Diplomáciai jegyzet

Azt már tudjuk, hogy a magyar médiatörvényt a volt román titkosszolgálat Magyarországon is kémkedő egykori besúgója vetette papírra. Nem lenne meglepő, ha az is hasonló kútfőből merítette volna az ötleteit, aki Orbán kazahsztáni beszédelemeit írta a minap.

A két elnökjelölt között van egy nagyon fontos stílusbeli különbség: eszméi és törekvései alapján a jobboldali Sarkozy tűnik újszerűbbnek, forradalmibbnak. A baloldali Hollande visszafogottsága nem elsősorban a külpolitikai területen járatlan ember óvatosságát tükrözi, inkább azt, hogy sokkal konzervatívabban közelít mindenhez, mint ellenfele.

A román államfő és Orbán Viktor törekvéseinek eredője, szándéka és tartalma nagyon hasonló, ám míg az előbbi az unióval együtt, a nemzetközi intézmények elvárásaira és a transzatlanti kapcsolatokra figyelve igyekszik megvalósítani célját, addig az utóbbi szembeszáll mindennel és mindenkivel.

A francia Nemzeti Front nem a Jobbik tükörképe, hanem a mai Fideszé.

Egyben azonban Erdoğannak és a mögötte álló Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) kritikusai ma már egyetértenek: a külpolitikai manőverekben ugyanaz a zavarodottság és stratégiai dezorientáltság tükröződik, mint ami a kormánypárt egész ideológiáját is jellemzi.

Dél-Európa lehet az új Észak-Afrika, avagy hova vezet a gazdaságpolitikai reformok ekézése?

A fideszes képviselők Orbán foglyaivá válnak.

Putyin határozottan a világ tudtára adja: Oroszország nem a Nyugat része, mi több, ellenfelének és nem szövetségesének tekinti a Nyugatot. Mindez nem új keletű politikai szándék, de jó tudni és még idejekorán egyértelművé tenni, hogy mire számíthatunk, és mire nem.

Günter Grassnak, bár mostani produkciója szánalmasabb lett minden eddiginél, azért sikerült ismét saját létezésére felhívni a világ figyelmét. És erre mindaddig esélye is lesz, amíg az új nemzedékek meg nem teremtik önmaguk, egyediségük és nélkülözhetetlenségük – mások számára is örökbe hagyható – kulturális narratíváját.

A konfliktus végkifejlete közismert: Leopoldo Galtieri és a junta belebukott a vállalkozásba, Thatcher pedig esélyt kapott arra, hogy liberális reformjait megvalósítsa: a szakszervezetek populista őrjöngése dacára a közvélemény mellé állt.

Kuba és a Vatikán egymásra van utalva: mindkettő támaszt remél a másiktól.

Az unióhoz frissen csatlakozott keletiek – mint előkelő idegenek – a nyugati társadalmak megoldatlan problémáiról fecsegnek, mellőzve most is a szembenézést azzal a ténnyel, hogy esetleg ők sem tudják majd elkerülni a találkozást a terrorizmussal.

Az arab tavasz még kiszolgáltatottabbá tette a tuaregeket azáltal, hogy sorra váltak földönfutóvá az őket időnként megfizető diktátorok, a nyugati nyomás pedig rákényszeríti az új kormányokat, hogy gyorsan megszabaduljanak az eddig különleges feladatokat ellátó alakulatoktól. Az ekként elárvult katonák visszahúzódtak törzsi területeikre, ahol a most szerveződő észak-afrikai al-Káida-hálózatok már fel is fedezték őket.

A pekingi vezetés ezért is utasít el mindenféle forradalmi romantikát, s nem csak otthon. Nagy fenntartásokkal viszonyul például mindahhoz, ami az elmúlt két évben az arab világban lezajlott, és a jelek arra utalnak, hogy hasonló fenntartásai vannak a fülkeforradalom összes magyarországi következményével szemben is.