Harmincon túliak társasága – Kié a teniszpálya?

  • Szabó Gábor
  • 2013. szeptember 2.

C-közép

„Age is just a number” – hirdette egy kép a Facebookon még januárban, az ausztrál Open idején, amikor a negyeddöntőben Federer öt játszmában verte Jo-Wilfried Tsongát. S igaz ugyan, hogy az elődöntőbeli – szintén ötszettes – veresége Murray ellen rögtön meg is kérdőjelezte ezen állítás igazságát – hiszen ott Federer egyértelmű erőnléti hiányosságok miatt kapott ki –, mégis nagyon úgy fest, hogy az idei szezon az idősebb játékosokról szól. Mondjuk Nadal mellett. Már ha kizárólag férfivonalon szemlélődünk.

false

 

Fotó: MTI/AP

Jelen pillanatban 13 olyan játékos van a legjobb ötvenben a világranglistán, aki elmúlt harminc, a US Openen pedig öten jutottak be közülük a legjobb tizenhat közé. Persze ez így nem is pontos igazán, hiszen Hewitt, a 2001-es bajnok nem volt az ötvenben a torna kezdetekor, ő majd csak lesz, amikor jövő kedden a friss ranglista megjelenik.

Némi túlzással tehát minden harmadik játékos a közvetlen élvonalban elmúlt harminc, ami finoman szólva is elgondolkodtató. Tommy Haas már akkor játszott New Yorkban, amikor a világ legnagyobb stadionja, az Artur Ashe még meg se épült, jelenleg pedig 35 évesen is 13. a világranglistán. (Meglehet, a jövő héten bejön a tízbe!) Robredo idén a Garroson három egymást követő meccset fordított meg 0-2-ről salakon, amire jó hetven éve nem volt példa. Ferrer pillanatnyilag magasabban jegyzett Federernél, és idén játszotta első Grand Slam-döntőjét Párizsban.

Valami tehát történt, annak ellenére, hogy korábban is voltak, akik ebben a korban még nagyon jól játszottak, gondoljunk csak Agassira például. De arra, hogy ilyen nagy számban legyenek jelen korosodó játékosok a közvetlen élvonalban, még sosem volt példa. A miért pedig nagyon érdekes. Akadhatnak személyre szabott magyarázatok is, hiszen Haas és Robredo, és talán Hewitt is olyan sokat volt kénytelen kihagyni különböző sérülések miatt, hogy a sportolói életkoruk három-négy évvel kevesebb a valósnál. (Fura ezt így leírni, de a műtéttel, rehabilitációval eltöltött évek nem rombolják annyira a testet, mint a versenyzés.) Akadnak azonban általánosabb magyarázatok is. Az egyik ilyen lehet, hogy a fiatalok nem olyan jók, a másik pedig az, hogy az edzéselméleti, illetve technikai vívmányok megnyújthatják a sportolói karriert. Kezdjük az utóbbival. Ma már teljesen általános, hogy egy játékos a meccseket, illetve az edzéseket jégkádban fejezi be, arról nem beszélve, hogy vele utazik a masszőre, az erőnléti edzője, sőt jó néhányuknak a táplálkozási tanácsadója is. Ilyenre a 80-as években már csak azért sem lehetett példa, mert a sportágban nem volt annyi pénz, hogy akár a legjobbak is megengedhessék maguknak mindezt. Ők viszont ma már annyira vigyáznak a testükre, hogy az edzés előtti és utáni procedúra akár két-két órára is rúghat. Itt már rég nem bemelegítésről meg levezetésről beszélünk, arról, hogy futunk két kört a pálya körül, picit nyújtunk, aztán hadd szóljon. A dietetikus sem azért utazik velük állandóan, hogy este aztán bekanyarodjanak a Mekibe egy super size menüre.

Ezért maradhatnak ők majdnem olyan jók, mint voltak, de izgalmas kérdés az is, hogy ennyi miért elég? Mert nem volt mindig így. A játék fejlődött, a fiatalok jöttek és felzabálták az idősebbeket. Egy Becker, egy Wilander vagy egy Chang, később egy Sampras és Agassi olyan természetességgel követelt magának helyet a felnőttek között, amire tán Nadal óta nem volt példa. Arra a kérdésre, hogy ki lesz a világelső mondjuk hat-nyolc év múlva, ma nincs élő ember, aki tudna válaszolni.

Hogy a mai fiatalok ügyetlenebbek volnának, arra gondolni is butaság – ezt alighanem pusztán statisztikai módszerekkel is igazolni lehetne, ha valaki venné a fáradságot, és elvégezné a vonatkozó kutatásokat. A gond ott lehet, hogy ma az átmenet a junior teniszből a felnőttbe sokkal nehezebb. Talán azért, mert sokkal többen vannak. Mire megvívnak egymással, akár a junior, akár az alacsonyabb szintű future és challanger tornákon, mintha kiégnének picikét. Mire kiderül, hogy közülük kik a legjobbak, addigra tán elfogy a lendület, alábbhagy a motiváció.

Anélkül pedig – valljuk be – egy Federer ellen nehéz.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.