C-közép

Szabó Bence reagált a korábbi írásunkban felvetett problémákra. Bár ne tette volna.

A magyar futball és a közbeszéd immár a pénteki csúfos vereség felelőseit keresi. Attól félünk, hogy megtaláltuk őket.

Lesz pénteken egy focimeccs Amszterdamban, amelyről a következő pár napban alighanem elolvashatjuk, hogy sorsdöntőnek ígérkezik, a győzelem élet-halál kérdése meg a többit. Tulajdonképpen csak toll kérdése, hogy a fenti két közhelyet ki hogyan csavargatja majd. Pedig már az alapvetés sem igaz.

A világ legjelentősebb vitorlásversenyéről, ahol egy hajó büdzséje akár tíz Forma–1-es csapat költségvetésével vetekszik.

Az elmúlt héten nyilvánosságra hozták annak a 154 edzőnek a nevét, akik a továbbiakban állami edzőként tevékenykedhetnek majd. Nem meglepő módon ők a jövőben az államtól kapják a fizetésüket, eddigi előmenetelüktől függően, akár havi egymillió forintot.

Kedden megválasztották a Nemzetközi Olimpiai Bizottság új elnökét. Bizonyos Thomas Bach győzelme Németországból aligha jelentett különösebb meglepetést azoknak, akik ott vannak a tűz közelében. Más kérdés, hogy az egész világon igen kevesen vannak, akik ott lennének a tűz közelében.

2011-ben, amikor Novak Đoković minden idők egyik legnagyobb szezonját futotta, úgy tartotta a fáma, hogy először uralkodott a kéz (Federer), aztán a láb (Nadal), utána pedig jött a fej (Đoković).

„Senki sem győzheti le Fernando Gonzalezt tizenegyszer zsinórban!” – ezzel a bemondással huppant le az újságírók elé Fernando Gonzalez még 2007-ben Londonban, amikor tíz vereség után végre legyőzte Roger Federert.

Már csak a harmincéveseké a teniszvilág.

Akadnak sportágak, ahol a szülői jelenlét – finoman szólva is – hangsúlyos. A tenisz ilyen, kár volna tagadni. Talán csak a műkorcsolya ilyenebb, ha jól belegondolunk.

Nehéz elképzelni kívülállóként, mi meló van abban, hogy valaki eljusson egy világbajnokságra.

Tegnap véget ért az atlétikai világbajnokság, mármint nekünk – a többieknek hátravan még két nap. Hosszú idő után mintha lenne némi remény.