Az azért mégsem képezheti vita tárgyát, hogy mindhárman rendelkeztek a másik két igen fontos tulajdonsággal is, hiszen aligha vitték volna bármire azok nélkül, de összességében az idei évig nem nagyon lehetett vitatkozni a kijelentéssel.
Nos, vitatkozni talán még most sem lehet, talán csak finomítani.
Most nem is gonoszkodnék, hogy Federer pillanatnyilag egyáltalán nem rendelkezik fejjel, már csak azért sem, mert ez így ilyen formában nyilván nem igaz, másfelől meg a US Open döntőjét ma este Đoković vívja Nadallal, tehát inkább ők érdemlik meg a figyelmet; főként a spanyol, aki a sportág történetének alighanem a legnagyobb visszatérését produkálja az idén. És aki miatt a leginkább vitatható pillanatnyilag a fenti tétel…
| ||
Rafa tavaly Wimbledonban kikapott a második körben Lukáš Rosoltól, ez – akkor még – merőben szokatlan volt az ő dimenziójukban. A vereség után bejelentette, hogy térdsérülése miatt bizonytalan ideig nem tud játszani. Nem tudott ott lenni és címet védeni az olimpián, Londonban, kihagyta a US Opent, aztán a világbajnokságot is, majd – ugyan az utolsó pillanatig lebegtette az indulását – az idei év első Grand Slam-tornáján, az ausztrál Openen sem volt ott. Csak idén februárban tért vissza Chilében.
Nadal mindig sokat volt sérült, hiszen egyfelől felnőtt karrierje eleje óta problémái vannak a sajkacsontjával, amely komoly gondokat okoz időről időre a lábának más területein is, másfelől pedig a játéka maga veszi olyan szinten igénybe az ízületeit, hogy azt nem nagyon lehet sokáig bírni kihagyás nélkül. Minden egyes mozdulatán érződik, legyen szó akár a pörgetéséről vagy a lábmunkájáról, vagy bármiről, hogy annak idején, amikor nagybátya, Toni Nadal teniszezni tanította, nem az egészségvédelmi szempontokat helyezte az előtérbe. Finoman szólva se. Sokan gondolják úgy, és talán van is benne igazság, hogy egy nagybetűs edzőnek ilyen feladatai is volnának, de Toni Nadal ezzel nem nagyon foglalkozott. Őt a siker és az eredmények érdekelték.
S valljuk be, a sikernek és az eredményeknek is jelentős tábora van, sportágtól függetlenül.
Tavaly azonban belátták, hogy a test sanyargatása eljutott arra a szintre, hogy az már az eredmények rovására megy. Egyszerűbben fogalmazva, belátták, hogy ez így nem mehet tovább; vagy elkezdenek ők is távlatokban gondolkodni, vagy semmiféle eredmények nem lesznek, hiszen Rafa hamarosan nem tud pályára lépni. Át kellett alakítaniuk az alapteniszét, belátván, hogy ha Nadal mondjuk 16 millió ütésre képes még karrierje során, akkor jobban járnak, ha egy labdamenet csak 5 ütésből áll 20 helyett. Már csak azért is, mert az 5 ütéses labdamenet a legrosszabb esetben is csak két-három sprinttel jár. Az, hogy Rafael Nadalnak van affinitása ehhez az agresszívebb, a befejezésre inkább törekvő teniszhez is, már régen látszott. Például még 2010-ben, amikor először játszott döntőt New Yorkban, ugyanígy Đoković ellen, mint ma. Ott 1-1-es szettállásnál, amikor adogatott az igen fontos harmadik játszmáért, 15-30-nál ütött három ászt zsinórban – erre talán még minden idők leghatékonyabb adogatói sem voltak képesek ilyen helyzetben. De ez mégsem egyenlő azzal, hogy valaki nyert 21 mérkőzést zsinórban kemény pályán úgy, hogy csak a legnagyobb versenyeken játszik ezen a borításon. Ahhoz már tényleg stratégiai váltás kell.
A mai meccs szinte érdektelen, ha innen nézzük. De csak akkor. Nem fontos, hogy Nadal nyer-e vagy Đoković, Nadal lesz-e néhány hét múlva a világelső, vagy a szerb produkál valami olyan őszt, amivel meg tudja védeni a trónját (nagyon nehéz lesz). A lényeg, hogy a teniszvilág egy olyan Rafael Nadalt lát az idén, akiről el lehet hinni, hogy mondjuk öt év múlva is teniszezni fog. A kérdés csak az, hogy az a test, amit most már óvni próbálnak, milyen állapotban van. Hogy nem volt-e késő.
