Az elméleti alapkérdés az volna, hogy az egyénnek és a társadalomnak egyaránt hasznot hozó felsőoktatás költségein milyen arányban osztozzanak a "felek". Mennyi pénzre van szükség, hogy a teljesítmény javuljon, és a finanszírozók pénzügyileg se roppanjanak bele, miközben ügyeljenek arra is, hogy a létrehozott szisztéma ne az elit újratermelődését szolgálja, s a felsőoktatást a fenntarthatóság, a minőség és az igazságosság jellemezze?
Az egyértelmű, hogy diplomások képzése hasznot hoz a társadalomnak: a megfelelő színvonalon képzettek magasabb hozzáadott értéket állítanak elő, több adót fizetnek, és felelősebben vesznek részt a közügyekben stb. Persze az, hogy valamiből a társadalom profitál, nem zárja ki az egyéni szerepvállalást, hiszen a kenyér sincs ingyen, pedig a jóllakott ember jobban teljesít. Arról nem is beszélve, hogy a felsőfokú végzettség mindenekelőtt az egyénnek jelent hatalmas egzisztenciális előnyt: az OECD-országok között Magyarországon a legnagyobbak a jövedelemkülönbségek a diplomások és nem diplomások között (a férfiak 2,5-szer, a nők 1,9-szer többet keresnek, mint a középfokú végzettségűek). Ezzel az egyetemisták is tisztában vannak, hiszen
csaknem a felük most is megÞzeti
a költségtérítéses rendszerben taníttatása majdnem teljes összegét - ami évente 160 ezer és 2,5 millió forint között változhat, a képzés típusa szerint. Ennek ellenére máig sokan kardoskodnak a tisztán közpénzből finanszírozandó felsőoktatás mellett, mondván, hogy a diplomások direkt és indirekt módon is sokkal többet adóznak, mert magasabb a jövedelmük, többet fogyasztanak, és a vállalkozási kedvük is nagyobb. Egyebek mellett ezzel érvel a tandíj kérdését népszavazáson megmérettető Fidesz és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) is. Ilyenkor az egyéni hasznok és a költségtérítéses hallgatók elfelejtődnek.
A felsőoktatásról is elmondható, hogy akkor alakult ki a finanszírozási rendszere, amikor az adófizetők számához képest még viszonylag kevesen vettek benne részt. A rendszerváltás óta viszont több mint megháromszorozódott az egy korosztályon belüli hallgatók aránya. Ezt már nem tudta követni a költségvetés, és erre reflektált brutális módon a lényegében önköltségi térítés bevezetése 1996-ban. A felsőoktatás azonban nemcsak önmagához képest van alulfinanszírozva, hanem nemzetközi összehasonlításban is: a GDP egy százalékából részesül, míg a csúcstartó Egyesült Államokban az arány 2,7 százalék. Elméletileg az állami hozzájárulás drasztikus növelése sem elképzelhetetlen, de a gyakorlatban ez aligha kivitelezhető. Ezért az intézményi és képzési struktúrák átalakításán kívül elkerülhetetlen további magánforrások bevonása.
Bevételi oldalon a tandíj önmagában nem fog lényegi változást hozni. A 2008-2009-es tanévben a becslések szerint 2,4 milliárd, a második évben 7,5 milliárd, a harmadikban 12,3 milliárd forint üti az egyetemek markát (az intézmények ennek 50-66 százalékát fordíthatják fejlesztésre). Ez a rendszer teljes beérése után is a képzésre fordított közpénznek csupán pár százalékát éri el - összehasonlításképpen: a felsőoktatás 2008-ban 226 milliárd forint költségvetési támogatást kap. A fenntarthatóságot ezért az OKM-ben is inkább a felsőoktatás finanszírozásának teljes átalakításától várják, amiben a tandíj csak az egyik elem.
Elméletben a tandíjnak egyértelmű a fogyasztói szemléletre gyakorolt hatása: ha valamiért fizetünk, akkor minőséget várunk el, tehát tandíj esetén jobb egyetemet választunk, vagy a választott intézménytől jobb oktatást követelünk meg; a rosszak bezárnak, illetve megjavulnak. Kétségtelen, hogy a felsőoktatási intézmények különböző nemzetközi rangsorolásában rendre szinte kizárólag a magas tandíjat szedő egyetemek szerepelnek jól. Csakhogy Magyarországon a régóta létező - költségtérítésnek hívott - tandíj ellenére sem tapasztalható általános minőségjavulás. Ebből következik, hogy önmagában a vevői szuverenitás nem elég, ha a másik oldalon hiányzik a szolgáltatói szemlélet; hiába fizetjük meg a jegy árában a személyszállítás költségeinek jó részét, attól még nem lesznek a vonatok pontosak és tiszták. Márpedig a felsőoktatásban a szervezet, valamint a működés korszerűsítésére tett kísérletek eddig nem vezettek átütő eredményre, amiben az oktatók ellenállása és az Alkotmánybíróság döntése is szerepet játszott, mivel az egyetem autonómiája elleni támadásnak véltek minden erre irányuló törekvést. Az ellenzék ettől akár most is joggal lehetne bizalmatlan a megjövendölt minőségjavulással szemben, bár javítaná az érvelés hitelességét, ha mutatnának valamiféle elképzelést a felsőoktatás átalakítására vonatkozóan. Másfelől a tandíjnak annyi haszna azért mindenképp lehet, hogy a hallgatók jobban megnézik, milyen szakmát választanak, illetve nem nyúlik a végtelenségig az egyetemen eltöltött idő. A karrierdöntések meghozatalához persze nem ártana, ha eleve objektív információk állnának rendelkezésre az adott intézményben szerezhető diploma értékéről, és differenciált mutatók alapján mérnék egy kar vagy szak minőségét. Egyelőre ugyanis a szóbeszéd (presztízs, divat) a fő iránytű.
