Diplomáciai jegyzet

„A svájci szakszervezetek azon érve sem volt teljesen megalapozott, hogy a túlzott igénybevétel indokolná a szabadságok meghosszabbítását, 1965 óta ugyanis heti 8 órával rövidült a munkahét. Mindazonáltal a svájci továbbra is a kontinens egyik legjobban teljesítő gazdasága maradt, ami aligha a szakszervezeteken, mint inkább az egyszerű polgár józanságán múlt eddig is.

„A holokauszt témáját később ismét felmelegítették, de korántsem azért, hogy a kutatások szempontjából bepótolják a tragikus események után elvesztegetett éveket, hanem hogy még mélyebbre ássák el a történteket a nemzet kollektív emlékezetében. Ekkor számos kötet jelent meg meglehetősen bornírt stílusban, és akaratlanul is visszaigazolva a politikai megrendelésekkel együtt járó történelemhamisítás gyanúját.”

Robert Fico a jelek szerint levonta korábbi miniszterelnöki működésének riasztó tanulságait, de okult mindabból is, ami Orbán helyzetét – kétévnyi politikai ámokfutás után – mára már végképp ellehetetlenítette. Valaha Ficót Orbánhoz hasonlították és fordítva, annak dacára, hogy egyik konzervatív-jobboldali színekben tündököl, míg a másik baloldaliként definiálja önmagát.

Erőteljes ellenérv volt annak képtelenségére hivatkozni, hogy egy iszlám ország a keresztény Európa tagjává válhat. Erőteljes, de roppant kínos ellenérv. Különösen azokban a boldog, normális időkben volt az – itt a 90-es évekről beszélek –, amikor Európa még nem is volt olyan nagyon keresztény, Törökország pedig nem is volt olyan nagyon iszlám.

A Szíriában zajló embervadászathoz hasonlóra a 2009 decembere óta folyó észak-afrikai és közel-keleti események során soha nem került sor, következésképpen sehol sem volt a harci cselekményeknek annyi újságíró halottja, mint itt. Sőt, a nemzetközi konfliktusok elmúlt évtizedeiben is csak ritkán történt ilyesmi; a közép-amerikai Guatemalában, Salvadorban és Nicaraguában évtizedeken át dúló polgárháborúk szedtek ennyi áldozatot.

Az elmúlt hetekben megjelent publikációk aligha ellensúlyozzák a hatalom teljes kisajátításának gyanúját, de azokat feltétlenül megnyugtathatják, akik nem értik az ellenzék érveit, ám a tiltakozás miatt mégis elbizonytalanodtak. Putyin őket szeretné biztosítani afelől, hogy Oroszországban minden rendben lesz.

Belátható, hogy az az állam, amely csak a konfrontációt keresi az unióval, amelyet Brüsszel rosszallása, sőt megvetése övez, Peking számára nem hídfőállás. Nem kapu, még csak nem is partner. Soha nem is lesz az. Ezt át nem látni az Orbán Viktor „centrális erőteréből” a perifériára szorultak gyengeségének egyértelmű jele.

Az átrendeződő Közel-Keleten, ahol Irán nemcsak helyet keres magának, hanem meghatározó, központi, vezető helyet, már nem elsősorban a kizárólag saját önvédelmére koncentráló Izrael az érdekeit keresztező fő kihívó, hanem Szaúd-Arábia és Törökország. No meg a mögöttük álló Amerika, amely nem csupán e vezető szereptől képes megfosztani a mullahok rendszerét, de uralmukat már az ország határain belül is veszélyezteti.

Ma a Fidesznek olyan kétes figurák bókjaival kell beérnie, mint a populista Jarosław Kaczyński, vagy néhány, indulatokban tobzódó emigráns. Lehet-e csodálkozni azon, hogy mindeközben az ellenzéki civil szféra hitelével szemben a kormány minden nemzetközi csatát elveszít?

„Bár a szocialista program feltűnő populizmusát mindenki látja, sőt a sajtó ezt újra és újra szóvá is teszi, mindazonáltal a közhangulat, ami erőteljesen Sarkozy-ellenes, feledtetheti a François Hollande frázisai mögötti űrt. Megválasztása nyilvánvalóan megsokszorozná a francia gazdasági pangás eddigi okait, ám még ennél is több kárt okozhat az unió életében, felmondva – de legalábbis mérsékelve – a francia–német együttműködést eddig fenntartó szolidaritást.”

Hiábavaló minden igyekezet, hiábavaló minden kampány, és Lázár is fölöslegesen utazott Berlinbe, hogy ott meghallgassa: a németek a kormánytól »kevesebb konfliktust és több megértést« várnak. Merthogy másnap ugyanezek a németek már olvashatták a nagykövetségük által továbbított orbáni évértékelőt, ami másról sem beszélt, mint eljövendő konfliktusokról, miközben egyetlen szót sem ejtett a megértésről.

„Putyin magatartása félreérthetetlenül sugallja, hogy önmagát fölébe helyezi mindenki másnak, pótolhatatlannak tekinti önmagát és eleve biztos befutónak, aki szilárd kezekkel már jó előre mindent elrendezett; akivel »a jövő elkezdődött«. Afelől sem hagy kétséget, hogy az ország dolgait is ekként fogja intézni: fontolgatás nélkül, »a történelem főutcáján haladva«.”

A szlovén választók egyértelmű üzenete jelzi, ők nem szeretnék, hogy az eddigi mederben haladjanak az ország dolgai. Sem a 2008 óta kormányzó baloldal, sem pedig az azt megelőző jobboldali kabinet produkciója nem volt meggyőző számukra, mi több: okkal vádolható mindkettő azzal, hogy nem vették komolyan feladatukat; a gazdasági válság dacára figyelmüket más sem kötötte le, mint hatalmi küzdelmeik.