket, miközben az ő irományai sem álltak túl messze a műfajtól. Ebben persze az is benne volt, hogy igyekezett védeni a piacon kivívott pozícióját a külföldről olcsón behozott silány detektívregényekkel szemben.

MN: Kik voltak a vevői?

PR: A századfordulón már kialakult a fővárosban egy sajátos pesti tömegkultúra, amelynek a fogyasztói és a termelői közé a legkülönbözőbb társadalmi csoportok tartoztak. Vannak feldolgozott polgári magánkönyvtárak, amelyekben ugyanúgy megvolt a lektűr, mint például a börtönök könyvtáraiban. Egyik-másik börtönnek megmaradtak a könyvtárjegyzékei, ezekből tudjuk, hogy mi az, amit olvasásra szántak a raboknak: a magyar irodalom klasszikusai mellett elsősorban valláserkölcsi olvasmányokat találunk, de egy-egy bűnügyi ponyvát is "becsempésztek" a listába. Ekkor már szélesebb volt a fogyasztói közönség, mint korábban, ami annak is köszönhető, hogy a kötelező iskoláztatás miatt egyre többen tudtak olvasni.

MN: Hogyan tekintett a hatalom a gyermekekre? Honnantól számított ugyanaz az eset bűnnek, és meddig volt gyermeki csíny?

PR: Az 1908-as első büntetőnovella volt a fordulópont. Az igazságszolgáltatás érzékenyebbé vált a gyermekek iránt, egyrészt sokkal jobban differenciált, tehát egy 12-14 éves gyereket már nem skatulyáztak be egyértelműen bűnözőnek, másrészt létrehoztak a gyermekeknek egy külön bíróságot, harmadrészt pedig jobban figyelembe vették a szociális hátteret, ami a bűncselekményhez vezethetett. Ekkor jelenik meg a szociálpolitikában a törekvés, hogy az állam egy kicsit avatkozzon be ezekbe a dolgokba. Addig különböző jótékonysági egyletekre, "civil" intézményekre bízták a problémát. Ekkortól kezdi az állam komolyan venni a szociális konfliktusokat. Budapest esetében többek között Bárczy István főpolgármesterségéhez köthető a változás, aki az élet minden területén próbált javítani a szociális gondokon, és itt nemcsak a kislakásépítési koncepciójára kell gondolni, hanem akár az iskolaépítési programjára is. Egy komplex szociális programot próbált megvalósítani, ami az I. világháború miatt félbeszakadt, és véget is ért azzal, hogy Magyarország vesztesként került ki a háborúból.

MN: Könyvében a razziákról is ír, amelyekhez nemritkán úrihölgyek is csatlakoztak. Miért voltak fontosak ezek a város sötétebbik oldalán tett villámlátogatások?

PR: Londonban már a 19. század közepétől bevett dolog volt, hogy jól szituált hölgyek és urak elmennek az East Endre, és konkrét tapasztalatokat próbálnak gyűjteni a szlömökről. Ezt a jelenséget slummingnak is hívják, bevett polgári "szórakozás" volt, az egésznek egyfajta voyeur jellege volt; betekinteni egy ismeretlen világba. Mégis elsősorban a karitatív cél dominált. Budapesten ez a rendőrség keretein belül, a rendőrséggel együtt történt. Sok mértékadó ember részt vett ezeken a razziákon, politikusok, különböző szociális és gyermekvédelmi egyletek tagjai, akik tapasztalataikat átvitték a törvényhozásba. Ennek köszönhető az 1908-as büntetőnovella is.

MN: Hogyan képzeljünk el egy ilyen razziát?

PR: A "jótékonysági" razziákat a detektívek akkori főnöke, Krecsányi Kálmán szervezte. A hölgyeket nem vitték ugyanarra a razziára, mint az urakat, nyilván a férfiaknak az igazán bűnös helyeket mutatták be, míg a nőknek általában - és ez összefügg a korszak nőképével - az elhagyott gyerekek fészkeit. Természetesen előre tudták, melyik kávéházba vagy bordélyházba mennek, mert a rendőrség már korábban szondázta azokat a helyeket.

Neked ajánljuk