Napokkal azt követően, hogy Abdullah Gül török államfő 2009 júniusában Kína északnyugati, iszlám lakosú vidékére, Hszincsiang-Ujgur tartományba látogatott, ott komoly zavargások törtek ki, a biztonsági szervek megtorló akciói következtében pedig mintegy 200 lakos vesztette életét, ezren pedig megsebesültek. A török külpolitikai célkitűzéseket ekkor még egészen más stratégiák inspirálták, mint ma. Egyrészt még éltek az illúziók, hogy az ország belátható időn belül az Európai Unió tagja lehet, ráadásul Ankara a Nyugat szerves részeként, a NATO előretolt közel-keleti bástyájaként tekintett önmagára. Ugyanakkor a török vezetés továbbra is egyfajta nemzeti-ideológiai misszióval kísérletezett a közép-ázsiai türk és más etnikumú iszlám közösségek felé, mely misszió „szellemi hazát” nyújthatott nekik a széthullott egykori szovjet birodalom romjain létrejött, erőszakos és korrupt rezsimek ellenében. Nem kevésbé alternatívát a Szaúd-Arábiából oda exportált vahabita szélsőséges vallási ideológiával szemben.
Azóta sok minden megváltozott, s erre a leginkább Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök minapi kínai látogatása szolgáltatta a legjobb példát. 27 év után először látogatott el török kormányfő ide. Pekingbe történt érkezését megelőzően néhány napot Urumcsiban, az ujgur fővárosban töltött, ám ez alkalommal a szokásos felszínes protokolláris eseményeken túl semmi sem történt; a miniszterelnök magára öltötte az ujgur férfiak által ma is használt nemzeti öltözetet, s leginkább olyanokkal vett részt a hagyományos birkasütéseken, akik mindenekelőtt Peking akaratát sietnek végrehajtani a tartományban.
A kínai legfelsőbb vezetéssel immáron Pekingben folytatott tárgyalásairól kevés szivárgott ki mindaddig, amíg Erdoğan el nem hagyta az országot. Ezt követően a miniszterelnök sietett megosztani a nemzetközi sajtóval, hogy főként Szíriáról folyt a vita. „Úgy vélem – tolmácsolták szavait a törökországi lapok –, hogy Kína és Oroszország hamarosan felülvizsgálja eddigi, Szíriával kapcsolatos álláspontját, és egy, a törökországihoz nagyon hasonló politika mellett dönt. Egyikük sem megy majd szembe Törökországgal és a Nyugattal, továbbra is támogatva az Asszad-rezsimet.”
Peking néhány napig mély hallgatásba burkolózott, majd a külügyi szóvivő, Liu Vej-min megerősítette: továbbra is Kofi Annan terve mellett állnak ki, ami kompromisszumos javaslat, s egyáltalán nem tartalmazza Basar el-Asszad elmozdítását.
Elemzők meglehetősen tanácstalanul szemlélik a török külpolitika alakulását. Közülük sokan korábban úgy próbálták értelmezni a Nyugattól elforduló ankarai törekvéseket, hogy Erdoğan ezzel nagyobb mozgásteret próbál a maga számára teremteni a Közel-Keleten. Ez sokak által támogatható célnak tűnt, hisz Törökország ezzel betölthette volna azt az űrt, amit az „arab tavaszba” belerokkant Egyiptom ideiglenesen maga mögött hagyott, s ellensúlyt tudott volna nyújtani az egyre radikalizálódó Iránnal szemben. A türk nacionalisták viszont azt remélték, hogy az európai kísérletekkel felhagyó Erdoğan végre valami olyasmire koncentrál majd, ami nemzetileg integrálhatja Közép-Ázsia népeit, s most csalódottan tapasztalják mindennek az ellenkezőjét.
Egyben azonban Erdoğannak és a mögötte álló Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) kritikusai ma már egyetértenek: a külpolitikai manőverekben ugyanaz a zavarodottság és stratégiai dezorientáltság tükröződik, mint ami a kormánypárt egész ideológiáját is jellemzi. Az AKP iszlamista populizmussal igyekszik megőrizni parlamenti többségét, miközben a gazdasági prosperitás nélkülözhetetlen forrásának számító globális kapcsolatokat szekuláris meggyőződéssel próbálja ápolni és hasznosítani. A két törekvés olykor komoly kudarcok révén oltja ki egymás hatását, ilyen volt Törökország és Izrael viszonyának megromlása; e politika előnyeit viszont eleddig senkinek sem sikerült kimutatnia.
Az nem vitás, hogy Erdoğan miniszterelnök mondja ki a végső szót az állampolitikában; gyakorlatilag kizárólag az ő elképzeléseinek a „motorja” a legfőbb közméltóság, Abdullah Gül köztársasági elnök is. Ennek dacára a külpolitikában is megfogalmazódó leszámolás a szekuláris múlttal Ahmet Davutoğlu külügyminiszter 2009-es kinevezésével vette kezdetét, aki egyébként már az AKP 2002-es hatalomra kerülését megelőzően kidolgozta elméletét. Az elmúlt három esztendőben viszont gyakorlatilag az ő nevéhez köthető minden jelentősebb külpolitikai lépés megtervezése.
Davutoğlu könyve, a Stratégiai mélység (Stratejik Derinlik), melyet 2001-ben jelentetett meg, helyzetfelismeréseit illetően eléggé egyértelműen fogalmaz, ám a lehetséges diagnózisok szempontjából mégis túl talányosan: Törökország korábban a Nyugat térségbeli „őrbástyájaként” nélkülözhetetlen geopolitikai szerepet játszott; a Szovjetunió eltűnése és a közel-keleti alapvető változások viszont az e szerepből származó előnyöket felszámolták. Így a „geopolitikai” dimenziót fel kell váltsa egy „geostratégiai”, amely az ország saját regionális érdekeit tükrözi. Ezeket az érdekeket egyedül az ország történeti és földrajzi adottságai határozzák meg, méghozzá – hangsúlyozza Davutoğlu – az ottomán hagyományok jegyében.
Hogy a gyakorlatban mit is jelent mindennek megvalósulása, azt nyilvánvalóan eddig sem az elvont elvek szabták meg, hanem a kormányzó párt populista rögtönzései: az iszlámba oltott nacionalizmus és az a meggyőződés, hogy a törököktől tulajdonképpen teljesen idegen a nyugati típusú demokrácia. Azt persze, hogy e politika az elmúlt esztendőkben csak sorozatos kudarcokat szült Törökország számára, sohasem fogják beismerni.
