Néhány héttel ezelőtt, amikor nyilvánosságra hozták annak a 154 edzőnek a névsorát, akik ezentúl az államtól kapják majd a fizetésüket, megírtam a helyek elosztásával kapcsolatos kétségeimet. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy bárki is megkérdezi majd a döntéshozókat a miértekről. Annál is inkább, mert egyáltalán nem volt meglepő, ami történt, a sportágak ilyetén súlyozását inkább természetesnek mondanám 2013-ban Magyarországon. Legfeljebb az én ízlésemmel nem találkozott.
Mégis, a Sportvilág szerkesztői úgy gondolták, hogy megkérdezik Szabó Bencét, a kardvívó olimpiai bajnokot, aki pillanatnyilag a MOB főtitkáraként tevékenykedik, a miértekről. A beszélgetés meghallgatható itt (ha a Sportvilág műsorára kattintanak, 19 óra 18 perctől). Gyorsan megjegyzem, a rádiós kollégák végtelenül korrektül jártak el, szóltak előre, eszükbe nem jutott más tollával ékeskedni vagy valami hasonló, nem erről szólna ez a poszt.
És még csak nem is a válaszokról, illetve arról, hogy mikkel nem értek egyet azok közül, noha akkor, amikor a MOB főtitkára egyenlőségjelet tett a nem olimpiai sportágak és a szabadidősport közé, akkor azért előbújt belőlem a testnevelő tanár. Mármint az, aki a tornaterem egyik végéből ordít át a másikba. A „nekünk nem a világsportágakban kell jónak lennünk” mondat is távol áll attól, amit én gondolnék a sportról. Ez sem volt meglepő, pusztán ennyire egyenesen talán nem mondta ki még soha senki. De most ez is mellékszál.
Ami viszont feltétlenül megér egy bejegyzést, az a főtitkár úrnak a téli sportok alulreprezentáltságával kapcsolatos válasza, hogy tudniillik szerinte még az az öt hely is túlzás, amit a 154-ből kiérdemeltek. Mint megtudtuk, a mérce magas volt, például a 400 méteres síkfutásban (!) Európa-bajnoki bronzérmes Deák Nagy Marcell edzője (Benkő Ákos) sem kerülhetett be a kiemeltek közé, merthogy nálunk az Eb-n csak az arany számít. Mit is akarhatnának ilyen erős versengésben a téli sportolók. Pláne, hogy jégkorongban még Európa-bajnokság sincs. Továbbá alpesi síben sem. Hogy aztán a sífutásról már ne is beszéljünk.
| ||
Igen, alpesi síben nincsen Európa-bajnokság, de Miklós Edit három lesiklóversenyen is pontszerző volt a Világkupán, s az ér annyit, mint egy junior világbajnoki érem kajak-kenuban. S hogy ehhez képest mit ért az, amikor a jégkorong-válogatott feljutott az A csoportba Szapporóban, nos, már érzékeltetni sem tudom. Írhattam volna nyugodtan bármelyik budapesti divízió I-es vb-t is, ahol sikerrel ugyan nem jártunk – értsd, nem jutottunk fel –, de azért mégis annyiszor töltötték meg a fiúk a sportarénát, ahányszor pályára léptek. Ha maradunk a sportvezetés gondolatmeneténél, akkor az Engi–Tóth jégtáncpáros, akikért egy fél ország szorított, leginkább szégyellhetné, hogy annak idején egyáltalán korcsolyába bújt.
Kihagyni ebből az egész játékból a nézőket, a szurkolókat, első pillantásra is balgaságnak tűnik. Ha nem foglalkozunk azzal, hogy az embereket mennyire érdekli az, amit egy sportoló csinál, akkor nemcsak őket alázzuk meg, akik valójában adófizetőként ezeket az edzői fizetéseket biztosítják, hanem azokat az edzőket és versenyzőket is, akik ezeket a sikereket ebben az iszonyatos ellenszélben is elérik.
Nem kell hozzá egyetem, hogy belássuk, hogy például Kercsó Árpád, akivel talán az egész magyar jégkorong elindult felfelé, nehezebb és komolyabb munkát végzett annak idején Jászberényben nyitott pályán, mint ma bármelyik vívóedző, aki nevel mondjuk egy junior világbajnokot, aki a nem tudom épp melyik fegyvernem csapatának tartalékja volt. Nem kisebbíteni vagy elvitatni szeretném az utóbbi érdemeit, csak felvetem, hogy előbbit talán többen ismerik és jobban becsülik országszerte. Már szóbeli megbecsülésre gondoltam persze, dehogyis anyagira.
Arra hivatkozni, hogy mi nem volnánk egy alpesi nemzet, úgy, ahogy van, butaság. Ha Budapesten születik egy kisgyerek, az jobb eséllyel lehetne téli sportoló, mintha ugyanő Párizsban születne, és akkor mondjuk a szombathelyiekről, miskolciakról nem is beszéltem. Határok ugyanis már régen nincsenek, közelebb vagyunk a hegyekhez, mint mondjuk a kis Jürgen Brémából vagy Marco Amszterdamból. Nem ezért nem vagyunk még jobbak ezekben a sportágakban, hanem mert nem áldozunk rájuk. A teljes magyar sísport (alpesi, futás, ugrás, biatlon, freestyle etc.) állami támogatása idén 18 millió forint volt, és csak azért ennyi, mert jövőre ugye olimpia lesz Szocsiban. A jégkorongé még ennyi se.
Mindeközben a síugró négysáncverseny nézettsége európai szintű, anélkül, hogy lenne magyar ugró (pedig nyugodtan lehetne, ha kinevelnénk párat, hiszen a Nemzetközi Síszövetség minden támogatást megad), félmillió magyar síel legalább évente, jégkorongban nézzük már meg, milyen hangulat van egy-egy Volán-meccsen, a műkorcsolya és a jégtánc pedig még mindig ugyanaz az ország jelentős részének, mint volt mondjuk Regőczyék idejében.
Csak néhányan úgy csinálnak, mintha ez a világ nem is létezne. Pedig nagyon is létezik. Az alpesi síszezon például szombaton kezdődik Söldenben, de arról majd legközelebb.