És akkor még nem szóltunk az igazságosságról. Jelenleg az érettségin és a felvételi vizsgán eldől, hogy valaki jelentős összegű költségtérítést fizet, vagy semmit, tehát egy adott pillanat teljesítménye hatalmas különbséget keletkeztet. Holott nem túl életszerű, hogy a költségtérítést fizetők mind gazdag hülyék, míg az államilag támogatottak egytől egyig szegény sorsú zsenik. Mostantól viszont a legrosszabbul teljesítők (akik kevesebb mint 30 kreditpontot szereznek) kiesnek az államilag támogatott képzésből, és a helyükre költségtérítéses hallgatók kerülnek. Ez kicsit kisimítja a különbségeket, mégis sokan keveslik: hiába tanul valaki jól a költségtérítéses szakokon, csak akkor kerülhet át, ha megvan a gyengébben teljesítő párja - a helyzete tehát nem csak tőle függ. Mindenesetre az értékelés évente esedékes, ami a korábbinál igazságosabb besorolást tesz lehetővé, és vérmérséklet kérdése, hogy érdemes-e egy nem "zöldmezős" jogalkotástól többet várni.
Ideális rendszerben mindenki tandíjfizetésre kötelezett, melyet a tanulmányi eredményeitől függő ösztöndíj kompenzál (a legjobbaknál akár túlkompenzál). Mivel nem fordulhatna elő, hogy bárki a családi körülményei miatt elessen a diplomaszerzéstől, a rászorulóknak halasztott fizetést és szociális támogatást kell biztosítani.
Az biztos, hogy a képzési hozzájárulás bevezetése a teljesítményösztönzés területén
komoly előrelépést
jelent. A tandíj visszaforgatott 33-50 százalékából emelkednek az ösztöndíjak, a legrosszabbul teljesítők csak a költségtérítéses képzésben folytathatják tanulmányaikat, a legjobb 15 százalék afféle progresszív jutalmazásként pedig eleve mentességet kap.
Mivel ösztöndíj csak a valóban jó tanulókat segíti (3,5-es tanulmányi átlag alatt egyáltalán nem jár), aki nem esik bele a felső sávba, annál sorsdöntő lehet, hogy a tandíjat ki tudja-e fizetni az otthonról kapott apanázsból. Megbocsáthatatlan módon a szegényebb családok gyerekeit legtöbbször már az egyenlőtlenségeket újratermelő közoktatás megrostálja, de attól még a szerencsés kivételeknél nem kellene ezt a felsőoktatásban "befejezni".
A törvény szerint a hátrányos helyzetűeknek nem kell tandíjat fizetniük, de ez a korábban is rendszeres szociális juttatásban részesülőket jelenti, akik a hallgatók néhány százalékát teszik ki. Halasztott fizetési lehetőséget viszont nem kínál.
A tapasztalat szerint a kevésbé tehetős szülő hamar lebeszéli a mégoly tehetséges gyerekét is a továbbtanulásról, ha úgy véli, a tandíjat nem fogja kompenzálni a támogatás. A HÖOK is arra hivatkozik, hogy idén 24 ezerrel kevesebben jelentkeztek a felsőoktatási intézményekbe, mint tavaly, mert elrettentette őket a tandíj. Ennek valószínűleg összetettebb okai vannak, de mégis kézenfekvő lenne, ha a diákhitel jelenlegi havi 30 ezer forintos maximumát megemelnék, hogy legalább ne romoljon tovább a helyzet. Csakhogy ez nem pusztán jogszabály-módosításon múlik: a hitelösszeg emelése a törlesztőrészlet növekedését is magával húzza, ami a rendszer stabilitását tekintve növeli a kockázatokat. Ha a hitelrendszer egyensúlya borul, akkor az állami garancia miatt a költségvetés fizet. És már ugyanott vagyunk, mintha nem lenne tandíj. Mindettől függetlenül tény, hogy az anyagi okokból kimaradók száma jóval kisebb, mint a diákhitel és a költségtérítéses képzés bevezetése előtti időkben.
Összességében a tandíjnak mégis lehet olyan hatása, hogy a közepesen tehetséges, közepesen szorgalmas és rossz anyagi háttérrel rendelkezők egy része ezentúl nem nyer bebocsáttatást a felsőoktatás világába. A végeredmény azon múlik, hogy az így okozott esetleges kárt felülmúlja-e a remélt haszon.
