„Age is just a number” – hirdette egy kép a Facebookon még januárban, az ausztrál Open idején, amikor a negyeddöntőben Federer öt játszmában verte Jo-Wilfried Tsongát. S igaz ugyan, hogy az elődöntőbeli – szintén ötszettes – veresége Murray ellen rögtön meg is kérdőjelezte ezen állítás igazságát – hiszen ott Federer egyértelmű erőnléti hiányosságok miatt kapott ki –, mégis nagyon úgy fest, hogy az idei szezon az idősebb játékosokról szól. Mondjuk Nadal mellett. Már ha kizárólag férfivonalon szemlélődünk.
| ||
Jelen pillanatban 13 olyan játékos van a legjobb ötvenben a világranglistán, aki elmúlt harminc, a US Openen pedig öten jutottak be közülük a legjobb tizenhat közé. Persze ez így nem is pontos igazán, hiszen Hewitt, a 2001-es bajnok nem volt az ötvenben a torna kezdetekor, ő majd csak lesz, amikor jövő kedden a friss ranglista megjelenik.
Némi túlzással tehát minden harmadik játékos a közvetlen élvonalban elmúlt harminc, ami finoman szólva is elgondolkodtató. Tommy Haas már akkor játszott New Yorkban, amikor a világ legnagyobb stadionja, az Artur Ashe még meg se épült, jelenleg pedig 35 évesen is 13. a világranglistán. (Meglehet, a jövő héten bejön a tízbe!) Robredo idén a Garroson három egymást követő meccset fordított meg 0-2-ről salakon, amire jó hetven éve nem volt példa. Ferrer pillanatnyilag magasabban jegyzett Federernél, és idén játszotta első Grand Slam-döntőjét Párizsban.
Valami tehát történt, annak ellenére, hogy korábban is voltak, akik ebben a korban még nagyon jól játszottak, gondoljunk csak Agassira például. De arra, hogy ilyen nagy számban legyenek jelen korosodó játékosok a közvetlen élvonalban, még sosem volt példa. A miért pedig nagyon érdekes. Akadhatnak személyre szabott magyarázatok is, hiszen Haas és Robredo, és talán Hewitt is olyan sokat volt kénytelen kihagyni különböző sérülések miatt, hogy a sportolói életkoruk három-négy évvel kevesebb a valósnál. (Fura ezt így leírni, de a műtéttel, rehabilitációval eltöltött évek nem rombolják annyira a testet, mint a versenyzés.) Akadnak azonban általánosabb magyarázatok is. Az egyik ilyen lehet, hogy a fiatalok nem olyan jók, a másik pedig az, hogy az edzéselméleti, illetve technikai vívmányok megnyújthatják a sportolói karriert. Kezdjük az utóbbival. Ma már teljesen általános, hogy egy játékos a meccseket, illetve az edzéseket jégkádban fejezi be, arról nem beszélve, hogy vele utazik a masszőre, az erőnléti edzője, sőt jó néhányuknak a táplálkozási tanácsadója is. Ilyenre a 80-as években már csak azért sem lehetett példa, mert a sportágban nem volt annyi pénz, hogy akár a legjobbak is megengedhessék maguknak mindezt. Ők viszont ma már annyira vigyáznak a testükre, hogy az edzés előtti és utáni procedúra akár két-két órára is rúghat. Itt már rég nem bemelegítésről meg levezetésről beszélünk, arról, hogy futunk két kört a pálya körül, picit nyújtunk, aztán hadd szóljon. A dietetikus sem azért utazik velük állandóan, hogy este aztán bekanyarodjanak a Mekibe egy super size menüre.
Ezért maradhatnak ők majdnem olyan jók, mint voltak, de izgalmas kérdés az is, hogy ennyi miért elég? Mert nem volt mindig így. A játék fejlődött, a fiatalok jöttek és felzabálták az idősebbeket. Egy Becker, egy Wilander vagy egy Chang, később egy Sampras és Agassi olyan természetességgel követelt magának helyet a felnőttek között, amire tán Nadal óta nem volt példa. Arra a kérdésre, hogy ki lesz a világelső mondjuk hat-nyolc év múlva, ma nincs élő ember, aki tudna válaszolni.
Hogy a mai fiatalok ügyetlenebbek volnának, arra gondolni is butaság – ezt alighanem pusztán statisztikai módszerekkel is igazolni lehetne, ha valaki venné a fáradságot, és elvégezné a vonatkozó kutatásokat. A gond ott lehet, hogy ma az átmenet a junior teniszből a felnőttbe sokkal nehezebb. Talán azért, mert sokkal többen vannak. Mire megvívnak egymással, akár a junior, akár az alacsonyabb szintű future és challanger tornákon, mintha kiégnének picikét. Mire kiderül, hogy közülük kik a legjobbak, addigra tán elfogy a lendület, alábbhagy a motiváció.
Anélkül pedig – valljuk be – egy Federer ellen nehéz.
